2012. január 24-én kezdődött a Fővárosi Törvényszéken az a személyiségi jogi per, amelyet az egykori auschwitzi fogoly, Grüner Miklós indított Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija ellen. A tárgyalást vezető Pataki Árpád bíró akkor megígérte, hogy a február 6-án tartandó tárgyaláson írásban adja át az ítéletet a peres feleknek. A bíró úr az ígéretét nem tartotta meg.
Mint arról a HunHír is beszámolt, a 83 éves, Malmőben élő Grüner Miklós azért perelte be Köves Slomót, mert a rabbi egy 2009-es írásában történelemhamisítónak nevezte őt. Grüner Miklós szerint ugyanis a negyedszázada Nobel-békedíjjal kitüntetett, saját bevallása szerint 1928. szeptember 30-án született Elie Wiesel csaló, szélhámos: azt állítja magáról, hogy egykori auschwitzi rabként ő viseli a karján az A-7713-as tetovált számot. A tények azonban ezt cáfolják: az A-7713-as számot az a Wiezel Lázár viselte, aki 1913-ban született – ezt hiteles auschwitzi dokumentumok bizonyítják. Amikor 2009 decemberében a magát Elie Wieselnek nevező ember hazánkba látogatott, Grüner Miklós azzal a kéréssel fordult a magyar hatóságokhoz: tartóztassák le az Elie Wiesel nevet viselő, amerikai állampolgárságú szélhámost, amint hazánk területére lép. Persze a hatóságok nem léptek…
Grüner „akciója” nem múlt el nyomtalanul: a fiatal Köves rabbi egyik írásában történelemhamisítónak nevezte a 83 éves Grüner Miklóst, aki ezért pert indított a sokszor bántóan neveletlenül viselkedő rabbi ellen.
A perben sok-sok – többek között Auschwitzból, illetve Buchenwaldból származó – dokumentummal bizonyította a felperes, hogy a magát Elie Wieselnek nevező, amerikai állampolgárságú személy soha nem volt Auschwitzban (pontosabban szólva: csak a háború után járt ott, turistaként), s hazudik, amikor azt állítja: az ő karjára tetoválták az A-7713-as számot. A perben becsatolt dokumentumok egyértelműen bizonyítják: nem Grüner, hanem a fiatal Köves rabbi (és idolja, a szélhámos Wiesel) a történelemhamisító.
Amint azt előre sejteni lehetett, Pataki Árpád bíró elutasította Grüner Miklós keresetét. Nem azért, mintha Grüner bizonyítékait megcáfolta volna Köves rabbi. A bíró úr döntését arra alapozta, hogy az állítólagos Elie Wiesel személyazonosságának eldöntése nem tartozik a bíróság hatáskörébe, Köves rabbi Grüner Miklósra vonatkozó kijelentése pedig véleménynyilvánításnak minősül, ami alkotmányos alapjog. De idézzük fel az ítélet indoklásának egy rövid részletét:
„A Fővárosi Törvényszék első fokon elutasította Nikolaus Grüner keresetét, mert álláspontja szerint Köves Slomó nem tényt állított, hanem véleményt formált – ha igen erőteljesen is -, ami belefér a véleménynyilvánítás szabadságába.
Az I. rendű alperes a cikkben nem fogalmazott meg állítást az I. rendű felperessel szemben, nem nevezte őt ’történelemhamisítónak’. Köves Slomó véleményt formált, ami igen erőteljes volt, de az nem lépte túl a véleménynyilvánítás szabadságának határát.”
Pataki bíró elmondta: a bíróság csak és kizárólag jogkérdésben döntött, tehát nem arról foglalt állást, hogy a véleményben foglaltak megfelelnek-e a valóságnak. Hogy kicsoda valójában a magát Elie Wieselnek nevező személy – ez tudományos, történeti kérdés, aminek elbírálása nem a bíróság dolga.
A Grüner Miklós jogi képviseletét ellátó dr. Bősze Ferenc ügyvéd korábban jelezte a perköltségre vonatkozó felperesi igényt. Az ügyvédi megbízási díj 250 ezer forint volt, a külföldön élő Grüner Miklós hazautazásainak, itthoni tartózkodásnak a költségei pedig szintén 250 ezer forintra rúgnak. Összesen tehát félmillió forintot kellett volna fizetni a fiatal Köves rabbinak, ha elveszti a pert. Végül azonban még ő keresett a peren. Az ítélethirdetéskor Pataki Árpád bíró közölte, hogy a vesztes Grüner Miklós közel 50 ezer forintot köteles fizetni – részben (perköltség címén) Köves Slomónak, részben (le nem rótt illetékként) a magyar államnak.
Az ítélet természetesen nem jogerős, azt viszont még nem tudni, él-e a fellebbezés jogával Grüner Miklós.
A hétfői tárgyalás előtt fél órával összefutottam a bírósági épületben Grüner Miklóssal. Alig egy hete beszéltünk utoljára telefonon. Elmondtam neki, hogy szerintem ezt a pert elvesztette, mert a bíróság az állítólagos Elie Wiesel személyazonossága ügyében nem nyilvánít véleményt, Köves rabbi kifogásolt kijelentése pedig véleménynyilvánításnak minősül. Nekem tehát nem okozott meglepetést Pataki bíró verdiktje, Grüner Miklós azonban érthetően csalódott volt. Este még felhívott telefonon, hosszan beszélgettünk a történtekről. Grüner úr szerdán hazautazik, s folytatja magányos harcát.
Csökönyössége érthető: az ő életét ugyanis az a Wiesel Lázár mentette meg, akinek a tetovált számát a ma Elie Wieselként ismert, amerikai állampolgárságú szélhámos ellopta. Grüner úrnak tehát szívügye, hogy leleplezze a Nobel-békedíjjal kitüntetett csalót.
Azt írtam előbb: Grüner úr folytatja magányos harcát. Ez így nem egészen pontos. Nem magányos harcos ő, egyre többen és egyre többet írnak világszerte az ún. Elie Wiesel rejtélyes életéről, egyre több cikk, tanulmány tárja fel a hazugságait. A mostani ítélethirdetés után azt mondtam Grüner úrnak: ez az ítélet arról szól, hogy a bíróság nem mond semmit az ún. Elie Wiesel személyazonosságáról, s azt sem mondja ki az ítélet, hogy a sokszor modortalan Köves rabbinak igaza lenne. Mert azt – a becsatolt dokumentumok ismeretében – vélhetően az eljáró bíró is tudja, hogy Grüner Miklósnak igaza van, de igazát egy ilyen perben nem lehet érvényesíteni.
Ezután még azt is mondtam Grüner úrnak, hogy az elkövetkező időben mindig, újra és újra le kell írni, ki kell mondani, hogy bizonyítható módon a fiatal, sokszor pökhendi Köves rabbi a történelemhamisító, ő az, aki Wiesel-ügyben hazudott-hazudik. Hogy szándékosan hazudik-e, nem tudom. De hogy hazudik – cáfolhatatlan tény.
Korábbi írásomban már idéztem, mit mondott 2009-es sajtótájékoztatóján Köves rabbi arról, hogyan halt meg az ún. Elie Wiesel édesapja. A Köves által elmondottakat nemcsak maga az érintett, az ún. Elie Wiesel cáfolta – többször is! -, hanem az is rejtély, ki volt valójában az állítólagos Elie édesapja, s mikor és hol hunyt el.
Köves rabbi azonban nemcsak az ún. Elie Wiesel apjának haláláról hazudott egy nagyot (ráadásul giccsesre is sikeredett a hazugság!), hanem Elie Wiesel 2009-es látogatását is hazugsággal vezette fel a Köves rabbi vezetette zsidó szervezet. Honlapjukon ugyanis az szerepelt – ráadásul többször is -, hogy „több mint hatvan év” múltán látogat hazánkba az ún. Elie Wiesel. A Köves-féle honlap másik megfogalmazása szerint az ún. „holocaust” óta Elie Wiesel 2009-ben látogatott először hazánkba.
Ez nem igaz. Köves rabbi hazudott. Vélhetően szándékosan, mert azt nehéz feltételezni róla, hogy idolja, a Nobel-békedíjas szélhámos műveit nem ismeri. A „Minden folyó a tengerbe siet” című, vaskos Wiesel-memoár vége felé olvasunk arról, hogy 1964-ben… Na de inkább hadd idézzem magát a szerzőt, mi is történt 1964-ben:
„1964: itt az ideje, hogy viszontlássam szülővárosomat. /…/
Elindulok: Budapest, Bukarest, Baia-Mare (Nagybánya). Budapesten ellátogatok a zsidónegyedbe, ahol az elmúlt évek nyomait keresem.”
És Wiesel barangol Budapesten, átsétál Budára a Lánchídon, miközben a múlton mereng. Egy „holocaust”-merengő a Kádár-kori Budapesten…
Üsse csak fel a könyv magyar kiadásának 572-573. oldalát Köves rabbi, s olvassa el, mit ír 1964-es budapesti látogatásáról amerikai mestere. A lényeg: nem (több mint) hatvan, hanem csupán 45 évvel később látogatott ismét Budapestre az ún. Elie Wiesel. Mert az ún. „holocaust” után húsz évvel egyszer már járt nálunk. Igaz, akkor még a kutya se tudta, kicsoda ő. Akkor még nem építette föl a média ezt a kiváló férfiút…
Búcsúzáskor megígértem Grüner Miklósnak, hogy a jövőben is teszem a dolgom, a magam szerény eszközeivel igyekszem napirenden tartani a Wiesel-ügyet. Előbb-utóbb csak sikerül áttörni a hallgatás falát. Időről-időre jelentkezni fogok ebben a rovatban, s beszámolok az újabb „felfedezéseimről”. Amint már korábban is írtam: kizárólag ún. Elie Wiesel műveire hagyatkozom, az önéletrajzi művek ellentmondásait, furcsaságait pécézem ki, s mellette igyekszem adatokat gyűjteni Elie állítólagos erdélyi gyermekkoráról, no meg a családjáról.
Jelen írást egyetlen apró szövegrészlettel zárom – Az éjszaka című híres Wiesel-mű a forrásom. Mint tudjuk, ennek a könyvnek minden szava igaz – legalábbis a szerző szerint.
Korábban már írtam arról, hogy az először 1958-ban megjelent Az éjszaka című önéletrajzi művét 2006-ban „javított” angol kiadásban jelentette meg az ún. Elie Wiesel. Nézzük meg, mit írt a szerző a könyv ősverziójában és a „javított” kiadásban 1944-es deportálásukról. A vonat elindult Máramarosszigetről, s két nap múltán…. Innen idézem a szöveg ősverzióját:
„Egy csehszlovák határvárosnál megállt a vonat. Ekkor eszméltünk rá, hogy elhagyjuk Magyarországot. Későn nyílt ki a szemünk.”
S most olvassuk el, hogy a „javított”, 2006-os – angol nyelvű – kiadásban hogyan módosult a szöveg:
„The train stopped in Kaschau, a small town on the Czechoslovakian border. We realized then that we were not staying in Hungary. Our eyes opened. Too late.”
A szöveg egyetlen jelentős ponton módosult: a „javított” kiadásban a szerző megnevezi a „határvárost”. Kaschau. Azaz Kassa. De miért írja a város nevét németül? Rejtély. Ahogy az is rejtély, hogy miért beszél „csehszlovák” határról. A deportálás idején – 1944-ben – már régen nem létezett Csehszlovákia…
Az ilyen apróságokon én bizony eltöprengek. Aki Kassát Kaschaunak nevezi, aki 1944-ben csehszlovák határt említ, azt soha nem deportálták Auschwitzba. Pláne nem Magyarországról. Az soha nem élt Magyarországon.
Itt befejezem, de az ún. Elie Wiesel önéletrajzi írásainak a „kivesézését” hamarosan folytatom. Remélem, szorgos kutakodásaim egy picit hozzájárulnak majd ahhoz, hogy az ifjú Köves Slomó rabbi a jövőben kevesebbszer hazudjon Wiesel-ügyben. Mert egy rabbihoz aztán végképp nem passzol, ha nap mint nap történelmet hamisít…
U.i.: Írásom felvezetőjében azt írtam, hogy Pataki Árpád bíró nem tartotta meg az ígéretét. A mostani ítélethirdetésen ugyanis nem adta át a feleknek az ítélet szövegét. Állítólag két hét múlva készen lesz a szöveg. Meglátjuk. Ha elkészül, s birtokába jutok, természetesen megosztom a „kincset” a HunHír olvasóival.
Szalay László – Hunhír.info