Az Orbán-kormány 2011. október 19-én döntött a Várbazár teljes rekonstrukciójának megkezdéséről – válaszolta írásban Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter Farkas Gergely jobbikos országgyűlési képviselő kérdésére.
A tervek szerint az épületegyüttes helyreállítása egyben közvetlen kapcsolatot is biztosít majd a Királyi Palota és a Várbazár között. A térszint alatt kialakított 300 férőhelyes mélygarázs mellett – szintén a földfelszín alatt – rendezvényközpontot is kialakítanak. De elégtétel-e ez azoknak, akiknek valamikor az életterét jelentette a legendás helyszín, a legfontosabb lázadó sziget a bolsevik tengerben. Egyik szerzőnk cikkek tömegét jelentette meg a témával kapcsolatosan szinte a fősodratú média minden jelentősebb orgánumában, mint az Ifipark egykori életének hatalmas információhalmazzal rendelkező ismerője, az ottani események aktív résztvevője. Ha már a mára romba dőlt kulthely fel is újul, át is alakul, egyet nem felejthetünk: az Ifipark zenészei és közönsége több szöget vert a régi rendszer koporsójába, mint a magát a változás egyedüli letéteményesének hazudott “demokratikus ellenzék”. Az igazi régi parker-rockerek ugyanis nem ilyen csillagváltást akartak, mint a szamizdatos, szandálba büdös zoknit húzó szakállas liberálisok. Ők ugyanis messze ívben elkerülték a parkot, nekik ez nem volt elég korzóhű és polgárian előkelő.
Csak nézem a túlparti oszlopokat. Mintha kézen foghatóvá válna az idézet: vár állott, most kőhalom. Várkert Bazárnak 1930-ban hívták, a polgárság szórakoztató- és találkahelyeként jellemezték. A Forradalmi Munkás Paraszt Kormány a fiatalság szociális nevelését célzó ifjúsági és művelődési centrummá alakította. A felülről vezényelt keretek között kibontakozó kultúrközpontot is elérte a változás.
A hatvanas évek közepétől már itt adott randevút magának az a közeg, amit azóta is úgy neveznek: a nagy generáció. Évek, élmények, lányok, az első lopott csókok, a téglával fakított, a szociális szürkeségtől eltérőt biztosító farmernadrágok, a fülre, majd vállra, majd derékra, majd még tovább növő haj, a titokban elhajított KISZ-könyvek időszaka. Ezt toldották meg zenével, amely magyar nyelven is megrengette az akkori magyar világot.
Tóth, Kovács, Horváth, Németh János szorgosan készülődött az egyik hétvégére úgy 68-ban. A gimnázium, szakközépiskola első, második, harmadik, negyedik osztályába járó, öntudatos szocialista fiatal a közkedvelt budapesti szórakozóhelyen kívánta eltölteni szabadidejét. Az illetékes helyeken letagadott amerikai nagybácsi szeretetcsomagjából megszerzett kapitalista munkaruha, a ceignadrágnak titulált egykori aranyásógönc volt biztosítéka annak, hogy a becserkészésre kiválasztott lányok között megérdemelt sikert arat.
Az első csalódás akkor érte, amikor így, ünneplőbe öltözötten már a parkbejáratnál megálljt parancsoltak neki. Nagy darab, kövér állat ordította a vaskerítés biztonságából: ide be nem teszed a lábad, huligánpalánta!
Később már kicsit enyhült a Duna felől érkező hűvös fuvallat, s emberünk küllemétől függetlenül látogathatta az egyre népszerűbb szórakozóhelyet. Erre az időre már megvívta harcát a szervezett többséggel és a szülői házzal, koros kamaszként önállóan dacolt a külvilággal. Megváltozott a zene is. Vad, pergő ritmusok keveredtek a szentimentalizmussal, fekete farmerekbe bújt félistenek magyarázták az új idők szavát alattvalóiknak. A P. Mobil, a Piramis, Radics Béla csillagkirály. Szólt a dal, fogyott a sör, s a néhai Cseh Tamás szerint a lányok levetkőztek az utcán.
Közben lassan recsegni kezdett a szocialista csodának kikiáltott új gazdasági mechanizmus rosszul aládúcolt homlokzata, két életről álmodtak a rockerek, s Lóriéknál a két forint mellett népünk titkolt régmúltjáról is szólt a hang. A Beatrice végképp kimondta, hogy nem kell, nem kell, Radiccsal végzett a májzsugor, a régi sztárok közül sokan jólfésült menedzserek lettek. A kőfalak leomlottak 1984-ben, s lakat került a kapura.
Most megkezdődött a romeltakarítás, megint bazár lesz itt, csillogás, de rock már nem szól itt többet soha.
G. Kirkovits István
