Nemzeti klasszikusaink hallhatatlanságát mi sem jelzi jobban, mint üzeneteik soha meg nem fakulása, utókort megszégyenítő igazságaik perzselő tüze. A 123 éve ezen a napon született Szabó Lőrinc ilyen klasszikusunk, aki elsősorban a szerelem, a gyermek és a természet szépségeinek Petőfi Sándort, Kosztolányi Dezsőt, Vajda Jánost idéző költőjeként és Arany János, Tóth Árpád, Babits Mihály nyomdokába lépő műfordítóként, azonban irodalomkritikai írásai és magyarságversei alapján alig ismerős.