Ha felkelésből lett szabadságharcunk visszhangjaira figyelünk, többnyire Márai Sándor híres versét vagy Albert Camus megható szózatát szoktuk idézni. Pedig volt másoktól is visszhang, mindenekelőtt magától a pápától, XII. Piusztól is.
1956. október 28-án „Luctuosissimi eventus” című enciklikájában megemlékezett az 1938-as, Budapesten tartott (34.) Eucharisztikus Világkongresszus kapcsán arról, hogy akkor, mint pápai követnek, milyen megnyugvással szolgált a „kedves magyar Krisztus-hívők különös kegyessége” és „nagy tisztelete”, amellyel az Oltáriszentséghez járultak a budapesti Hősök terén (közel kétszázezer férfi vette magához akkor a város utcáin ünnepélyesen körülhordozott Legméltóságosabb Oltáriszentséget!). Enciklikája végén apostoli áldásban részesítette a Magyarországon és Kelet-Európa többi országában „oly súlyos körülmények között” élő főpásztorokat.
(Erősítsd testvéreidet! Magyar vonatkozású pápai üzenetek 1456-ból és 1956-ból. Szerkesztette: Mészáros István. Budapest, 2006. Szent István Társulat, 102., 104. old.)
1956. október 31-én „Eodem paterno animo” kezdetű, Mindszenty Józsefnek írt táviratában örömmel üdvözölte, hogy a magyar bíboros visszanyerte szabadságát:
„Nagy hálát adunk ezért Istennek, aki kegyesen meghallgatta az összes Krisztus-hívő állandó könyörgését, és akinek segítő kegyelméből a Krisztusért való oly sok és nagy megpróbáltatást kiállva hited és erényes lelked megerősödve világított.
Legyen ez annak előjele, hogy a Te és főpásztortársaid apostoli munkája révén, amelybe nyájatok is lelkesen kapcsolódjanak bele, a tévtanok okozta súlyos károk és a vérontás után az igen kedvelt magyar nemzet körében megújultan virágozzanak fel a keresztény erkölcsök, és az Egyház és az Apostoli Szentszék iránt atyáitoktól öröklött rendíthetetlen hűségetek is folyton tündököljön.”
(U. ott, 105. old.)
1956. november 1-jén „Laetamur admodum” kezdetű enciklikájában hálát ad Istennek, amiért Magyarország helyzete jobbra fordult, amiért is
„Lengyelország és Magyarország népeinek végre az igazságra épülő béke új hajnalát engedi megvirradni”. Kéri a két ország összes katolikus polgárát, hogy szüntelenül imádkozzanak, kérjék az Istenszülő Szűz Mária hathatós közbejárását a hozzájuk beköszöntött béke megőrzéséért.”
(U. ott, 107-109. old.)
Végül 1956. november 5-én „Datis nuperrime” kezdetű enciklikájában mély szomorúsággal emlékezik meg a Magyarországot egy nappal azelőtt ért szovjet intervencióról:
„Nem tudjuk magunkat visszatartani attól, hogy ezeket a gyászos eseményeket, amelyek nemcsak minden katolikus embert, hanem minden civilizált népet is szomorúsággal és felháborodással töltenek el, hivatástudatunk parancsszavára meg ne sirassunk és el e ítéljünk. Azoknak, akiknek a parancsára e szörnyű gaztetteket elkövették, be kell látniuk végre, hogy a népek jogos szabadságát nem lehet vérontással elfojtani”.Enciklikája zárásaként „az igen kedves magyar nemzetnek kiáradó szeretettel” adja apostoli áldását. (U. ott, 111-113. old.)
Mindehhez hozzáteendő, hogy XII: Piusz pápa magyarbarátsága 1956 előtt is közismert volt. Még apró gesztusai is erről árulkodtak hazánk irányában. Íme közülük egy:
„XII. Pius pápa a latinon kívül még tökéletesen beszéli a nyugati világnyelveket, az olaszt, a németet, franciát, angolt és spanyolt. De a kisebb népek nyelve közül egyedül a magyart érdemesítette arra, hogy vele foglalkozzék és azt elsajátítsa. Állandóan vesz magyar leckéket egyik Rómában élő magyar egyházi férfiútól. A nála jelentkező magyarokat állandóan magyar szóval üdvözli.
Hogy a kereszténység legfőbb atyja egy kis nép zarándokait tünteti ki mindenkor azzal, hogy anyanyelvükön szól hozzájuk, még eddig nem fordult elő. Minket, magyarokat tüntetett ki és emelt fel először. Ezzel szinte tüntetően mutatja, hogy mióta megismert minket, mennyire megszeretett és hogy hozzá mennyire közelállónak érez bennünket.”
(Tower Vilmos: Mit köszönhet Magyarország a pápaságnak? Budapest, 1942. Actio Catholica Szerkesztőbizottsága-Stephaneum Nyomda, 27. old.)
XII. Piusz pápai jelmondata ez volt: „Opus iustitiae pax”: „A béke az igazságosság gyümölcse”. Mondanók sem kell, mennyire nem rajta múlott, hogy 1956-ban másként alakultak a történések hazánkban is, mint ahogyan maga is szerette volna.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
