Nem tagadom, sőt egyenesen félve kérdezem, tartva a választól: tudjuk-e, micsoda kincs a magyar kultúra? Van napja ennek is persze, január 22-e. 1823-ban e napon született meg Kölcsey költeménye, nemzeti Himnuszunk.
Ilyenkor elgondolkodik az ember, legalábbis a magamfajta töprengő lélek, akinek untig elege volt a marxizmusból, a „múltat végképp elfeledni” illúziójából, hogy milyen is a magyar valójában? E kérdésre persze már rengetegen feleltek. Itt van előttem Noszlopi László kitűnő könyve, a Világnézetek lélektana (1937). Mesteri feleleteket adott reá.
Szerinte a magyar józan, racionalista, empirikus, ismeretelméleti hajlamú, azaz nem a filozófia művelésére hivatott, ámde mégsem szenved eszmehiányban. Ugyanakkor depresszív természetű, szemlélődő jellegű, gyakorta túlzóan idealista a külföldi szemében, mégsem mondhatjuk, hogy a kudarcainkat ellensúlyozni látszó úrhatnámság valódi énünk: „Közönyünk, nemtörődömségünk és megalkuvásunk csak elfajulása a magyar türelmességnek.”
A magyar természet, teszi hozzá Noszlopi, integratív jellegre vall: „Kedélyvilágunk és gondolkodásunk Észak és Dél, továbbá Kelet és Nyugat között áll. A nyugati, latin gondolkodásforma főleg jogászi gondolkodásunkra hatott. Fantáziánk sohasem szertelen; színes és bőséges, szemléletes és eleven, de nem sejtelmes és nem misztikus. Végeredményben több benne a megfigyelés, mint a képzelődés. Mint Madách Ádámját a testiség – ha képzelete magasabb körökbe vonja –, úgy kényszeríti a magyar fantáziát is a józan ész „a tiprott anyaghoz”. Kedélye derűs, de higgadt, érzékeny, de nem érzelgős.”
Mindebből következően a magyar viszonya a valláshoz is sajátságos. Nem alkot dogmákat, filozófiai rendszereket, hanem tanításait gyakorlati síkokon éli meg, így kapaszkodik a természetfölöttibe, a transzcendensbe. Ezért, hogy „a kereszténység a magyarság számára mindig kiváló lelki fajnemesítő erő volt, és árpád-házi királyainktól Pázmány Péteren át mindmáig fajunk legértékesebb, legszerencsésebb lelki proporciójú példányait nevelte ki”.
Mindezen karaktervonások Kölcsey Himnuszában is ott vannak. E lelki-szellemi tulajdonságokat műveli a magyar, vagyis teszi kultúrává, mindennapos tájékozódásai szerves részeivé. Legalábbis az igazi magyar, tehetnők hozzá.
Igen, az igazi. Merthogy most, a Magyar Kultúra Napja előtti napon jelent meg a Magyar Nemzetben egy publicisztika (Ugró Miklós: Veszélyes hivatás), ami mindenről szól, csak nem a magyar kultúra megbecsüléséről. Rövid leszek. Elkövetője szerint az olyan, a második világháború után kivégzett magyar újságírók, mint Görgey Vince, Hubay Kálmán, Kassai-Schallmayer Ferenc, Kolosváry-Borcsa Mihály és Rajniss Ferenc, szánalmas senkik voltak, akár csak a kivégzés helyett életfogytiglant kapott Dövényi Nagy Lajos: „Kétségtelen, hogy a fent nevezett szerzők az újságírás legaljasabb, legvisszataszítóbb válfaját művelték.”
Megdermed az ember. Mintha a néhai Szabad Népet olvasnánk. Tudja-e ez a jóember, kikről beszél egyáltalán? De jó, ne legyünk elfogultak. Tegyük fel, nem azonosul valaki a felsoroltak világnézetével. Ámde, legalábbis, ha objektív szeretne lenni, el kell akkor is ismernie, hogy a nevezettek bizony tudtak írni, szerkeszteni, éspedig profi módon, ráadásul még becsületükön sem esett folt.
Egyetlen magyar szépíró barátom mondta nekem nemrég, hogy a jobbközép sajtója úgyszólván mást sem tesz, mint folyton baloldaliaknak csinál reklámot. Nem sorolom most a szóban forgó lapokat, de ha már az egykor jobb sorsra hivatott Magyar Nemzetnél tartunk, csak egy példa arra a fentieken túl, hogy ez mennyire így van. Ismét Ugró elmefuttatásából idézek:
„1920. február 17-én Somogyi Bélát, a Népszava felelős szerkesztőjét, valamint az őt kísérő Bacsó Bélát, aki alig néhány napja dolgozott a lapnál, fehér tiszti különítményesek az utcáról elhurcolták, kegyetlenül megkínozták, majd meggyilkolták. Somogyi bátor cikkekben leplezte le a fehérterror bűneit, ezért haragudtak meg rá a különítményesek, de a kezdő Bacsónak csak az volt a bűne, hogy Somogyival sétált.”
Gyönyörű! Egy önmagát nemzetinek, kereszténynek, konzervatívnak, polgárinak meg miegymásnak nevező napilap vérbeli nemzeti újságírókat szapul, mocskol (ilyetén kommunisták általi kivégzésüket is nyilván helyesli), de holmi kommunista zugfirkászok „teljesítménye” előtt ellenben mélyen meghajol?
Van egy sír a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, amit soha nem mulasztok el megtekinteni. Feliratát idézem: „Küzdött azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon.” Nem fogják talán elhinni, kinek a sírján szerepel. Nos, elárulom: Pethő Sándorén. A Magyar Nemzet napilap alapítójáén…
Illetve eszembe jut még, igen, most, a nagybetűs Magyar Kultúra Napja alkalmából, egy mondat. „Hazudni sohasem szabad!” Ezt pedig Deák Ferenc mondta valaha újságíróknak, akik arról faggatták, egy mondatban mit tanácsolna nekik leginkább. Mindenesetre addig is, amíg ezt megfogadják (persze ha egyáltalán képesek erre), marad mindnyájunk feladata a címbeli kérdés megválaszolása.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
