Akik 1956. október 23-án kimentek az utcára, nyílt, tiszta szívvel, reménykedve és bizakodva, még nem gondolhattak akasztófára, kisfogházra, a halálra ítéltek utolsó sóhajtására, a megkínzott emberek üvöltésére és az ávós pincék dobhártyaszaggató sötét terrorjára. A szégyenletes megtorlás csak azután következett be, amikor a magyar nép megmutatta, hogy felemelt fejjel magáért, hazájáért és a változásokért kész szembeszállni az egész világgal. A vörösök tankokkal támadtak, az ígérgető Nyugat be nem teljesített támogatással hajtotta a forradalmár országot a későbbi, évtizedekig tartó megsemmisülés felé.
Hatvanhárom éve ilyenkor melegség költözött a szívekbe, kipirult az arc, egészséges borzongás futott végig a bőrön, hiszen a rablánc már túl szűk volt, de ugyanakkor erőteljesen pattanó. Beteljesült az álom, hogy a széllel szabadon szállhasson a hang, hogy a nemzeti színű zászlóból kivághassák a gyűlölt jelképet, és a Magyarországot megszálló internacionalista hóhér szobra a porba hullhasson. Egy megcsonkolt ország megnyomorított népe 11 évvel a szovjet megszállás után végre kimondta, hogy “Ruszkik haza!”, mert “Nem mehet ez így tovább!”
Magam elé képzelem azokat, akiket fűtött a hit. A fiatalt, az öreget, a lódenkabátost, a svájci sapkást, az aktatáskával igyekvőt, vagy a hátára dobtáras géppisztolyt vevőt. Fegyverrel és tollal, énekkel és írott szóval, fáklyával és fénnyel, csak neki, neki annak, ami megnyomorít, ami gúzsba köt, ami emberi mivoltban meggyaláz. Hatvanhárom évvel ezelőtt hajnalban is felkelt a nap, de jótékony sugarai talán védőbben, személyre szabottabban melegítették Mária országának népét. Mert az ember úrrá tudott lenni az idegességen, a félelmen, a mérlegelésen és a jövőtől való tartáson, össze bírt fogni, kezét ki bírta nyújtani és érzett valami teljes, személyre szabott, de mindenki irányába kisugárzó megtisztulást.
A dicsőséges 13 nap véget ért ugyan, és a következményeket, a nemzeti tragédiát ismerjük. Forradalmunk első napjának évfordulóján a hősök porhüvelyéhez zarándokolnak ki azok, akiknek fontos a magyar múlt és a magyar jövő. A kis harang megszólal ott a 301-es parcellában, a kopjafák is megelevenednek a képzeletben, hiszen halott hősök szelleme vigyázza ott a tájat. Amikor az öreg anyóka lehajol, s reszkető kézzel gyertyát gyújt elmorzsolva szemében egy könnycseppet, tartása, mozdulata üzenet az utókornak. Volt olyan időszak, amikor a végtisztesség megadása nélkül, titokban kellett keresni az ismeretlen helyen nyugvókat, amikor az októberi köd óvta a szeretett emlékét kutatót.
Most, amikor katonai pompával, ünnepélyesen emlékezhetünk 56-os hőseinkre, és a nagy magyar forradalomra és szabadságharcra, van más hazafias kötelességünk is. Emlékeznünk kell a hőseinkre, bármely időszakban adták is életüket a hazáért. Hajtsunk fejet a honfoglaló magyarok, az Árpád-házi királyok, Rákóczi kurucai, a 48-as honvédek, a hazáért harcoló első és második világháborús bakák emléke előtt. Sirassuk el ismét az első világégést követő vörös terror áldozatait, emlékezzünk a Don-kanyarbeli rohamsisakkal jelölt magyar sírhantokra, és azokra, akik a lélekpusztító 40 évben akár a kínzások, akár az ellehetetlenítés miatt az előre vártnál jóval hamarabb találkozhattak Istennel.
1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom.
G. Kirkovits István – Hunhír.info
(Archív)
