Vasárnap este az atv „rendkívüli” interjúval lepte meg a nézőket. Az interjúalany Elie Wiesel Nobel-békedíjas amerikai állampolgár volt, aki – állítása szerint – 1944 tavaszától az auschwitzi, 1945 januárjától pedig a buchenwaldi koncentrációs tábor lakója volt. Az állítólag Máramarosszigetről származó író 2009 decemberében járt hazánkban, akkor készült az a „rendkívüli” interjú, amelyet most ismét műsorára tűzött az említett tévécsatorna. Kérdés: miért vették elő épp most ezt a beszélgetést? Talán azért, mert nemrég kezdődött a Grüner kontra Köves per, amelynek tárgya: kicsoda valójában Elie Wiesel?
Az alábbiakban két megjegyzést fűzök a Wiesel-interjúhoz, de előtte nem mulaszthatom el az elengedhetetlen felvezetést. Hogy az olvasó is tudja: miért indult per Köves Slomó rabbi ellen?
2009 decemberében a Köves Slomó vezette EMIH meghívására Budapestre látogatott Elie Wiesel. Illetve az a személy, aki ezzel a névvel lett világhírű író. A látogatás kapcsán Novák Attila – a hazai cionista szövetség egykori elnöke – kritikai észrevételeit fogalmazta meg, melyre az érintett, a sokszor modortalanul viselkedő Köves Slomó válaszolt a zsido.com honlapon. A terjengős írás végét idézem:
„Novák Attilának azt tudom ajánlani, hogy a legközelebbi mocskolódó ’tanulmány’ előtt vagy készüljön jobban a tényekből, vagy álljon be Grüner Miklós és Norman Finkelstein sorai közé, akik hasonlóan megalapozott történelmi tényekre alapozzák ’tudományos’ munkásságukat.” (Jelen- és történelemcsúsztató körtánc egy cionista „történész” tollából = zsido.com, 2009. 12. 23.)
Az idézett szövegrészlet üzenete világos: Grüner Miklós és N. Finkelstein (a holokauszt-iparról szóló híres mű tudós szerzője) nem történelmi tényekre alapozzák munkásságukat. Magyarán: történelemhamisítók. (Hogy Köves mire alapozza azt az állítását, miszerint Finkelsteinnek és Grünernek egyaránt vannak „sorai”, amelyek közé be lehet állni – nem tudom. Egy rabbitól azért mégiscsak elvárható lenne, hogy pontosan, szépen használja a nyelvet, s ne álljon be a magyartalanul fogalmazók „sorai közé”.)
Az auschwitzi és buchenwaldi táborokat megjárt Grüner Miklós több mint negyedszázada állítja: a Nobel-békedíjas Elie Wiesel hazudik, amikor azt állítja, hogy ő viseli bal karján a 7713-as tetovált számot. Grüner dokumentumokkal bizonyította, hogy a 7713-as auschwitzi számot barátja, az 1913-as születésű Wiezel Lázár viselte ezt a számot, tehát a – saját bevallása szerint – 1928. szeptember 30-án született Elie Wiesel csaló, szélhámos.
Grüner Miklós a fiatal és modortalan rabbi kijelentését nem nyelte le, pert indított Köves ellen, hogy bebizonyítsa: nem ő hamisítja meg a történelmi tényeket, hanem Elie Wiesel (és persze a wieseli hazugságokat szajkózó Köves).
2011. november 22-én rövid írás jelent meg a Köves vezette zsidó közösség honlapján ezzel a címmel: Kövest beperelték, de kicsoda Elie Wiesel? A cikk szerint Grüner „véleményét többször cáfolták”, ugyanakkor „hazai szélsőjobboldali fórumok” örömmel adtak helyt Grüner állításának, hogy „ezen keresztül hirdethessék Holokasuzt (sic!) tagadó és antiszemita tanaikat”. Hogy kik és hol cáfolták „többször” Grüner – dokumentumokkal alátámasztott – „véleményét”, azt a zsidó honlap írása elmulasztotta közölni az olvasókkal. Ennek ellenére én nem teszem idézőjelbe Köves neve mellett a rabbi megjelölést: elhiszem, hogy valóságos rabbi (bár Elie Wiesel „ügyében” meglepően tájékozatlan – és sajnos modortalan is).
Most pedig jöjjön a széljegyzet a „rendkívüli” Wiesel-interjúhoz. Két évvel ezelőtt láttam már ezt a beszélgetést, s már akkor is felfigyeltem egy-két furcsaságra. A HunHír is írt Wieselről elég sokat (többek között erről az interjúról is), de bizonyos apró részletek elsikkadtak. Ezeket szeretném pótolni az alábbiakban – Elie Wiesel szellemében.
Igen, igyekszem eleget tenni Wiesel intencióinak. Idézem a Nobel-békedíjas szavait:
„Állandóan ismétlem: a mi (értsd: a túlélők – a szerk.) feladatunk az, hogy meséljünk, az olvasóé az, hogy figyeljen; ha az olvasó nem végzi el a rá eső feladatot, az még nem ment fel bennünket az alól, hogy teljesítsük a kötelességünket.” (E. Wiesel: Minden folyó a tengerbe siet. Bp., 1996. Esély Könyvklub, 532. o.)
Nos, Wiesel-ügyben évek óta igyekszem elvégezni a rám eső feladatot – vagyis mohón figyelek -, ennyiben tehát eleget teszek Wiesel elvárásainak. Újra s újra elolvasom Wiesel önéletrajzi szövegeit, olvasom vagy megnézem a vele készült interjúkat. Figyelek. Vadászom az ellentmondásokat. A zavaros részleteket. Sok-sok adat áll már rendelkezésemre (de még nem jött el az idő, hogy tálaljam is azokat).
S most már tényleg térjünk a lényegre, lássuk az előbb beharangozott két apró megjegyzést.
A „rendkívüli” Wiesel-interjút többször is meghallgattam (mert magnóra vettem fel az anyagot, hogy ne kelljen látnom a karikatúraszerű híres embert). Nagyon kevés önéletrajzi elem található az anyagban. Ezekből kettőt emelek ki.
Bánó András apja haláláról faggatja Elie Wieselt, az író válaszul így eleveníti fel a történteket:
„Ott volt az apám fenn egy ilyen ágynak szolgáló dobozban. Beteg volt, haldoklott, és engem hívott. Én lejjebb feküdtem, és azokban a percekben nem volt szabad elhagynunk a helyünket. Ezért ott maradtam, ahol voltam. És ő meghalt. És én nem voltam ott.”
Előző írásomban idéztem Wiesel néhány évvel ezelőtt elhangzott szavait, miszerint Az éjszaka című önéletrajzi könyvének minden szava igaz. A mű végén olvassuk az apa, Shlomo Wiezel haláláról szóló beszámolót. Íme:
„Apám még hördült egyet – a nevemet: – Eliezer…
Láttam, hogy szaggatottan még lélegzik. De nem mozdultam.
Amikor a létszámellenőrzés végeztével lemásztam, láttam, hogy reszkető szájjal motyog még valamit. Több mint egy óra hosszat néztem, fölé hajolva, és emlékezetembe véstem vérző arcát, betört fejét.
Aztán mennem kellett lefeküdni. Fölmásztam a priccsemre, apám fölé, aki még élt. 1945. január 28-a volt.
Január 29-én hajnalban ébredtem. Apám helyén egy másik beteg feküdt. Nyilván még napkelte előtt elvitték a krematóriumba. Talán még lélegzett…” (E. Wiesel: Az éjszaka. Bp., 1990, Láng Kiadó, 124 o.)
A két „emlékezés” között jelentős a különbség: az emlékező és az apa személye ugyanaz, de az elbeszélés más. Az interjúban az apa „fönn” fekszik, Elie Wiesel pedig „lejjebb”. A „minden szava igaz” alapműben, Az éjszaka című könyvben viszont a beteg apa lenn fekszik, Elie pedig nemcsak egy órát tölt el apja „fölé hajolva”, hanem aztán fölmászik az apja fölötti priccsre. Ha én Bánó András lennék, szembesítettem volna az írót azzal, amit Az éjszaka című művében papírra vetett (sőt, a Minden folyó a tengerbe siet című vaskos önéletrajzi könyv megfelelő helyét is idéztem volna, mert ott az apa halálának egy harmadik verziója szerepel…).
A „rendkívüli” Wiesel-interjúhoz fűzött másik megjegyzésem szintén Elie Wiesel édesapját érinti. Az a kérdés: hány éves volt Shlomo Wiesel, amikor állítólag Buchenwaldban meghalt? Az interjúban Wiesel elmeséli, mit mondott nekik egy régebbi fogoly, amikor megérkeztek Auschwitzba (pontosabban: Birkenauba). Íme:
„Odajött hozzám egy ember és azt mondta: 18 éves vagy. Én azt mondtam: nem. Ő meg azt mondta: de, 18 éves vagy. És az apámnak, aki körülbelül 50 éves lehetett, azt mondta, hogy fiatal, 30-32 éves. Hazudnom kellett, hogy élhessünk.”
A fenti szavakra Bánó András ismét nem reagált. Ha én Bánó András lennék, elővettem volna Az éjszaka című könyv egyetlen magyar nyelvű kiadását, s fölolvastam volna belőle az alábbi részletet:
„ – Hé, te fiú, hány éves vagy?
Egy fogoly intézte hozzám a kérdést. Arcát nem láttam, hangja fáradt volt és barátságos.
– Még tizenöt sem vagyok.
– Fenét. Tizennyolc vagy!
– Nem. Csak tizenöt.
– Te hülye. Annyi vagy, amennyit én mondok. – Aztán apámat kérdezte.
– Ötven – válaszolta apám.
– Nem igaz! – mondta erre a fogoly, még dühösebben.
– Negyven! Értitek? Tizennyolc és negyven.”
(E. Wiesel: Az éjszaka. Bp., 1990, Láng Kiadó, 40. o.)
Hadd tegyem rögtön hozzá: a mű 2006-os, „javított”, angol nyelvű kiadásában is ugyanezek a számok szerepelnek: 15, 18, 50, 40. Szó sincs 30-32 éves életkorról. Arról nem is beszélve, hogy egy ötven éves ember nehezen hazudhatja magáról, hogy harminc éves. Doktor Mengele mégsem volt hülye….
A „rendkívüli” Wiesel-interjúnak mellesleg ez a legérdekesebb részlete. Elie Wiesel nem mondja meg pontosan, hány éves volt az apja 1944 májusában („körülbelül 50 éves lehetett”), ami azért meglepő, mert még a legbutább ember is tudja, mikor születtek a szülei. Wiesel azonban kivétel, hiszen az édesanyjának a születési dátumát, körülbelüli életkorát sem közölte soha olvasóival.
Az éjszaka című könyvben azonban azt mondja az apa, hogy 50 éves. Nem „körülbelül”, hanem pontosan. Azaz: 1894-ben – plusz-mínusz egy év, legyünk nagylelkűek – született. De ezzel a dátummal baj van: Shlomo Wiesel nehezen születhetett meg 1894 körül, mert édesanyja – Elie nagymamája – akkoriban még kicsit fiatal volt a szüléshez.
A Yad Vashem adatbázisában megtalálható Elie Wiesel apai nagymamájának, Niszel Wiezelnek – lánykori nevén: Niszel Baschnak – az adatlapja. Eszerint ő is Auschwitzban halt meg 1944-ben. Az adatlapot Niszel Wiezel unokája, az adatlapon szereplő cím szerint Los Angelesben élő Eliezer Slomovits adta le 1999-ben. Elie Wiesel a Minden folyó a tengerbe siet című önéletrajzi könyvében beszél unokatestvéréről, Eliezer Slomovitsról (lásd i. m. 258. o.), akivel az ötvenes években Izraelben találkozott, s aki később Los Angelesbe költözött, s ott a Talmudot tanította. Slomovits adatlapja szerint Niszel nagymama 1880-ban született, tehát 14 évesen kellett megszülnie Elie Wiesel apját.
A helyzetet bonyolítja, hogy egy másik rokon – Elie Wiesel egyik nagybátyja – nemcsak Niszel nagymamáról adott le adatlapot még az ötvenes években (eszerint 1881-ben született a Niszel Wiezel), hanem Elie édesapjáról is. Az adatlap szerint Shlomo Wiezel 1943-ban halt meg, s nem koncentrációs táborban! Ráadásul 1903-ban született, tehát 1944-ben – amikor már nem is élt – nem lehetett 50 éves…
Végezetül érdemes kitérni arra is, ami az apával kapcsolatban nem hangzott el a „rendkívüli” interjúban. Elie Wiesel egy szóval sem említette, pontosan mikor, melyik napon halt meg édesapja, Shlomo Wiesel. Ha én Bánó András lennék, ezt bizony megkérdeztem volna. Mert ebben az ügyben nagy a zűrzavar. Nem bennem, hanem a magát Elie Wieselnek nevező úrban. Aki szerint háromszor is meghalt az édesapja.
Az éjszaka című könyv szerint – idéztem fentebb – 1945. január 28-áról 29-ére virradó éjszaka halt meg Shlomo Wiezel (lásd i. m. 124. o.). Amikor Elie Wiesel 2004-ben leadta apjáról a Yad Vashemnek az adatlapot (lásd előző írásom illusztrációját), azon 1945. január 27-ét jelölte meg a halál napjaként. Van azonban egy harmadik dátum is: a Minden folyó a tengerbe siet című önéletrajzi könyvében Elie Wiesel idézi Az éjszaka című könyv alapjául szolgáló jiddis nyelvű kéziratának néhány olyan részletét, amelyet ki kellett húzni a végleges verzióból. Az apa halálának elbeszélése után ez szerepel a jiddis szövegben:
„Árva lettem.
Utolsó szava az én nevem volt. Hívott, és én nem válaszoltam.
Svát havának 18. napját írtuk.”
(E. Wiesel: Minden folyó a tengerbe siet. Bp., 1996. Esély Könyvklub, 492. o.)
Tehát Svát (Shevat) hónap 18. napján halt meg Shlomo Wiezel. A világhálón bárki megtalálhatja azt a zsidó honlapot, amelyen a zsidó naptár szerinti dátumokat „konvertálni” lehet a Gergely-naptárra. A zsidó időszámítás szerinti 5705 Shevat hó 18. napja a Gergely-naptárban 1945. február 1. Kérdés: a három dátum közül melyik az igaz? (Zárójelben jegyzem meg: Az éjszaka 2006-os, „javított”, angol nyelvű kiadásának előszavában Elie Wiesel idézi az előbb citált jiddis szövegrészletet, csupán a „Svát havának 18. napját” kitétel, tehát a dátum hiányzik. Bizonyára véletlen…)
Ha Bánó András lennék, tudnék kérdezni Elie Wieseltől ezt-azt. Azt például mindenképpen megkérdezném, hogy az állítólag máramarosszigeti Elie miért nevezi egyik önéletrajzi könyvében „szomszédos falucskának” Nagyváradot. Bocsánat: „Grossvardein”-t, mert ő így, németesen írja. Először: Nagyvárad már akkor sem volt falucska, hanem város. Másodszor: a „szomszédos falucska” autóval 260 km-re fekszik Máramarosszigettől…
Elie Wiesel ügyes ember. Már jó előre fölkészült arra, hogy egyszer majd lelepleződik. Egy amerikai kritikus – Alfred Kazin – sok-sok évvel ezelőtt azt írta: nem lenne meglepődve, ha kiderülne, hogy Az éjszaka című könyv híres akasztási jelenete a valóságban nem történt meg, azt Elie Wiesel találta ki. Ezzel kapcsolatban ezt írja a Minden folyó a tengerbe siet című önéletírásában a Nobel-békedíjas szerző:
„A tanúnak az emlékezetén kívül nincs egyebe. Ha ezt is megtagadják tőle, mi marad neki? Végső soron egy olyan ember, mint Kazin, azokat támogatja, akik tagadják a holocaustot. Ha ő nem hisz nekem, a holocaustot eleve tagadók miért hinnének a többi túlélőnek?”
Ez az idézet a wieseli „életmű” egyik kulcsa: aki nem hiszi el Wiesel történeteit, természetesen holocaust-tagadó. Ebben az értelemben én is az vagyok. Mert nem hiszem el, hogy az apja háromszor halt meg. Mert nem hiszem el, hogy Elie egyik alkalommal az apja fölötti, másik alkalommal az apja alatti priccsen aludt. Mert nem hiszem el, hogy a 14 éves Niszel Wiezel (született Niszel Basch) szülte volna Shlomo Wiezelt. S azt sem hiszem el, hogy Máramarossziget „szomszédos falucskája” Nagyvárad. A sort hosszan folytathatnám…
A Minden folyó a tengerbe siet című önéletrajzi kötet idézett kiadásának 135. oldalán így szól az olvasókhoz Elie Wiesel:
„A túlélőknek jogaik vannak Önök fölött; fölöttük senkinek sincs joga. Ne ítéljék meg őket, csak ők ítélkezhetnek.”
A Köves Slomót perlő Grüner Miklós – túlélő. Láttam a dokumentumokat, amelyek tanúsítják: megjárta Auschwitzot, Buchenwaldot. Láttam – mert megmutatta – a karján a tetovált számot: A-11104. Most ő ítélkezik Elie Wiesel fölött. Joga van hozzá. Elie Wieselnek viszont nincs joga ahhoz, hogy Grüner Miklós fölött ítélkezzék. Ahogy a másik történelemhamisítónak, a modortalan rabbinak, Köves (Máté) Slomónak sincs.
Szalay László – Hunhír.info