Mint a Hunhír is tudósított róla, az mszp üdvöskéje, attila mesterházy szerdán sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a szegfűs banda februárban megbeszélést kezdeményez a parlamenti pártokkal arról, hogy törvényt alkossanak a „holocaust” és a kommunizmus bűnei tagadásának büntethetővé tételéről. Tavaly tavasszal ez a gyülevész társaság már megpróbálta keresztülverni a törvényhozáson azt a javaslatot, amely büntette volna a „holocaust”-tagadást. Akkor a narancsos ellenzéki párt azzal utasította el a kezdeményezést, hogy a kommunizmus bűneinek tagadását is tiltani kellene. Most mesterházy ügyes húzással elővette a Fidesz ötletét. Nagy kérdés, hogy a közelgő országgyűlési választások előtt a narancsosok hajlandók lesznek-e engedni a hazánkra nehezedő külső nyomásnak. Mert ne feledjük: a mesterházy-féle újabb ötlet a „holocaust”-ipar nyomására született.
A hírek szerint mesterházy előbb találkozott az izraeli parlament – a Knesszet – delegációjával, s utána jelentette be, hogy ismét hozzányúlnak a „holocaust”-tagadás kérdéséhez. Magyarán: mesterházy megkapta az utasítást az izraeli főnökségtől, s rögvest cselekedett. Az embernek röhöghetnékje támad: a romhalmazzá tett Magyarországon éppen a „holocaust” tagadása avagy lelkes igenlése a legfontosabb kérdés. A bajnai-féle válságkezelés enélkül ugyanis bizonyára nem megy. Szegény Magyarország! Kíváncsian várom, vajon a narancsosok meghajolnak-e a „holocaust”-ipar újabb nyomásgyakorlása előtt, vagy sem. Vagyis lakájai lesznek-e egy idegen hatalomnak, avagy a magyar nemzet szolgálatát választják. Ha ugyanis a mesterházy-féle javaslatot megszavazzák a Parlamentben, akkor a narancsos párt is hamarosan a történelem szemétdombjára kerül. A felcsúti elnökkel az élen. Én mindenesetre – optimista lévén – bízom abban, hogy a narancsosokban van még gerinc. Hamarosan kiderül.
A mesterházy-féle akció persze egy jól megírt forgatókönyv része. Ennek néhány részletét az alábbiakban fogom a kedves Olvasó elé tárni, de előbb hadd ejtsek néhány szót a szegfűs banda javaslatáról. A mesterházy-féle bejelentés szerint a kommunizmus bűneinek tagadását is tiltaná a tervezett törvényjavaslat. Ez azonban megtévesztés. Elterelő hadmozdulat. A lényeg továbbra is a „holocaust”.
Az ún. „holocaust”-tannak jól kidolgozott dogmatikája van. Mint bármely ideológiának vagy vallásnak. Kőbe vésték a zsidó áldozatok számát – 6 millió -, a zsidó áldozatok halálának módját, a „holocaust” egyediségét, s azt a dogmát, hogy Hitler előre eltervezett forgatókönyv szerint valamennyi zsidót ki akarta irtani. Aki ezeket a – tényekkel egyébként kellően soha sem bizonyított – dogmákat nem vallja, az „holocaust”-tagadó. Megvallom őszintén: én magát a „holocaust” szót tagadom, mert egy szakrális jelentésű szó alkalmazása egy profán eseményre – botrányos. Normális ember ki sem ejti ezt a szót, én is azért használom idézőjelek között. Na de mi a helyzet a kommunizmus bűneivel? Találunk itt kőbe vésett tanokat, egyfajta dogmatikát? Nem. Például a kommunizmus áldozatainak száma sincs kőbe vésve. Bármely számot lehet tagadni. A Gulág áldozatainak számát is vígan lehet alábecsülni. Annak soha nem volt, s nem is lesz semmilyen következménye. S a legfontosabb különbség: míg a „holocaust”-tan fajelméleti alapon csak a zsidó áldozatokat veszi számba (s „nagylelkűen” megfeledkezik például a második világháború több millió lengyel halottjáról), addig a kommunizmus áldozatai között etnikai, faji szempontok alapján senki nem tesz különbséget (nagyon helyesen). Összefoglalva: ha egy ilyen törvény megszületik, akkor nyugodtan lehet például a szovjet táborok halottainak számáról vitatkozni. A német táborok áldozatainak számáról viszont nem lesz vitának helye, az ugyanis kőbe van vésve, akár a tízparancsolat. A mesterházy-féle javaslat tehát felettébb álságos, még vitára, konzultációra sem alkalmas.
A mesterházy-féle akció egyébként is bolondság: történelmi kérdések megítélése nem a bíróság dolga (ezt egyébként a hatályos alkotmány is rögzíti). Történelmi kérdésekről vallott nézeteket büntető törvénykönyvben nem lehet szabályozni. Ha ez megtörténne, akkor elmondhatjuk: Magyarország maradék szuverenitása is elillant, végleg kiépült az idegen erők diktatúrája. A „holocaust”-tagadás büntethetővé tétele ugyanis lehetővé tenné, hogy bárkit rács mögé dugjanak. Hogy miért? Mert a „holocaust” folyamatosan változó, egyre több dogmát, tantételt magában hordozó ideológia. A „holocaust” – parttalan ideológia. Soha nem lehet tudni, hogy amit mondunk, az nem minősül-e „holocaust”-tagadásnak. Az alábbiakban majd látni fogjuk, mi mindent „ölel fel” ez a beteges, borzalmas ideológia.
A tavalyi EP-választások után egyre erősebb nyomás nehezedett hazánkra. Különböző zsidó szervezetek, sajtóorgánumok napról-napra azt híresztelték a világban, hogy erősödik Magyarországon az antiszemitizmus, s gátat kell vetni a rasszizmus áradatának. Egyre többen sürgették a „gyűlöletbeszéd” és a „holocaust”-tagadás tiltásáról szóló törvény meghozatalát.
Írtam fentebb: előre kidolgozott forgatókönyv alapján zajlott és zajlik ez hadjárat. Azért, mert megerősödött a nemzeti radikális oldal, mert nagy támogatottságot tudhat magáénak a Jobbik. Azért, mert látható módon ébred a magyar nemzet. Nézzünk néhány példát a forgatókönyvből.
November másodikán egy angol nyelvű zsidó médium (The Australian Jewish News) cikket közölt egy dr. Laurence Weinbaum nevű lény tollából. Neve alapján annyit biztosan állíthatunk a szerzőről, hogy – például – nem a kirgiz etnikum tagja. Nos ez a Weinbaum arról tájékoztatja ausztrál hitsorsosait, milyen is a mai Magyarország. Elöljáróban leszögezi, hogy Izraelhez speciális kapcsolat fűzi Magyarországot, hisz nem lehet fenntartani a zsidó állammal olyan jellegű kapcsolatot, mint például Indonéziával. Hogy miért? A múlt miatt. Az ún. „holocaust” miatt. Az ausztrál zsidók aztán megtudják a cikkből, hogy izraeliek százezrei származnak Magyarországról (amely állítás vagy nem igaz, vagy ha mégis az, akkor nem halhatott meg a háború idején hatszázezer magyarországi zsidó), s ezek a zsidók felbecsülhetetlen módon járultak hozzá mind Magyarország, mind Izrael fejlődéséhez. Ezt alátámasztandó a mi Weinbaum urunk zsidószámolást is végez: szerinte a magyar olimpiai érmek 95 százalékát zsidók szerezték, Nobel-díjasaink több mint fele szintén zsidó, s Magyarországon születtek „annak a mozgalomnak az alapító atyái, amely mozgalom elvezetett a zsidó újjászületéshez és reneszánszhoz – Theodor Herzl és Max Nordau”. Hogy ennek a két cionista férfiúnak mit köszönhet Magyarország, azt nem tudom. A cikk szerzője sem árulja el. Az azonban biztos, hogy Herzl és Nordau uraknak „köszönhető”, hogy ma ijesztő mértékben uralja a világot a cionista lobbi. Ez pedig Magyarország számára komoly veszély, szükségessé teszi a hathatós, kemény ellenállást és önvédelmet.
Az ausztrál lap szerzője szerint a mai magyar fiatalok nem vesznek tudomást arról, hogy a zsidók egykoron szerves részei voltak a magyar társadalomnak: „hogy zsidó orvosok gyógyították nagyszüleiket; hogy zsidó pékek sütötték nagyszüleik kenyerét; hogy zsidó újságírók szerkesztették és írták azokat a lapokat, amelyeket olvastak”. Vagyis: mindent a zsidóknak köszönhetünk. Igaz, ma zsidó péket nem lelünk (aki ismer ilyet, azonnal tájékoztassa a HunHír szerkesztőségét, gondolom, a hír vezető anyag lenne), az újságok zömét azonban továbbra is zsidók írják és szerkesztik – és ezzel a mai fiatalok is tisztában vannak, ezt talán nem tudja Weinbaum úr. Na de most jön a cikk lényege: az előbb idézett részletek csak felvezető gyanánt szolgáltak.
A cikk szerzője szerint egy társadalomról sokat tudhatunk meg akkor, ha emlékműveiket vesszük szemügyre, ha azt vizsgáljuk, hogyan ünnepelnek, emlékeznek, gyászolnak. A szerző beszámol arról, hogy a „zavaros emlékezésnek” minő elrettentő példájával lehet találkozni Hajdúszoboszló városában. A város központjában található emlékmű egyik oldalán azon katonák nevei olvashatók, akik elestek a második világháborúban, az ellenkező oldalon pedig azon zsidók nevei találhatók, akik a „holocaust” áldozatai voltak. Az emlékmű felirata: „A második világháború áldozatainak emlékére”. Hasonló emlékmű található Bonyhádon is. Az ausztrál zsidó szerző egy – ma már nyugdíjas – izraeli diplomata hozzá intézett leveléből értesült ezekről az emlékművekről, s egyetértően idézi a levél íróját: „a történelemnek ez a megközelítése számunkra elfogadhatatlan”. Magyarán: zsidó még holtában sem közösködhet a nem zsidó halottal. Nincs közös emlékmű. Gettófalat kell közéjük húzni. Ez a „holocaust” lényege: az áldozatrasszizmus. A zsidó még holtában is kiválasztott. Többet „ér”, különb, mint a gój halott. S aki ezt tagadja, az természetesen „holocaust”-tagadó.
Weinbaum urunk még egy elrettentő példával jellemzi hazánkat. Elmeséli, hogy magyarországi vendégei megajándékozták egy háromnyelvű, Egerről szóló albummal. Lapozgatta a könyvet, s elállt a lélegzete: „Meghökkentem, amikor ezt olvastam a könyvben: ’A második világháború alatt Eger nagy veszteségeket szenvedett és sok embert deportáltak munkatáborokba. A város helyreállítása a kommunista uralom idején kezdődött’.” Weinbaum azért hökkent meg, mert a – szerinte – Auschwitzba elhurcolt kétezer egri zsidóról egy árva szó sincs a könyvben. Úgy értem: a könyv a deportáltakról nem írja le, hogy azok zsidók lettek volna. Márpedig ez Weinbaum urunk szerint skandalum. Értjük, ugye? Fölösleges magyaráznom tovább.
Weinbaum urunk aztán a szokásos vádat vágja a fejünkhöz: „a magyar társadalom nem érez késztetést arra, hogy újraértékelje jelenkori történelmét, legalább a zsidók vonatkozásában, és hogy szembesüljön a keserű igazsággal”. Ezt halljuk évek óta. Nem tudom, más hogy van vele: engem ez a „vád” már nem is dühít. Csak röhögni tudok rajta.
Persze Weinbaum urunk nincs teljesen elkeseredve, mert a változásnak „érzékelhető jelei” mutatkoznak. Példaként említi, hogy magyar oktatókat képeznek az izraeli Yad Vashemben, a két ország egyetemei között szoros együttműködés alakult ki, s gyakran érkeznek hazánkba izraeli tudósok, akik a „holocaust”-ról tartanak előadásokat. S persze a magyar iskolák tankönyvei, szöveggyűjteményei is átesnek a revízión, hogy egyre több „holocaust”-tudást préseljenek a nebulók fejébe. Természetesen ez nem elegendő Weinbaum urunk szerint, hisz Magyarországon terjedőben van a „holocaust”-felejtés és –tagadás, valamint az antiszemitizmus. A cikk végén fenyegető veszélyként persze említésre kerül még a Jobbik és a Magyar Gárda – ez már kötelező elvárás egy zsidó szerzőtől. Akárcsak a Talmud szorgos tanulmányozása.
Weinbaum urunk cikke azzal zárul, hogy „a magyarországi zsidóság elpusztulása mindig elkerülhetetlenül fel fog merülni az izraeli-magyar kapcsolatokban”, és ezért „Izrael soha nem hallgathat, ha a történelem elfelejtésének vagy meghamisításának harsány kísérletével találkozik, különösen Budapesten.” Az idézett rész miatt született meg Weinbaum hosszú írása. Az idézett rész miatt írta azt a sok marhaságot Weinbaum urunk, amelyből fentebb szemelgettem. Izrael szeme tehát rajtunk van – ezt üzeni nekünk a Weinbaum nevű zsidó. Mert Izrael nem hallgathat. Különösen akkor, ha Budapestre pillant a zsidó hatalom. Jól tudjuk, a cionista rémállam nem is hallgat. Éppen beléptünk az újesztendőbe, máris megszólalt Cion hazai nagyasszonya (erről majd később ejtek szót részletesen). Aztán az izraeli parlament küldöttsége találkozott mesterházyval, s a zsidó küldöttek sem hallgattak. Nekik törvény kell Budapesten. Olyan, amely az ő érdekeiket szolgálja.
De lépjünk tovább az időrend adta úton. Az ausztrál-zsidó lap cikke után egy hónappal hazánkba látogatott Elie Wiesel. Erről már sokat írtak (a HunHír is közölt több írást), s tudom, az olvasó már unja a témát. De Wiesel látogatása témánk szempontjából megkerülhetetlen. A „holocaust”-cápa hazai szereplése ugyanis szintén a forgatókönyv része volt.
A Hetek című cionista hetilapban december 18-án interjú jelent meg Wiesellel. Ebből idézek: „Megdöbbent, hogy ma Magyarországon létezhet fasiszta, illetve neofasiszta párt, létezhet egy antiszemita, rasszista mozgalom, noha mi még itt vagyunk, még élnek túlélők!” Aztán hozzátette, hogy „nagyon aggaszt a helyzet, s emiatt vegyes érzelmekkel térek vissza innen Amerikába”. Talán nem kell mondanom, hogy a Wiesel által említett fasiszta-rasszista-antiszemita párt a Jobbik. Rövid látogatása alatt Wiesel annyi mindent tudott meg Vona Gáborékról, hogy véleményt is alkothatott róluk. Mondjuk ki nyíltan: aki minimális ismeretek nélkül nyilatkozik egy másik emberről, vagy egy közösségről, politikai mozgalomról – az mélyprimitív. Az buta, mint az agyagos föld. Mint Elie Wiesel.
Persze Wieselnek nemcsak a Jobbikkal van baja. Mindenki emlékszik rá: Balog Zoltán fideszes honatya arról beszélt Wiesel jelenlétében, hogy egyesek politikai fegyverként használják az antiszemitizmus vádját. Ez a kijelentés mélyen sértette a rozzant „holocaust”-cápát, s a Hetek című cionista lapban is Balog „viselkedése” miatt dühöngött: „Ha így lehet viselkedni a magyar parlamentben, akkor milyenek lehetnek a valódi fasiszták?” Elemezzük csak ezt a mondatot! Egyrészt vannak a valódi fasiszták, akik bizonyára szörnyűségesek, ördögi figurák, szarvuk van, meg patájuk, s füst tolul föl a torkukból. Balog Zoltán még nem ilyen Wiesel szerint. Ő még nem valódi fasiszta. Csak fél-, vagy negyed-fasiszta. Vagy pre-fasiszta. Kezdő, tanuló fasiszta. Nebuló-fasiszta. Hogy miért? Mert a „holocaust”-cápa nem szereti azokat, akik bíráló, kritikus megjegyzéseket tesznek. Azok mind-mind úton vannak a valódi – ördögpatás – fasizmus felé. Ez a „holocaust”-ipar – mint ideológia – egyik alapja. Ezért kell szétzúzni ezt az embertelen, rasszista ideológiát. Nekünk, magyaroknak is.
Na de menjünk tovább. A mélyprimitív Wiesel kifejti, hogyan képzeli el a magyar törvényhozás munkáját a közeljövőben. Tehát tanácsot ad nekünk. Íme:
„Én mindenképpen egy olyan törvény meghozatala mellett vagyok, amely elítélné a holokauszt tagadását, törvénysértésnek, bűncselekménynek minősítené, ahogy történt Németországban vagy Franciaországban. És azután lehet dolgozni a gyűlöletbeszéd-törvényen, hogy az olyan beszéd, amely erőszakra bujt, törvénysértésnek minősüljön. /…/ Az elnök úr (értsd: Sólyom László – a szerk.), aki jogászprofesszor volt, azt hangsúlyozta, hogy egy ilyen törvény megalkotása nem egyszerű. Meg kell hogy mondjam, nem voltam elégedett a válaszával.” Az idézett szavak azért döbbenetesek, mert Wiesel kioktató hangnemben beszél. Úgy nyilatkozik, mintha neki valami köze is lenne Magyarországhoz. A „holocaust”-cápa nem magyar – amerikai. Soha nem élt Magyarországon, nem ismeri a hazai viszonyokat, mégis tanácsokat osztogat. Hamis képe van az országról, ezért hülyeségeket beszél, s mégis azokat bírálja, akik Magyarországon élnek, dolgoznak, akik ismerik ezt az országot, s akik tudják, hogy például semmiféle rasszista párt nem működik az országban (a kimúlt szdsz, és talán az összeomlóban lévő mszp kivételével).
Wiesel egyébként elmondja, hogy találkozásuk alkalmával Sólyom László jó benyomást tett rá, de aztán… „De később megtudtam, hogy személyesen ő akadályozta meg, hogy átmenjen a gyűlöletbeszéd törvénye. Nyilván megvan a maga logikája, de ez a logika semmiképpen nem az én logikám. Hiszen amíg nincs ilyen törvény, addig a fasiszták továbbra is prédikálják a gyűlöletet.” Mondja mindezt a zsidórasszista gyűlölet-próféta Elie Wiesel.
Nem idézem tovább a wieseli hülyeségeket. Nehéz magyar ésszel fölfogni, miként lehet ennyi baromságot összehordani. Talán genetikai oka van, nem tudom. Csak azt idéztem tőle, ami a téma szempontjából lényeges: Wiesel egyszerre akar „holocaust”-tagadást és „gyűlöletbeszédet” tiltó törvényt. Mindkettőt persze a zsidók védelmében, mert ugye zsidó semmit sem szokott tagadni, soha sem hazudik, és zsidó nem is szokott gyűlölködni.
A Wiesel-interjú után néhány nappal egy újabb „nagyágyú” szólalt meg, Izrael magyarországi nagykövete. Cion hazai nagyasszonyának szövege sok kérdést vet föl, ezért arról – és másról is – majd a második, befejező részben szólok részletesebben.
Falusy Márton – HunHír.Hu
