„A kereszténység kultúrája az igazság keresésének és kimondásának kultúrája. Európát a kereszténység kultúrája tette otthonunkká, a reformáció pedig számtalan területen tett hozzá ehhez a kultúrához.”Ezt mondta Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter az „október a reformáció hónapja” elnevezésű programsorozat keretében megrendezett protestáns gálaesten. Vajon igaz-e ez? Talán nem lesz érdektelen e kérdést kissé körüljárnunk.
A minapi parlamenti obstrukciók után talán persze úgy tűnik, nem időszerű most ezzel foglalkozni, csakhogy ha már elhangzott e miniszteri nyilatkozat, nem mehetünk el mellette szó nélkül. Fölösleges vitákat kiküszöbölendő, leszögezzük mindenesetre, hogy nem kívánunk katolikus-protestáns hitvitát nyitni ezúttal sem, csupán az ország lakosságának mégis a többségét kitevő katolikusok hite s történelme védelmében felettébb érdekes két nyilatkozatot szeretnénk idézni.
Az egyik a protestáns Pastor Hansen egy német orgánumból (Schleswig-Holstein sches Kirchen- und Schulblatt, 1927. 24, 25.) egy tanulmány (Streitthesen wieder die Irnisse und Wirnisse unserer Zeit). Ez, Luther 1517-es 95 tételéhez hasonlóan, ugyanennyi pontban összegzi, miért nem beszélhetünk „dicsőség”-ről a reformáció kapcsán. Csak néhány főbb pont belőle:
2. A protestantizmusnak nincs oka jubileumot ülni, hanem ellenkezőleg oka van arra, hogy zsákban és hamuban vezekeljen.
3. Az 1517-ben megkezdődött reformációs mozgalom sok jóra adott okot, de még több rossznak lett okozója, más szóval egy ördögöt kiűzött és helyette hét rosszabbat eresztett be.
4. A reformációt jogosan deformációnak kellene nevezni, mert jóindulatú törekvései is legnagyobbrészt balul sikerültek.
5. A régi Egyház reformjára akkor szükség volt, de a reformnak ez a módja el volt hibázva.
6. A protestantizmus hasonlít a tékozló fiúhoz az Úr példabeszédében (Lk 15): a római Egyház hasonló az atya házában megmaradt fiúhoz, aki igaz voltának büszke önérzetével mondja: „Íme, a te fiad, aki mindent eltékozolt.”
12. Az egyetlen ideális hatalom, amely ma Németországban a nép életére befolyással van, a római Egyház és pedig azért, mert katolikus.
27. A Szentírást a megismerés egyetlen forrásának és szabályának tekinteni egyoldalúság.
28. A helyes hitszabály az Egyház eleven hagyománya, amelynek legfőbb alkatrésze mindenesetre a Szentírás.
36. Az Egyház azoknak külső társasága, akik magukat keresztényeknek nevezik, bár el kell fogadni, hogy az igazi hívők az Egyháznak benső, láthatatlan, eleven magvát képezik.
52. A századok folyamán a lutheri egyházban oly visszaélések és romlott állapotok csúsztak be, amelyek rosszabbak azoknál, melyek ellen Luther küzdött.
53. Nem igaz, hogy a szentségben részesülők hite adja meg a szentség hatását; ez ugyanannyi volna, mint azt mondani, hogy a kéz, amellyel az adományt elfogadjuk, teremti az adományt.
85. Meg lehet engedni, hogy a gyónás és az egyházi rend szentségek, bár csak másodrendűek.
Egy biztos: lehet a reformációról értekezni bármennyit, csakhogy Luther halála előtt arról panaszkodott, hogy az „új evangélium” – vagyis a reformáció tanításainak elterjedése óta – az erkölcsök egyre eldurvultak.
Nem állítható nyilvánvalóan, hogy minden egyes protestáns felelős ezért. Nem. De a reformáció inkább elvett a keresztény kultúrából, mintsem hozzátett.
A másik nyilatkozat, ami csak egy példa erre, pláne magyar vonatkozásban, Bilkei Ferenc székesfehérvári plébános (1872-1955) egyik könyvének e témában született egyik alfejezete. Mielőtt ezt közölnénk, feltétlenül szükséges leszögezni az alábbiakat – meddő vitákat kiküszöbölendő.
A kontinensünket fenyegető végveszély pontosan ugyanaz ma is, mint volt a reformáció születése idején, Luther és Kálvin korában. Az iszlám ismét felkelőben. Ennek megakadályozása a tét ismét – ami végső soron csak Krisztus hitével, az általa alapított katolikus Anyaszentegyház tanításainak maradéktalan képviseletével lehetséges meggyőződésem szerint. Ez persze természetesen nem azt jelenti, hogy akkor a katolikus magyar fonjon korbácsot a protestáns magyar ellen. Nem. A tévedést gyűlöljük, a tévelygőt viszont szeretjük. Mi, katolikusok, nem ítéljük el protestáns testvéreinket, megöröklött tévedéseiket viszont igen. Vallom, hogy a történelmi tények megismertetése, ellentétben bizonyos közhiedelmekkel, egyáltalán nem megosztás, hanem segítségnyújtás, szeretetaktus, a népek apostola, Szent Pál szellemében, aki tanítványához így fordult:
„Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2Tim 4, 2-5)Tudatosítanunk kell ugyanakkor, hogy mivel a létünket fenyegető veszedelmekben (iszlám, globalizmus, szekularizmus) egy a sorsa a katolikusnak és a protestánsnak, amiben és amennyire csak lehetséges, együtt kell működnie mindkét félnek – anélkül, hogy ettől a meglévő, valóban antagonisztikus teológiai különbségek megszűnnének közöttük. A mai létharcban ugyanis egy becsületes protestánsnak is nemet kell mondania mindenekelőtt a migrációra, a lombikbébi-programra, a gender mainstreaming-elméletre, mindarra, ami létében fenyegeti Istentől teremtett világunkat.
Végül arra kérem profilom valamennyi, de különösen is protestáns ismerőseit, hogy próbálják meg higgadtan, indulatok nélkül elolvasni és értelmezni az alábbi írást, bármennyire is megdöbbentő, sőt sokkoló lesz számukra. Olyan valaki írta, akinek ősei, amint idézett könyvében megjegyezte (5. old.), „apai és anyai ágon protestánsok voltak”, ám az Isten kegyelme s a történelmi tények tüzetes tanulmányozása által maga is katolikussá lett, miközben elismerte, messze nem minden protestáns olyan, mint voltak vallásuk alapítói (i. m. 8. old.):
„Ó! mennyi szép lélek van a protestáns táborban, mennyi őszinte vágyakozás Krisztus után, keresése az igazságnak, a jónak, a szépnek! Hányan vannak, akik buzgóságban és istenszeretetben túltesznek akárhány katholikuson! Hogy rajongtam én ifjú éveimben Baksay Sándor írásaiért, mennyire tiszttelem Ravasz Lászlót, hogy csodáltam Gáncs Aladárt, a volt fehérvári evangélikus lelkészt és hányat kívülük!”
És akkor most következzék Bilkei Ferenc plébános írása!
A »bugerok« és »svábok«
„A protestánsok részéről […] azt szoktuk hallani, hogy a magyarság minden érdeme az ő részükön van. A haza, a társadalom, a múlt és jövő mindent nekik köszönhet és mindenért nekik köteles hálát adni. Bennünket katolikusokat csak per »bugerok« és per»svábok«említenek.
Hát jó! Legyünk »bugerok« és legyünk »svábok«. Egyelőre ne vitatkozzunk azon, hogy a török dúlás után a katolikus magyar vagy kálvinista magyar maradt-e nagyobb számban? A másfél millió megmaradt magyar közül nehezen lehet eldönteni, hogy a somogyi, zalai, vasi, soproni , csallóközi, zoborhegyi, palóc, székely, szegedi ős, Árpád-kori katolikusok voltak-e többségben, vagy pedig a másfélszázados török barátságából megmaradt, s az ellenséges barátság folytán vele összekeveredett kálvinistaság?
Azonban kinek a hibája, hogy az ős magyar katolikusság annyira lefogyott? Talán csak egyedül a töröknek? Nem! A történelem azt tanítja, hogy a törökkel szövetkezett kálvinisták és lutheránusok versenyt irtották a katolikus magyar testvéreket. Hány községet ostromolt és foglalt el Bocskay István, Bethlen Gábor, Rákóczi György a töröktől? Egyetlenegyet sem. És hányat a katolikus magyaroktól? Jóformán az egész országot. A magyar ostromolta, pusztította a magyart. Nem csoda, ha lefogytunk.
Kire hagyta a kálvinistaság annak megértését, hogy a török nagyobb ellenség mindennél, hogy a török elpusztít mindent: emberéletet, műemléket, kultúrát, jólétet, hazát? Ki értette ezt meg? Az-e, aki a török pártfogását élvezte, vagy aki állandóan hadakozott ellene? A római pápa meg a vele tartó katolikusság.
Végül ki verte ki a törököket Magyarországból? A »svábok« és »bugerok«. A római pápa, meg a vele tartó katolikusok, akiknek természetesen segítettek a kálvinisták is. Azonban 300 esztendőn keresztül semmiféle erkölcsi és államhatalom nem adott annyi pénzt, nem állított annyi hadsereget egy ország védelmére, mint amekkora ember- és pénzáldozatot a római pápa Magyarországra fordított.
És miért nem sikerült Magyarországot előbb kiszabadítani a török iga alól, hanem csak 150 esztendő után?
Azért, mert a protestánsok Németországban külföldi: francia, cseh, holland, svéd, magyar segítséggel mindenáron meg akarták semmisíteni a német császárt. És miért akarták megsemmisíteni? Azért, mert katolikus volt és ellenállott a protestáns terjeszkedéseknek.
Ez volt a mi szörnyű nemzeti tragédiánk.
És miért nincs több magyar Magyarországban?
Miért talált a világháború annyi millió németet, rácot, oláht, tótot, rutént Magyarországon? Miért mondhatták ellenségeink Trianonban, hogy a nem magyarok által lakott területeket és népeket tessék az osztrákhoz, ráchoz, oláhhoz, csehhez csatolni? Miért? Azért, mert a török dúlás után a magyar megfogyatkozott volt s a magyarok közül egyedül a katolikusság bocsátott rajokat az üres területek betelepítésére. A kálvinisták nemcsak nem telepítettek be más magyar földet, hanem a saját területüket se tudták benépesíteni. Oda is katolikusoknak kellett menni, hogy a föld megművelve legyen.
Kellett volna-e a török hódoltság után német, rác, oláh, tót idegeneket az országba telepíteni, ha a protestáns magyarság nem kevesbítette volna a magyar fajt és meg nem akadályozta volna a magyar születéseket?
Nem!
Nem lett volna Trianon!
Ha a katolikusok 1914-ben 10 milliónyi számmal lakták az országot s ha a protestánsok ugyanekkora számmal szerepeltek volna – ma nem volnánk megcsonkított ország.
Kinek a bűne mindez?
A kálvinistáké-e vagy a bugeroké és sváboké?
És amikor meg kellett védeni a magyar hazát: ki állott ki a síkra? A szolnoki jász-kun ezredben 1910-ben 28,2 volt a protestáns katona, a székesfehérváriban 11,3, a kaposváriban 8,9, Komáromban 7,3, Szombathelyen 2,9, Nagykanizsán 2,8. A debreczeni ezred 2576 főnyi legénységéből 1042 a katolikus és 1138 a református. És aztán hányat mentettek fel a háborúban azért, mert »egyke« és azért, mert különben nem lett volna, aki a fekete földet megművelje?
Világért se akarjuk kétségbe vonni a kálvinista katona bátorságát és vitézségét – kölcsönösen elismertük a háborúban és nincs okunk tagadni a békében. Azonban viszont minden katolikus kikérheti magának azt, hogy amikor oroszlánnal hősiesebben küzdött a magyar zászlóért és a magyar becsületért, amikor a hősi halottak hekatombáit áldozta hazájáért, akkor a harc lezajlása után per »buger« és per »sváb« intézzék el – azok –, akik 48-ban inkább lelkesedtek, mint katonát adtak, aztán meghajoltak Haynau előtt s akik tegnap földig hajoltak az oláh király előtt és föliratban üdvözölték Kun Béláékat.”
(Bilkei Ferenc székesfehérvári t. esperes, plébános: Debreczentől – Pannonhalmáig. Megértést kereső írás protestáns testvéreinkhez. Székesfehérvár, 1927. Debreczenyi István Könyvnyomdája, 190-192. old.)
Ezek után csak remélhetjük, hogy protestáns olvasóink is elgondolkodnak egy kicsit s nem kezdenek el mindjárt hadakozni a címbeli kérdésen.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info