1958-ban jelent meg francia nyelven „Az éjszaka” című vékony könyv. Szerzője: Elie Wiesel. A „holocaust”-cápa évtizedekkel későbbi vaskos önéletírásából tudjuk, hogy ezt a könyvet eredetileg jiddis nyelven írta, s éppen akkor fejezte be, amikor újságíróként Dél-Amerika felé hajózott. Buenos Airesben találkozott unokatestvéreivel, akik bemutatták neki Mark Turkov zsidó könyvkiadót. Wiesel elbeszélése szerint Turkov „észrevette” a kéziratot (hogy hol és hogyan, az rejtély), s elkérte elolvasásra. Wiesel mentegetődzik, hogy nincs másik példánya, de végül is megbízik a kiadóban, hogy visszajuttatja neki a kéziratot Párizsba. A kiadó azt is közli vele, hogy ha elnyeri tetszését a kézirat, ki fogja adni.
Wiesel aztán visszatér Párizsba, állandó lakóhelyére, 1956-ban pedig megismerkedik a híres íróval, Francois Mauriac-kal. Önéletírásában a Mauriac-kal való találkozás leírása után olvassuk, hogy „decemberben megkapom Buenos Airesből És a világ hallgatott című, jiddis nyelvű tanúságtételemet, amelyet Brazíliába menet a hajón fejeztem be”. Ezek szerint a könyvet 1956-ban adta ki az említett zsidó kiadó. Ennek a könyvnek a francia változata „Az éjszaka”, Elie Wiesel első és máig leghíresebb könyve. Ezt a művet regényként szokták emlegetni, holott maga a szerző többször is tiltakozott a műfaji besorolás ellen. Wiesel önéletírásnak nevezte a könyvét, amelynek – állítása szerint – minden szava igaz. Nincs tehát benne semmi fikció, képzeleti termék.
Wiesel tehát valós „élményeit” meséli el ebben a vékony könyvben, amely magyarul is megjelent 1990-ben. A deportálást szülőhelyéről, Máramarosszigetről, az Auschwitzban töltött hónapokat. 1945 elején kiürítik Auschwitzot, s a rabokat Buchenwaldba szállítják. A tábor áprilisi felszabadulásával zárul az emlékezés.
Részlet a könyvből: „Délután felsorakoztattak bennünket. Három fogoly hozott egy asztalt meg mindenféle orvosi eszközt. Mindenkinek föl kellett tűrnie a bal karján a ruhaujját, úgy kellett az asztal előtt elvonulni. A három ’régi’ tűt tartott a kezében, s számot tetovált a bal karunkba. Így lettem én az A-7713-as. Ettől fogva csak így neveztek.” Fentebb már írtam: Wiesel szerint könyvének minden állítása igaz. Az auschwitzi számmal azonban baj van. Az „A-7713”-as szám ugyanis Wieselé. De nem a „holocaust”-cápáé.
Március elején az egyik magyar honlap interjút közölt Grüner Miklóssal, aki Auschwitzban fogolytársa, barátja volt az A-7713 azonosítószámú Elie Wieselnek, és fivérének, Wiesel Ábrahámnak (aki nem élte túl a háborút). Mikor Wiesel 1986-ban Nobel-békedíjat kapott, Grünert egy svéd lap meghívta, hogy találkozzon egykori barátjával. Grüner el is utazott Svédországba (az oslói díjátadás után szintén ide utazott Wiesel), s megdöbbent: ezt az Elie Wieselt – aki világhírű könyve szerint szintén az A-7713 azonosítószámot viseli – sohasem látta. El is mondta mindenkinek, hogy ez az ember nem az, akinek mondja magát. Azután nyomozásba kezdett (kutatásait könyvben is összegezte), s ma bizonyossággal állítja: a Nobel-békedíjas Elie Wiesel szélhámos.
Az „A-11104”-as számú auschwitzi fogoly, Grüner Miklós alapos munkát végzett. Megkereste például az Auschwitz Múzeumot is, ahonnan hivatalos tájékoztatást kapott. Eszerint az „A-7712”-es számú fogoly Wiesel Ábrahám volt (született 1900. 10. 10.), az „A-7713”-as számot pedig Wiesel Lázár kapta (született 1913. 04. 09.). A jelenleg hazánkban állomásozó Elie Wiesel nevezetű amerikai állampolgár tehát nem az „A-7713”-as auschwitzi fogoly, hiszen ő a hivatalos adatok szerint 1928. szeptember 30-án született (a buchenwaldi emlékhely tájékoztatása szerint október 4-én). A németek precízek voltak: két ember nem viselte ugyanazt a számot. A „holocaust”-cápa tehát elorozta a az egyik auschwitzi fogoly számát, amely azóta világhírű lett: A-7713.
Érdekes, hogy a „holocaust”-cápa – tudomásom szerint – soha nem mutatta meg nyilvánosan a bal karjára tetovált számot. Vajon miért? Ugyanakkor mégis van képi bizonyíték arra, hogy Wiesel szám-hiányban szenved.
1995-ben Elek Judit kétórás dokumentumfilmet készített Wieselről, akit a filmes stáb elkísért Máramarosszigetre, Auschwitzba. Amikor az auschwitzi táborban barátja kíséretében barangol a „holocaust”-cápa, két alkalommal egészen közelről mutatja a karját a kamera. Wiesel hosszú ujjú inge feltűrve – s bal karján semmilyen tetoválás nincsen. A film vége felé látunk egy régi képet, állítólag a fiatal, táborból szabadult Wieselt mutatja: a földön (fűben, szénában?) hever, feje alatt jobb keze, bal karja pedig a mellkasán nyugszik. S tisztán látható a tetovált szám. Ha akkor megvolt, hová tűnt mára a híres szám? Talán a fényképet egy kicsit „megdolgozták”? Vagy a fényképen szereplő fiatalember nem azonos a „holocaust”-cápával?
A kérdésekre persze jó lenne tudni a választ, de egy biztos: a ma Elie Wieselként tündöklő ember nem az „A-7713”-as auschwitzi fogoly. Erről igazolást adott ki az Auschwitz Múzeum, tehát ezen vitatkozni már nem lehet. Akkor tehát az is bizton kijelenthető, hogy – a szerző állításával ellentétben – „Az éjszaka” című önéletrajzi regény, a „holocaust”-irodalom egyik klasszikus opusza sem az igazság breviáriuma. Pillantsunk hát bele a könyvbe, s keressük ki az érdekesebb, hazugság-gyanús részeket.
Auschwitz, a deportáltak első napja. A megérkezést követő szelekció után Wiesel különös jelenségre lesz figyelmes: „Nem messze tőlünk egy gödörből lángok kígyóztak az égre! Hatalmas lángok. Valamit égetnek itt. Teherautó állt meg a gödörnél, kiürítette a rakományát: csupa kisgyerek. Csecsemők! Igen, láttam, a tulajdon szememmel… Gyermekek a lángok között.” Az önéletrajzi könyv fő motívuma a „tűzhalál”. Amikor megérkezik a vonat Auschwitzba, már akkor – írja Wiesel – „lángokat láttunk felszállni egy magas kéményből a koromfekete égen!” Ilyesféle lángokról – égetőgödör, lángoló kémények – más „holocaust”-könyvekben nem olvasunk. Ez Wiesel egyedi hozzájárulása a „holocaust-emlékezethez”. Hiszen a tűzhalál neve – „holocaust”. Csak egyetlen kérdés marad megválaszolatlanul: ha a németek annyira titkolták az emberirtást – amint ezt a „hivatalos” történetírás állítja -, akkor miért alkalmaztak ilyen látványos megoldást? S hogyan lehetett égetőgödrökben embereket elégetni, amikor Auschwitz köztudottan mocsaras területen fekszik?
De nézzünk ennél „rázósabb” részleteket. 1945 „január közepe táján megdagadt a jobb lábam” –írja Wiesel. Elmegy az orvoshoz, aki közli vele, hogy operálni kell, mert „ha várunk vele, akkor amputálni kell a lábujjakat, sőt talán az egész lábat is”. Az operáció sikeresen megtörténik. Az orvos a műtét után ezt mondja: „A talpad egészen elgennyesedett. Csak azt a tüszőt kellett felnyitni. Nem amputáltuk a lábadat. Meglátod, két hét múlva úgy fogsz sétálni, mint bárki más.” De az orvos által előírt két hét pihenőből nem lett semmi. Harmadnapra elterjedt a hír, hogy a tábort kiürítik, mert közeledik a front. Wieselnek eszébe jut az apja, s frissen operált lábával: rögvest cselekszik „Kirohantam a kórházból, hogy megkeressem”. S miután „kirohant” (?), már nem tér vissza a kórházba, hanem valami nagyobb cipőt keres, amibe sebes lábával belebújhat. Nem talál. „Összetéptem egy takarót, úgy bugyoláltam be a sebes lábamat” – írja Wiesel. Aztán sorakozó, s este hat óra körül elindul a menet gyalogosan Gliwicébe (németül Gleiwitz). „Nem is meneteltünk már, hanem futottunk” – írja Wiesel. Igazi rohamtempóban haladhattak a foglyok, mert amikor „a szürke égbolton végre föltűnt a hajnalcsillag”, a parancsnok közli velük, hogy „az indulás óta már hetven kilométert tettünk meg”. Ez igazán nagy teljesítmény egy pokrócba bugyolált, sebes lábú ifjútól. És az összes, agyongyötört fogolytól. Szinte már a fantasztikum világában érezzük magunkat.
De térjünk vissza Wiesel operációjához. Láttuk, hogy a lábfejét kellett operálni, a talpa gennyesedett el, egy tüszőt kellett felnyitni. „Az éjszaka” című könyv megjelenése után négy évtizeddel Wiesel igen vaskos memoárral jelentkezett. Címe: „Minden folyó a tengerbe siet”. Ebben a könyvben is leírja, hogy 1945 elején már csak sántítva tudott járni, elment hát a tábori orvoshoz, aki meg is operálta. A térdét. Nem értem: a térde és a lábfeje közül melyiket operálták meg a „valóságban”? Persze kérdezni Wiesel szerint nem szabad. Idézem őt: „A túlélőknek jogaik vannak Önök fölött; fölöttük senkinek sincs joga. Ne ítéljék meg őket, mert csak ők ítélkezhetnek.” Hát akkor vissza is vonom a kérdésemet.
„Az éjszaka” című könyv utolsó lapjain a szerző apjának haláláról olvasunk. Az édesapa napokig szenved – vérhasban hal meg -, de végig vele van a fia, a könyv szerzője, akinek a fölötte lévő priccsen van a helye. Létszámellenőrzéskor egy SS-tiszt fejbe vágja Wiesel nyöszörgő apját. Amikor szabad lesz a levegő, Wiesel rögvest az apja mellett terem. Idézem emlékezését: „Láttam, hogy reszkető szájjal motyog még valamit. Több mint egy óra hosszat néztem, fölé hajolva, és emlékezetembe véstem vérző arcát, betört fejét. Aztán mennem kellett lefeküdni. Fölmásztam a priccsemre, apám fölé, aki még élt. 1945. január 28-a volt. Január 29-én hajnalban ébredtem. Apám helyén egy másik beteg feküdt. Nyilván még napkelte előtt elvitték a krematóriumba. Talán még lélegzett…”
Évtizedekkel később – említett memoárjában – Wiesel ismét megírja édesapja halálát. Mondjuk úgy: új szemszögből, friss szemmel. „Apám már nem tud mozdulni” – írja Wiesel. – „Mellette akarok maradni, gumibotokkal kergetnek el.” Wieselt nem engedik apja közelébe, szabályos közelharcot kell vívnia a „pribékekkel”. Jöjjön egy hosszabb idézet:
„Apám haldoklik, én pedig rosszul vagyok. Nyög és közben a nevemet mormolja, föl akarok kelni, fölmászni, kapaszkodni belé, de kínzóim már ugranak is rám, mozdulni sem engednek. Kiáltani szeretnék: türelem, apám! Tarts ki, apám! Egy perc, egy rövidke perc, és máris melletted vagyok, hallgatlak, beszélek hozzád, nem hagylak egyedül meghalni, veled halok meg. Apám haldoklik, én meg felkiáltok fájdalmamban. Nem akarom egyedül hagyni, mégis egyedül hagyom, kényszerítenek rá. Ütnek, agyonütnek mindjárt. Apám nyög, én meg várom, hogy a pribékek odébb menjenek. /…/ Apám szólít, és én nem tudok odasietni, hogy megfogjam a kezét. Mit tegyek, hogy ne szenvedjen annyit? Hogy ne legyen annyira magányos? /…/ Kezét nyújtja felém, de én a semmit érintem. Az öklömet harapdálom, sajog már az is, üvölteni szeretnék, de csak magamban suttogok, annyira fáj, meghalni szeretnék, annyira fáj.” Halkan megint megkérdezném: melyik beszámoló a hiteles a kettő közül? De visszaszívom a kérdést, mert a „holocaust”-cápa szerint – idéztem előbb – „a túlélőknek jogaik vannak” fölöttem, fölöttünk.
Kérdés persze, hogy az Elie Wiesel néven elhíresült állítólagos auschwitzi fogoly tényleg túlélő-e? Fontos kérdés, ha már jogokra hivatkozik.
Hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz, először érdemes megnézni az interneten azt a – 2004. november 22-én rögzített – közel három perces filmet, amelyben Elie Wiesel az apjáról mesél, akivel a náci lágerekben nagyon közel kerültek egymáshoz. Wiesel az interjú előtt néhány héttel töltötte ki és adta át a Yad Vashemnek azt az emléklapot (Page of Testimony), amely alapján apját most már a vészkorszak áldozatai között tartja számon az izraeli intézet. A riporter kérdésére – hogy miért várt évtizedekig az emléklap benyújtásával – Wiesel így válaszol: „Úgy éreztem, miért kellene egy lapra sűrítenem mindazt, amit néhány könyvben kell elmondanom? Ezért éreztem úgy, hogy ennek a lapnak a kitöltése nem szükséges. De most meggyőzött Avner Shalev (a Yad Vashem igazgatója – a szerk.), hogy munkásságomhoz ezt az oldalt is hozzá kell fűznöm.” Aztán Wiesel beszél arról, hogy a Yad Vashem adatbázisában szereplő lapok „jelentőségteljesek”, mert „minden névnek története van”, s „ezekből a történetekből áll össze a történelem”, segítve az emlékezés elmélyítését. Tudjuk jól, fentebb is leírtam már, Wiesel a „holocaust-emlékezet” leghíresebb szószólója. Ebből gazdagodott meg. Különös tehát, hogy 2004-ig várt édesapja emlékének Yad Vashem-beli megörökítésével. Ráadásul filmbéli magyarázkodását az említett emléklap igencsak megkérdőjelezi. S nemcsak ez az emléklap. A Yad Vashem-ben található egyéb dokumentumok olvastán – Grüner Miklós után – én is feltettem magamban a kérdést: kicsoda valójában az „A-7713-„-as számot bitorló Elie Wiesel?
Kérem a kedves Olvasót, nézze meg az alábbi rövid filmet, amelyen Elie Wiesel édesapjának a fényképét is látni lehet. Shlomo Wieselét. Vagy másképpen: Wiesel Salamonét. Ezzel a fényképpel, a Yad Vashem-ben mellette található anyaggal és egyéb fontos dokumentumokkal folytatom a „holocaust”-cápa történetét, hogy az előző bekezdés végi kérdésre választ találjak.
Kapcsolódó linkek
Grüner Miklós Elie Wieselről [1]
Elie Wiesel az apjáról beszél [2]
Falusy Márton – HunHír.Hu