Kertész Imre nagy vihart kavart, Die Welt-beli interjúja után a Nobel-díjas íróval újabb beszélgetés látott napvilágot 2009. november 14-én, ezúttal egy osztrák napilapban (Der Standard). Az interjút az MTI ismertette, ezt a szöveget vette át a hazai sajtó. Kertész újabb megnyilatkozása nem keltett visszhangot, akkor már mindenki a sajóbábonyi eseményekre figyelt. Most, több mint egy hét eltelte után érdemes az osztrák lapban megjelent szöveg néhány részletével megismertetni a kedves Olvasót. Azokról a részletekről lesz szó, amelyeket az MTI terjedelmes összefoglalója elhallgatott. Nézzünk hát néhány példát arra, mit cenzúrázott ki Kertész szövegéből az mszp által vezérelt „nemzeti” hírügynökség.

Az MTI összefoglalója szerint Kertész azt mondta, hogy „terméketlen dolognak tartja az auschwitzi élményekről beszélni, mert azok távol állnak a hétköznapi élettől, olyan hihetetlenek”. Tényleg mondott ilyesmit Kertész, az MTI viszont az idézett mondat előzményét elhallgatta. Az interjút készítő újságírók (ketten voltak) megkérdezik Kertésztől, hogy a karjára tetovált szám nem emlékezteti-e őt minden nap a lágerbeli időkre. Kertész először is közli, hogy a karjára semmilyen számot nem tetováltak, hiszen őt rögtön Buchenwaldba vitték, ott pedig nem volt tetoválás. Majd így folytatta: „Figyeljenek ide, mi érdekes van abban, hogy ilyen undorító dolgokról beszéljünk? Fiatal emberekkel sokkal szívesebben beszélnék valami szépről. A művészetről, avagy szép nőkről.” Meglepő válasz: arra világít rá, hogy Kertész nem önszántából beszél a lágerbeli napjairól. Elgondolkodtató.

Az újságírók megkérdezik Kertésztől, hogy hasonló témával – a „holocaust”-tal – foglalkozó szerzők művei érdeklik-e őt. Kertész azt válaszolja, hogy csak részben érdekli őt ez a fajta irodalom. Négy szerzőt említ (a költő Paul Celant, az esszéista Jean Améryt, a regényíró Primo Levit és a novellista – s egyébként nem zsidó – Tadeusz Borowskit), akik mind megjárták a lágereket, s évekkel később írtak a tapasztalataikról. Őket jelentős íróknak tartja. A hatalmas „holocaust-irodalom” többi művéről azt mondja Kertész, hogy az „többnyire giccs”, s ironikusan jellemzi is ezeket a „műveket”: „Egy boldog zsidó család megérkezik a koncentrációs táborba, néhányan közülük túlélik, mások meghalnak, a végén pedig a Vörös Hadsereg felszabadítja a tábort – ilyen könyvek vég nélkül jelentek meg Magyarországon. A lágerélet mint sztori. Ez nem megy.” Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy van egy mai is élő szerző, akinek a nevét Kertész még soha nem ejtette ki, soha nem írta le. Elie Wieselről van szó, aki decemberben hazánkba látogat. Ő aztán könyvek tömegében írta meg emlékeit, ráadásul ugyanabban a táborban élte túl a „holocaust”-ot, ahol Kertész Imre: Buchenwaldban. Kertész viszont soha nem beszélt Wiesel regényeiről, memoárjairól – vajh’ miért? A válasz a fenti idézetben rejlik: bizonyára Elie Wiesel „munkásságát” is a „holocaust-giccs” műfajába sorolja a Nobel-díjas szerző (bár tudjuk, hogy ezt a tábort nem az oroszok szabadították fel, de ez részletkérdés). S ebben kétségtelenül igaza van: nekem is régóta az a véleményem, hogy Wiesel valami szörnyű műfajt talált ki, el is neveztem ezt évekkel ezelőtt belső használatra „holocaust-giccsnek”. S lám, most Kertész nyilatkozatában is feltűnik a „giccs” minősítés. Mi tagadás, melegség járta át szívemet. Jó lenne, ha egyszer akadna újságíró e honban, aki Wieselről és a „holocaust-giccs” mibenlétéről is faggatná Kertész Imrét. Biztosan nagyon érdekeseket mondana.

Az újságírók aztán a „holocaust-filmekről” kérdezik Kertészt, pedig ő – mint fentebb olvashattuk – szívesebben beszélne művészetről, szép nőkről. De neki filmekről kell vallania, válaszol is kegyetlenül. Ironikusan. Spielberg „hírhedt” filmje kerül terítékre, a Schindler listája. Kertész tömör válasza: „A Schindler listája? A legrosszabb film az összes között. Itt minden pocsékul hamis (a német szövegben „scheißfalsch” szerepel, amely kifejezésben az „ürülék” nyomdafestéket nem tűrő, „sz” betűvel kezdődő szinonímája is meglelhető), nem tudom ezt másként megfogalmazni.” Szóval a nagy hírű Spielberg idehaza is sűrűn vetített filmjének a szemétdombon van a helye. Egyetértek Kertész Imrével.

Amikor 1945-ben a lágerből kiszabadult Kertész, hazatért Magyarországra. Az újságírók azt kérdezik: mikor vette észre, hogy ismét diktatúrában él? Az író válasza: „Nagyon hamar. A totális kommunista diktatúrát 1948-49-ben vezették be. Már akkoriban közszájon forgott egy vicc: ’Tudod, hogy a mai helyzet miben különbözik a náci időktől?’ – ’Most mindenki sárga csillagot visel, nemcsak a zsidók’.” Hát erről szoktunk beszélni manapság: a kommunizmus, mint a magyarság „holocaust”-ja. S Kertész ezt egy vicc felidézésével ki is mondja. Félek, hogy a hivatásos megmondó emberek ezt a viccet is „holocaust-tagadásnak” minősítenék – ha nem Kertész szájából hangzott volna el. Mindenesetre nem véletlen, hogy ez a szövegrészlet is kimaradt az MTI anyagából. Bizonyára sértette volna – többek között – lendvai zsidónő érzékenységét, aki az országos lágerben – a kommunista érában – nem a rab magyarsághoz, hanem a pribékek közé tartozott. Érdekes ugyanakkor, hogy az MTI közleménye pontosan idézi az interjú azon részét, ahol Kertész a Kádár-kori Magyarországot börtönnek nevezi, Kádár Jánost pedig hitszegő tömeggyilkosnak. Ezt a részt nem merte kihagyni az MTI, azért inkább a sárgacsillagos viccet hallgatták el. Ez is jellemző.
Hát így cenzúrázza Kertészt az MTI. Hiába, az mszp führere is cenzor volt egykoron. Ha Kertész szokását követve én is ironizálni szeretnék, azt mondanám: lendvai zsidónő a kommunizmus élő öröksége. Még az MTI-ben is érződik az ő szelleme.

Falusy Márton – HunHír.Hu