Elég régen volt időm arra, hogy a múltban alámerüljek, de most mégis meg kell tennem a Heller Ágnes-féle hidegháború kirobbantásának idején. A németországi elefántcsonttornyában élő, közpénzek lenyúlásával és jogtalan haszonszerzéssel vádolt filozófusnő elindította azt a folyamatot, amelynek az egész ország kárát láthatja. Vagyok annyira jóhiszemű magyar, hogy betudom egy vénasszony beteges, holokauszt-kultuszából áradó magyargyűlöletének, egy olyan ember áskálódásának és árokásó tevékenységének, aki már nem tudja felfogni szavai súlyát. Azzal, hogy a Gyurcsány-diktatúra idején tapasztalt, sokak által szenvedő alanyként átélt rendőrterrort és az ávós módszerekre hajazó fellépést egyszerűen meg nem történtnek tekinti, kiírta magát az általa annyira gyűlölt magyarok társadalmából. Heller gyűlöletmúmia szíves figyelmébe ajánlva leírok egy régi történetet.
Az Antall-kormány bukását követően, illetve már a várható totális kudarc előestéjén észbe kapott a Fidesz vezetése, hogy gyakorlatilag a nemzeti vagy polgári oldal lassan teljesen média nélkül marad. Simicska Lajos, a Fidesz gazdasági főguruja és köre éppen ezért megpróbálta a lehetetlent, hogy a szociálliberális hatalomátvételt követően legalább fenn tudjon tartani egy útmutató, hírcentrikus és a hírversenyben élen járó, az akkori viszonyok közepette objektívnak és tárgyilagosnak mondható újságot.
Az akkori Magyar Nemzet, amely a Simicska-féle portfólióba tartozott, inkább a napilapként formáló publicisztikákkal telített hetilap kritériumainak felelt meg, az Expressz hirdetési újság pedig a két lap megtépázott példányszáma emeléséhez szükséges anyagi hátteret is hivatott biztosítani. Mi, akik 1994 őszén megpróbáltuk feltámasztani az Esti Hírlapot, azóta sokfelé szétszóródtunk a magyarországi médiavilágban, viszont esetleges találkozókon, alkalomszerű összejöveteleken mindig felemlítjük azt az időszakot.
Úgy gondolom, hogy a magyar sajtó történelmének egyik legpozitívabb időszaka volt csaknem száz tollforgató számára, hiszen a mostanság tapasztalható beteges rivalizálás, a szekértáborok közötti gyűlöletnek a nyomát sem lehetett fellelni az eléggé heterogén összetételű és nézetkülönbségeit, akár szellemi-ideológiai ellentéteit is feloldani képes társaságban. Egy volt a szempont, hogy csináljunk egy jó újságot, amely a leggyorsabban reagál az eseményekre, amely megfelel a hírlap abszolút kategóriájának, hogy az igazat, a tárgyilagost közvetítse, de a leghamarabb és a leggyorsabban. Elsőként, mint ahogyan ez a kitétel még napjainkra is megmaradt.
Amikor megjelentem a szerkesztőségben az azóta sem változott külsőmmel, farmerban, fülbevalósan, tetováltan és kopaszon, lehet, hogy egy pillanatra pár idősebb kolléga ereiben meghűlt a vér, de aztán az akkor még a régi jó polgári hagyományokat is titkon magában hordozó médiavilágban el lehetett ezt intézni a bohém jelzővel és ennek tudomásul vételével.
1994 őszét írtuk, amikor erősíteni akart úgy a csapat, hogy mindenki felfogta és magáévá tette: ez a mi lapunk, ide tartozunk, és ezért harcolunk. Néhai Ókovács Attila az 1990. utáni magyar sajtótörténelem egyik meghatározó, de mára sajnos úgy tűnik, elfelejtett egyénisége volt, Bencsik-féle Pesti Hírlaposokkal, egykori Szabad Európásokkal, Erdélyből áttelepült tapasztalatlan, de ambiciózus fiatalokkal (mint például Lukács Csaba, aki az egykori kulturális újságíróból nemzetközi ismertségű tudósító lett, és a neveket tovább sorolhatnám) frissítette a szerkesztőségi állományt az öröklött munkatársak mellett. Ekkor jelent meg rovatvezetői minőségében néhai Hamburger Mihály, az egykori Szabad Európa Rádió munkatársa, a rettegett zsidó népbiztos unokája.
Egy szerkesztőségben hamar kiderül mindenkiről, hogy ki kicsoda valójában. Aztán vagy titkolja múltját, családi körülményeit, vagy nem, vagy felejtetni akarja ezeket, vagy nem, adott esetben kérkedik vele, vagy éppen elutasítja. Az esti, a munka utáni mindennapossá vált kocsmapartikon aztán egy-egy pohár szíverősítő mellett sok mindenről beszéltek kendőzetlenül azok az emberek, akiknek mindennél fontosabb volt maga a Lap, így nagybetűvel.
Mint említettem, a rovatvezető Hamburger Misi, s közöttem hamarosan a munkakapcsolaton túl elég jó, barátinak is mondható viszony is létrejött, és létrejöhetett úgy, hogy egyikünk sem tagadta le családi hátterét, szülei, nagyszülei tevékenységét, illetve múltját. Hamburger nem kérkedett vele, és nem állította be úgy, mintha nagyszerű tetteket követett volna el a patkányköztársaságos nagyapja, én viszont nem egyszer jeleztem neki: tudod, Misi, lehet, hogy most mi így jól elvagyunk, de anno először az én nagyapámnak kellett menekülni a te nagyapádnak különítményei elől a sopronkövesdi kukoricásban, aztán meg az én nagyapám különítményei akarták felakasztani a te nagyapád és barátai akkor már menekülő csapatát.
Hamburger nagyapja judeobolsevik népbiztos volt, az én nagyapám a Sopron környéki eseményekben is résztvevő hadapród őrmester, a Magyar Királyi 309. honvéd gyalogezred 2403 számon nyilvántartott katonája, aki az első világégésben megsebesült, hazakerült Sopron-melléki falujába, de fegyvert fogott Horthy Miklós hívó szavára.
Az ősök életében tehát volt két egymással szemben lévő vonal, mondhatni kibékíthetetlen ellentét szellemi-ideológiai síkon, illetve a hazához való viszony kapcsán. Egyikünk sem tagadta meg tehát felmenőjét, egyikünk sem próbált magyarázkodni a másik előtt, hogy a gyökereink alapján is bizonyára szembenállók vagyunk. Az egészet felülírta az, hogy csináljunk közösen egy jó lapot. Ez változott meg az elmúlt évtizedekben, amikor nem a közös lapcsinálás, hanem az árokásó tevékenység lett a mérvadó úgy, hogy még azt is kijelenthetem: nem a mi hibánk.
Hamburger Misi azóta eltávozott körünkből, de lehet, hogy most fönn, a Heller-féle gyűlöletbeszéd kapcsán arra gondol, akkor, 1994-ben ő nem ezt akarta. 1994-ben egy zsidó és egy magyar újságíró akart csinálni egy jó lapot. 2011-ben egy zsidó közéleti személyiség, egy bizonyos körök meghatározó ideológiai vezére és megmondóembere azt merészeli mondani felsőbbrendűsége tudatában, hogy magyar szolgák. Felteszem a kérdést: ki mélyíti a betemethetetlenné vált árkokat, én vagy ő?