Alighogy nyeregben érzi magát az úgynevezett ellenzék, máris botrányt botrányra halmoz. Egyik éceszgéberük mai verbális obstrukciója persze nem egyedi azért a hőn tisztelt parlamentáris demokrácia honi históriájában, de most egyelőre maradjunk a napi történéseknél, például annál, hogy Gyurcsány valóságos karhatalmistaként rendelkezhet a balliberális patkóban.
Mai parlamenti retorikai mélyrepülésén azért mintha még Kádár elvtárs is csóválná a fejét, nem is szólva egy másik akoltársa képviselőházunkban – szinte ellenállás nélkül – elhelyezett trágár feliratozású táblájáról. Az eleve halálos bűnök tengerében fogant DK-tól az azért többre hivatott Jobbikig felállt a nagy – hogy ne mondjuk, szocialista – szolidaritás láncsora.
Ilyenkor az embernek, legalábbis ha csak egy kicsit is ismeri a történelmet, eszébe ötölhet valami. Az, hogy ez az oldal, még ha vörös vagy kék helyett szivárványszínbe borul is, két dologról ismerhető fel legbiztosabban (azon túl, hogy velejéig ateista): 1. hatalomra kerüléséig mindenkinek mindent megígér, 2. hatalomra kerülése után mindent elfelejt, amiit megígért, ugyanakkor a választási győzelem elérése érdekében mesterségesen egybeboronált tagjait is mielőbb fölfalni igyekszik.
Kifelé persze, amíg e (Molière-t ezerszeresen meghazudtoló) bohózat tart, mutatják az ideális házaspárt. Ámde csak idő kérdése, meddig, mikor hull le róluk a lepel mindannyiunk előtt. Addig is lássuk – ha már úgyis kísért a múltjuk –, mennyire nem új történet ez sem.
Szocialista szolidaritás Kun Bélával. A „Magyar Kultúra” 1928. június 5-i száma (506. old.) e tárgyban az alábbi cikket közli Nyisztor Zoltán tollából:
„Ember legyen, aki a szocializmus és bolsevizmus között felismeri a határt. Két kereskedőcég ez, amely egyszer mint konkurens mutatja magát, egyszer harcias kiáltásokkal különözi el egymást, másszor meg – legtöbbször – mint csendes társcég lepleződik le. Mikor a Kun Béláék rémuralmáért, gazságaiért, gyilkosságaiért kellett volna helytállni, egyszerre a »semmit se nem tudom« álláspontjára helyezkedtek, s csakugyan sikerült még a magyar bírósággal is elhitetniök, hogy nem ők voltak, ők nem azonosak, kettő és három és kettő és fél, nem igaz, amit 1919 márciusa óta a Népszava s kapcsolt részei annyiszor s oly nyomatékkal megírtak, hogy nincs külön szociáldemokrata s külön kommunista párt, hogy az előbbi aláírta az »egység okmányát« s »elválaszthatatlanul és mindörökre« beleolvadt az utóbbiba, amelynek programja úgyis csak »taktika« szempontjából különbözött az övéitől. Azóta a munkásnyomor haszonélvezői ezerszer hangoztatták, hogy gonoszság, ha valaki a szociáldemokráciát összetéveszti a bolsevikiekkel, mert hogy ez utóbbiak mérhetetlenül messze állnak tőlük s kárt okoztak a szocialistáknak is. »Kun Bélához semmi közünk!«, harsogják az őszinteség mellhangján a szélsőbali parlamenti közbeszólók nem egyszer.
Most, hogy Ausztriában horogra került az 1919-iki rémuralom főhőse, Kun Béla, talán a legelvetemültebb emberi szörnyeteg, amelyet a föld valaha hordott, a szocialista sajtó mindent elkövet, hogy egykori bálványát a megérdemelt halálbüntetéstől megmentse. A Népszava, amely a mexikói vérebeknek nyíltan a pártjukra állt, híreivel hangulatot kelt a szegény üldözött vörös tömeggyilkos mellett. Egyik számában diadalmasan jelenti be, hogy »Európa szociáldemokrata vezető politikusai táviratot intéztek az osztrák kormányhoz Kun Béla kiszolgáltatása ellen« s boldogan sorolta fel a Hendersonokat és Léon Blumokat, akik segítségére sietnek a hurokra került haramiavezérnek. »Nyomatékosan figyelmeztetik az osztrák kormányt arra, hogy minő izgalmat kellene Európa összes demokratikus államaiban (!) és milyen súlyosan elítélnék Európa valamennyi demokratikus pártjai (!) azt, ha az osztrák kormány arra hagyná magát kényszeríteni, hogy egy legyőzött forradalmárt ellenségeinek kiszolgáltasson.«
Amiből meg lehet tanulni minden előtt, hogy a demokrácia ezeknek az uraknak a szemében annyit jelent, hogy egy sokszoros gyilkost és terrorvezért nem szabad bírái elé állítani. Másodszor, hogy a lázadás és forradalom oly szent fogalmak a szocialista demokrácia szemében, hogy egy forradalmárt »ellenségeinek«, értsd: a törvényes büntetőbíróságnak – kiszolgáltatni egyértelmű az árulással. Harmadszor s ez a legfontosabb következtetés: hogy amikor nem szavakról hanem tettekről van szó, a szociáldemokrácia egyszerre egynek tudja magát a bolsevizmussal. Amit mi különben úgyis tudtunk mindig. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.”
A történet lényege tehát azóta is változatlan. Mindegy nekik, kivel állnak össze: Kun Bélával, az 1919-es terror kivitelezőjével – szellemileg, vagy a 2006-os terror elrendelőjével, Gyurcsány Ferenccel – ha némileg másképpen is.
Csakhogy azért vagyunk e honban – nem tudom persze, ténylegesen hányan, de mégis –, akiknek mindegyikükből untig elegünk volt már.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info