Hetek óta tart a hírverés: hazánkba jön Elie Wiesel, a béke Nobel-díjas író, „holocaust”-szakértő. A „holocaust”-ipar nagyágyúja saját önéletrajza szerint Máramarosszigeten született 1928-ban, 1944-ben Auschwitzba deportálták, onnan Buchenwaldba került, s itt érte meg a háború végét. A háború után előbb Franciaországban élt, majd az USÁ-ban telepedett le, ma is ott él. A hetvenes évektől Wiesel hirtelen világhírű lett, könyveit világszerte kiadták, s a békéért való munkálkodását 1986-ban béke Nobel-díjjal jutalmazták.
Wiesel hazánkba érkezése előtt a mazsihisz elnöke, peter feldmájer arról beszélt, hogy Wiesel sorsa „önmagában is példázat” arra, hogy milyen embereknek kellett elmenniük az országból. Hiszen ha nincsen „holocaust”, ezek a kiváló emberek – köztük természetesen Wiesel – „valahol Magyarországon élnének”. Azt is mondta feldmájer, hogy Wiesel „a béke üzenetét hozza nemcsak a könyveiben, hanem saját személyében üzeni mindenkinek, hogy a gyűlölködésnek nincs helye sem a múltra, sem a jelenre, sem a jövőre nézve”.
Felkel tehát szerdán a nap, megérkezik a béke üzenetével a béke hírnöke, a Parlament épületében felszólal a „Magyar-zsidó együttélés” című konferencián, találkozik sok-sok fontos emberrel, majd két napos programja után hazautazik. S természetesen majd mindenki körberajongja ezt az embert, aki az elmúlt évtizedek egyik leggyanúsabb személyisége: ő a „holocaust”-cápa. Hogy miért ez az elnevezés? Ha a ’90-es évek elején, II. János Pál pápa látogatásakor az akkor Fidesz-lapként működő Magyar Narancs „cápalátogatásos” számmal rukkolhatott elő, akkor most én is „cápázhatok” Wiesel ürügyén.
Az alábbi írásban alapvetően két kérdéssel kívánok foglalkozni. Először: vajon Wiesel tényleg a béke apostola, aki a gyűlölködés minden formája ellen fellép? Másodszor: kicsoda ez az ember, akit Elie Wieselként köszöntenek hazánkban?
Kezdjük az első kérdéssel. Elie Wiesel önéletrajzi írásaiból is tudjuk, hogy a háború után az Irgun nevezetű, Menahem Begin vezette illegális zsidó terrorcsoporttal „szimpatizált”. Az Irgun egyik lapjába írt rendszeresen, s még évek múltán – sok-sok évvel Izrael létrejötte után – is neheztelt a zsidó állam első miniszterelnökére, David Ben-Gurionra, aki keményen fellépett az Irgun és Begin ellen. Amikor Beginék illegálisan fegyvert akartak becsempészni az országba, Ben-Gurion szétlövette a fegyvert szállító hajót. Ahogy Wiesel írta: ezt soha nem bocsátotta meg Ben-Gurionnak. Annak a cionista vezetőnek, aki mellesleg nemes egyszerűséggel „nácinak” minősítette Begint, a későbbi béke Nobel-díjast. Tegyük hozzá: az Irgun nevéhez sok-sok terrorakció fűződik, többek között ők irtották ki Deir Jasszin palesztin falu lakosságát, s ők robbantották fel azt az emberekkel zsúfolt szállodát, ahol az angol hadsereg főhadiszállása volt. Hát ez a Begin volt a példaképe a béke apostolaként emlegetett „holocaust”-cápának, aki az elmúlt évtizedek alatt egyszer sem emelte fel a szavát a palesztinok ellen elkövetett bűncselekmények miatt.
Van azonban frissebb adalék is arra, hogyan lép föl – illetve nem lép föl – a gyűlölködés ellen a Wiesel néven elhíresült ember. Emlékszik még a kedves Olvasó az év eleji nagy „botrányra”, a „holocaust-tagadó” püspök esetére. Most ezt az ügyet járom egy kicsit körbe, mert felettébb tanulságos. Főként Wiesel viselkedése szempontjából.
A Szentszék január 24-én jelentette be, hogy a pápa feloldotta a X. Szent Piusz Papi Testvérület két évtizede felszentelt négy püspöke – köztük Richard Williamson – kiközösítését. A bejelentést megelőzőn, január 21-én a svéd televízió leadta a botrányt kiváltó, Williamson püspökkel hónapokkal korábban készült interjút. Bizonyára véletlen egybeesés. A „holocaust-tagadó” püspök szavai ellen világszerte tiltakoztak, de sok esetben az igazi céltábla a Vatikán volt. Pontosabban XVI. Benedek pápa. Jellemző, hogy az ÉS ez évi 7. számában megjelent Történelemtagadás és atyai könyörületesség című írás teológus szerzője is a jelenlegi egyházfőt és annak közvetlen elődjét vette célba, s csatlakozott ahhoz a – pápának címzett – petícióhoz, amelyet a Szentszék német kritikusai kezdeményeztek. A pápát ért méltatlan támadásokat megelégelve egy német portál akciót hirdetett, kérve a katolikus híveket, hogy „aláírásunkkal fejezzük ki szolidaritásunkat Őszentségével”. A www.ja-zu-benedikt.net honlapon rövid idő alatt húszezer aláírás gyűlt össze.
Aki megnézte a vihart kavart interjút (linkje az írás végén), tudja: Williamson semmi megfellebbezhetetlent nem állított, tehát a hivatalos történészi álláspontot sem tagadta. Csupán véleményt nyilvánított. Az interjú elején szereplő hosszú mondatban négyszer szerepel az „I think” és egyszer az „I believe” kitétel, s a püspök arról beszél, hogy amennyire tanulmányozni tudta a történelmi bizonyítékokat, úgy véli (azt hiszi), a revizionistának (más oldalról: „holocaust-tagadónak”) nevezett történészek legfontosabb következtetése: a náci táborokban két-háromszázezer zsidó pusztult el, de nem gázkamrákban. Úgy gondolja – teszi hozzá később a püspök -, hogy ezek a történészek bizonyítékok alapján ítélték meg az eseményeket, s amennyiben megváltoztatják következtetéseiket, ő is megváltoztatja véleményét. Nem védeni akarom Williamsont, mert talán szerencsésebb, ha történészek vitájában egy püspök nyilvánosan, tévékamerák előtt nem foglal állást. Ugyanakkor szavait „rasszistának” nevezni – ahogy az ÉS említett cikkírója tette – méltatlan, durva eljárás.
Azt mondtam, nem akarom védeni a püspököt. Igen, mert mondott butaságot is. Az interjú végén. Szavait azonban meglepő módon senki sem firtatta. Williamson szerint Németországnak márka-milliárdokat kellett fizetnie azért, mert hatmillió zsidó elgázosításáért tették felelőssé a németeket, „én azonban nem gondolom, hogy hatmillió zsidót elgázosítottak.” Tegyük hozzá, ilyet egyetlen történész sem állított soha: a „hivatalos” történetírás szerint a hatmilliós szám valamennyi zsidó áldozatot magában foglalja, tehát a gettókban, munkaszolgálat közben és más módon meghalt zsidókat is. A „hivatalos” történetírásnak a gázkamrák áldozataira vonatkozó becslését jócskán „megemelte” Williamson – ezért azonban senki sem tiltakozott. Vajon miért? Ez nem „holocaust-tagadás”?
Február 26-án – a Szentszék felhívására válaszul – Williamson bocsánatot kért a vészkorszak túlélőitől, az áldozatok hozzátartozóitól, s megkövette az egyházat is. A Szentszék szóvivője közölte: a bocsánatkérést nem tartják elegendőnek, a püspöknek „félreérthetetlen módon és nyilvánosan el kell határolódnia” a vészkorszakkal kapcsolatos álláspontjától. Egy Spiegel-interjúból tudjuk, hogy Williamson megrendelte Jean-Claude Pressac auschwitzi gázkamrákról szóló közismert könyvét (a „hivatalos” történetírás egyik alapművét), s annak áttanulmányozása után tesz majd nyilatkozatot.
Ezek után nézzük a Williamson-ügy mellékszálait. Pontosabban két szálat a sok közül.
Az izraeli tévé 10-es csatornáján február derekán Lior Schlein humorista azzal kezdte műsorát, hogy a „holocaust-tagadó” püspök kijelentéseire válaszul ő most a kereszténységet fogja tagadni. Szavait egy gusztustalan filmecske követte (linkje az írás végén). Látunk egy terhes nőt, s az aláfestő szöveg közli, hogy Mária nem volt szűz, ezt Keresztelő János is megállapította ujjaival, amikor bizonyos testrészéhez nyúlt, sőt azt is megtudjuk, Máriát egy osztálytársa ejtette teherbe. Aztán látunk egy kövér gyermeket, később egy dagadt férfiút. A film már Jézusról mesél, aki soha sem járt a Genezáreti tó vizén, mert olyan kövér volt, hogy szégyenében el sem hagyta a házát. Azért hízott el, mert már gyermekkorában szerette az ostyát, bár mindig elhatározta, hogy fogyókúrát tart (ezért számára minden vacsora az utolsó volt), s mivel Jézus azt hirdette, hogy vasárnaptól elkezdi a kúrát, a keresztények ezt a napot szent napnak tartják. Mindeközben a közönség harsány röhögése hallható. Primitív és aljas ez a film. Egyedi a maga műfajában.
A Szentföld katolikus püspökei tiltakoztak, s felhívták a figyelmet az Izraelben tapasztalható, ismétlődő keresztényellenes támadásokra. A Vatikán közleményben tiltakozott „az intolerancia ilyen vulgáris és sértő megnyilvánulása” ellen. Az izraeli kormányfő sajnálatosnak nevezte a történteket, Lior Schlein pedig a televízióban kért bocsánatot. Viszont senki sem szólította fel arra, hogy „félreérthetetlen módon és nyilvánosan el kell határolódnia” Jézussal és a szeplőtelen fogantatással kapcsolatos álláspontjától. Kérdés persze, Schlein miért éppen Márián és Jézuson gúnyolódott? Ha már a „holocaust-tagadásra” akart sajátos módon válaszolni, miért nem az egyháztörténet valamelyik fejezetét pécézte ki? Williamson püspök nem beszélt a zsidó vallásról, nem tette azt gúny tárgyává – Schlein sajátos válasza tehát érthetetlen. Vagy mégsem? Lehet, hogy Schlein szerint a „holocaust-tagadás” is vallástagadás, amire válaszul ő egy másik vallást tagad gusztustalan eszközökkel? Lehet, hogy a „holocaust” ma már vallás?
Hogy erre választ kapjunk, vizsgáljuk meg a Williamson-ügy másik fontos mellékszálát. Elie Wiesel a La Reppublica című olasz napilapban február 13-án azt nyilatkozta, hogy a pápának a szavak helyett cselekednie kellene. Nemcsak Williamson püspököt, hanem mindazokat el kellene távolítania ez egyházból, akik Williamsonéhoz hasonló véleményt fogalmaznak meg. A zsidó vallású Wiesel „javaslata” meghökkentő: mi köze neki a katolikus egyház belső ügyeihez? Kicsoda ő, hogy tanácsokat osztogat a pápának? A „holocaust” ma uralkodó megítélése nem része a katolikus dogmatikának – egyelőre. S a legfőbb kérdés: Wiesel, a béke apostola, a gyűlölködés elleni harc nagyágyúja miért nem szólalt fel Lior Schlein gusztustalan filmje ellen? Jézuson, Márián lehet alpári módon gúnyolódni, egy történelmi kérdésről viszont nem mondhatja el senki – gyűlölködéstől mentesen, mint ahogy azt Williamson is tette – a magánvéleményét?
Wiesel tehát érdekes módon mindig csak egyetlen „ügyben” szólal meg, akkor, ha a „holocaust” általa képviselt dogmáját valaki megkérdőjelezi. Ő csak ekkor lép fel „a béke üzenetével”.
Wiesel „munkássága” hazánkban kevéssé ismert, ezért érdemes róla néhány szót ejteni. Pláne most, amikor éppen magyar földön hinti szerte békeüzenetét.
Néhány éve magyarul is megjelent Norman G. Finkelstein nagysikerű könyve a „holocaust-iparról”. Finkelstein – bár azt vallja, hogy az alapvető tényeket komoly történész nem tagadja – a „holocaust-tagadók” szabad szóláshoz való jogát védelmezi, hiszen „hasznos szolgálatot tehetnek azzal, hogy fölhívják a figyelmet az általánosan elfogadott történetírás esetleges hibáira és ellentmondásaira”. Ugyanígy vélekedett Raul Hilberg is, a vészkorszak legjelesebb történetírója. Elie Wiesel álláspontja más: ő nem párbeszédben, hanem „inkvizíciós” eljárásban látja a megoldás kulcsát. „A béke apostola” nem tűr ellenvéleményt.
Finkelstein szerint a „holocaust-emlékezet” valójában „háttérérdeket szolgáló ideológiai konstrukció”. A vészkorszak és az áldozatok emlékének a „tőkésítéséről” van szó Finkelstein szerint: a „holocaust” egyes országoktól komoly pénzeket kizsaroló iparág, s ugyanakkor politikai törekvéseket kiszolgáló ideológia. Ennek a „holocaustnak” – mondja Finkelstein – már semmi köze a vészkorszakhoz, a különböző nemzetekhez köthető áldozatokhoz. De tovább is mehetünk: a „holocaust” nemcsak iparág – ma már egy új vallás jegyeit is mutatja. Vannak előimádkozói és főpapjai, kultikus helyei, dogmái, van szertartásrendje. S persze a kasszában hatalmas pénzek. A „holocaust-vallás” új herézis: e „vallás” hívei Auschwitz „botrányát” a történelem fölé emelik, szakralizálják (s éppen ezért teszik olykor gúny tárgyává Szűz Máriát, a Golgotát, Jézus alakját és kereszthalálát).
Finkelstein szép megfogalmazása szerint Elie Wiesel eme misztifikáló, szakralizáló vállalkozás „legprofibb szertartásmestere”. Vagyis a „holocaust”-vallás önjelölt „pápája”. Illetve cápája. Wiesel szerint Auschwitz „fenséges esemény”, a „misztériumok misztériuma”. Szerinte a „holocaust” tagad minden választ, a történelmen kívül, vagy felette „lebeg”, lehetetlen megismerni, leírni, nem lehet elmagyarázni, soha nem fogjuk megérteni és tudását átadni. Bár Wiesel szerint a „holocaust-misztériumról” beszélni nem lehet, életműve ennek ellentmond: rengeteg könyvet írt, és a hírek szerint 25 ezer dolláros óradíjért beszél arról, hogy Auschwitzról beszélni nem lehet. Aki emlékező írásait olvassa, néhány oldal után rádöbben: Wiesel tényleg nem mond semmi érdemlegeset, csupán kenetteljesen fecseg. Írásos életművével sikerült megteremtenie valami egyedit, valami mással összehasonlíthatatlant: a „holocaust-giccset”. Könyveinek megannyi oldala egy silány, édeskés hitbuzgalmi könyv másodleöntése. „Elie Wiesel maga a Holocaust” – írja szellemesen Finkelstein. Természetesen Wiesel és szerpapjai szabják meg azt is, mi minősül „holocaust-tagadásnak”: minden, ami érdekeiket sérti. Mert pénzről van szó. Nagyon sok pénzről. El kell csak olvasni Finkelstein dokumentatív könyvét, különösen Svájc – zsidó szervezetek általi – „kirablásának” hátborzongató történetét. A történelemben ez a mértéktelen fosztogatás is egyedi, mással összehasonlíthatatlan.
Írtam fentebb: a „holocaust” főpapjaként tetszelgő Wiesel írásai nem jelentősek. Tévedés tehát őt „világhírű írónak” nevezni. A mérvadó kritika sem ítélkezett másképp műveiről. De nemcsak Wiesel írásainak gyenge színvonalával van baj – a szerző személye is fölöttébb gyanús. De ez már egy másik kérdés, erről részletesebben majd a folytatásban szólok.
Williamson püspök nyilatkozata
Lior Schlein a kereszténységről
Falusy Márton – HunHír.Hu