“A bal oldalamon fehér zászlót lengetett egy srác, úgy léptünk ki az aluljáróból a szadisták felé, akik hiába látták, az ömlő vérem, a fehér zászlót, hiába ordították neki, hogy hol van a mentő; röhögni kezdtek, ránk fogták puskáik és mellettem azt, aki a zászlót vitte, vállon lőtték könnygázgránáttal. Kénytelenek voltunk kerülni és megindultunk a Bécsi utca felé.”
A tüntetők már a Deák-térre szorultak vissza és már összeértek az Astoriánál lévő Fideszes megemlékezőkkel. A rendőrség valószínűleg tudta, hogy ha megtámadnák a Fidesz megemlékezését, abból még hatalmasabb politikai botrány robbanhatna ki. Ezért alakulhatott ki állóháború a tízezres tömeg és a rendőrök között, ezért építhettek a rendőröket megszégyenítő módon, ironikusan egy feliratot eléjük a BUDAPEST A SZABADSÁG FŐVÁROSA kompozícióból. A rendőrségi helikopter folyamatosan körözött a fejünk felett, a rendőrök pedig két vízágyú mellé felsorakozva folyamatosan lőtték a könnygázgránátokat has- és fejmagasságban. Az, hogy a nap már kezdett lenyugodni, egyre aggasztóbbá tette a helyzetet, hiszen sötétben esélyünk sem lett volna elhajolni a láthatatlan gránátok elől. Hatalmas ellentét volt a tüntetők és a rendőrök felszerelése között: a fizikai erőből épített kőbarikád és a kordonokat összekapcsoló emberek néztek farkasszemet a tetőtől talpig (tanultak az MTV ostromából és már a lábuk is teljes mértékben fedett volt) felfegyverkezett és pajzsokat szorongató rendőrsereggel, a több száz orrfacsaró és könnyfakasztó könnygázgránát süvítően gyilkos erejével, két vízágyúval és – ami a vesztemet is okozta – gumilövedékes puskákkal.
Amikor a tüntetők több harckocsival is a rendőrök felé indultak, egyértelműen csupán pajzsként és torlaszként használva azt, akkor kerültünk kollégámmal, Hubatkával kb. 30 méterre a rendőrökhöz. Amikor a rendőrök (a későbbiekben csak: szadisták) meglátták a harckocsikat, pánik félelem uralkodott el rajtuk és ész nélkül lőtték a könnygázgránátokat, sokkal nagyobb mennyiségben több irányból. A templomnál álltunk és mellettünk néhány fiatal és öreg közösen, elkeseredetten pakolta az utcaköveket egymásra, barikádot próbálva emelni belőle. Ekkor süvítettek a fejem felett el a templom előtti irányból az első gránátok; a következő pillanatban egy hatalmas ütést éreztem a homlokon, majd nyomban spriccelni kezdett a vér a fejemből. Összeestem, és a ruhámat elárasztotta a már ömlő vérem. Nem tudtam először, hogy mennyire súlyos a sérülésem, hogy esetleg halálos-e vagy egyáltalán mitől származhatott. Felálltam, majd pár lépés után térdre estem és akkor ragadtak meg két oldalról. Kiáltozni kezdtek, hogy valaki hívjon mentőt, többen meg is tették. Ekkor lépett oda hozzám Hubatka is, akinek még időben sikerült a gránátok elől hasra vágnia magát. Először én is azt hittem, hogy gránát talált el, de később derült ki a kórházban, hogy ez célzott gumilövedék volt.
Egy srác ugrott elém és a kezében lévő zászlót rögtön körbetekerte a fejemen és hátul összeszorította, hogy elálljon a vérzésem. Rögtön átitta a zászlót a vérem, akárcsak a srác fehér ingét, mely már vörössé változott. Ekkor indult meg velem kb. 10 ember a szadisták irányába a metróaluljárón keresztül. Úgy kellett támogatni, a hirtelen vérveszteségtől elgyengültem. A bal oldalamon fehér zászlót lengetett egy srác, úgy léptünk ki az aluljáróból a szadisták felé, akik hiába látták, az ömlő vérem, a fehér zászlót, hiába ordították neki, hogy hol van a mentő; röhögni kezdtek, ránk fogták puskáik és mellettem azt, aki a zászlót vitte, vállon lőtték könnygázgránáttal. Kénytelenek voltunk kerülni és megindultunk a Bécsi utca felé. Egy zöld Suzuki parkolt útközben, benne a sofőrrel és még egy utassal, akiknek elmondták, hogy mi történt velem és kérték őket, hogy vigyenek kocsival be a kórházba, de egyszerűen becsapták az ajtót és elhajtottak (Suzuki – A mi autónk?).
Amikor a Bécsi utca sarkán néhány lépcsőre leültettek, akkor egy fél liter cukros lónyálat (Always Coca-Cola…) itattak velem, vizes rongyokkal borogattak és folyamatosan szorították el a sebemet. Egyre nagyobb volt a káosz közöttük, mikor a mentőket hiába hívták, a kezem pedig kezdett hűlni és már a szemem is le-lecsukódott. Kb. 15 percet várakoztunk, mikor egy körzeti orvosi autó jött ki és az orvos fertőtlenítés nélkül csak egy szorosabb kötést tett rám, majd szintén hívta a mentőket, akik közölték, hogy a rendőrség nem engedi be őket. Megkérdezték a mellettem állók tőle, hogy miért nem visznek be a kórházba, mire azt válaszolta, hogy az ő autójukat sem engedik ki, és különben sem alkalmas a jármű fejsérült szállítására. Ez a szorosabb kötés már elállította a vérzésem, a rengeteg folyadék segítségével pedig eszméletemnél tudtam maradni. Egy spanyol, egy helyi TV-nek és egy-két újságnak nyilatkoztam is a velem történtekről.
Eltelt még 20 perc, mire megérkezett a mentőautó, beültettek és sajnos, kísérőt nem engedtek velem jönni (Hubatka és a fotósunk autóval érkezett meg utánam egy órával később a kórházba). Legalább 15 percet kanyarogtunk többször könnygáz-felhőn át, mert a rendőrök egymásnak ellent mondva irányítgatták a mentőt ide-oda. Eközben az adataimat kérték, mondtam, hogy nem szeretnék megadni semmit a nevemen kívül. Azt mondták, hogy ez természetes és ne aggódjak, kötelesek ellátni a kórházban az adataim nélkül is. A Péterfy kórházban több súlyos és kevésbé sérült emberrel találkoztam, egytől egyik tüntetők voltak. A TV2 tudósítójának adtam interjút és rajtuk kívül egyedül a BLIKK volt a helyszínen, így nekik is nyilatkoztam. Egy 10 perces várakozás után odahívtak az adminisztrációs ablakhoz, ahol újra az adataimat kérték. Közöltem, hogy nem szeretném megadni, a nevemet pedig újra megmondtam. Ekkor szó szerint kiabálni kezdett valami főorvos, hogy mit képzelek magamról, miért rohangáltunk az utcákon, ők azok, akik nem kötelesek bennmaradni ilyenkor este és nem kötelesek ellátni. Tehát választás elé állítottak, hogy vagy megmondom, vagy pedig mehetek onnan vérző fejjel. Nem volt más választásom, így (azért kisebb trükközéssel) megadtam az adataimat. Újabb 5 perc telt el, mikor végre behívtak kezelésre. Amikor leszedték rólam a kötést, akkor szembesültem először azzal, mi is éktelenkedik a homlokomon. Fertőtlenítették, megengedték, hogy lemossam az arcomról a már rég rászáradt vért és átkísértek (meg kell említenem, hogy mindegyik orvos, aki kezelt rendkívül kedves volt!) oda, ahol az operációt végezték. Közben egy tetanuszt is kaptam, majd némi érzéstelenítőt a homlokomba, végül elkezdték szépen vagdosgatni a sebem szélét. Kellemesen elbeszélgettem a lepedő alól az orvossal, míg a 4. öltést is be nem fejezte. Még a röntgenre kellett átmennem, ahol kiderült, hogy nincs törésem, tehát mehetek haza. 2 naponta kötéscsere, 8 nap múlva pedig a varratok kiszedése vár rám.
Most még borzasztóan sajog a fejem, aludni nehéz a folyamatos zúgástól és a jobb szemem be is van dagadva. A kötés folyton lejön, mely esztétikai szempontból nem valami ideális sem a barátnőm, sem a fürdőszobai tükör előtti fáradt, de mégis szívében emelkedett fiatal számára.
Magi, a Szent Korona Rádió tudósítója
HunHír.Hu
