Az 1945. február 11-ei budavári kitörés mindmáig tabu mind a cionisták, mind az (ál)nemzetiek szemében. Mindkét fél felháborodik azon, hogy vannak, akik világtörténelmi hőstettként emlékeznek a mintegy 80 000 honvéd Európa védelmében való végharcára, akik hazánk utolsó törvényes államfőjével, Szálasi Ferenccel vallják, hogy Európa bolsevizmusellenes keresztes hadjáratának „nem volt erkölcstelen célja”. (Szálasi Ferenc vallomása 1946. február 6-án. Karsai Elek-Karsai László: A Szálasi-per. Bp. 1988. Reform Kft. 74. old.)
Nem volt, ugyanis, miként érvel Aquinói Szent Tamás (1225-1274), Isten szeretete csak a vérségileg hozzánk legközelebb álló embertársaink szeretetével lehetséges (Thomas Aquinas: Summa Theologiae, p 2a 2ae, q 101 a 1), hiszen „ha valaki azt mondja: szeretem az Istent és felebarátját gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szeretheti? És az a parancsunk van Istentől, hogy aki szereti Istent, szeresse testvérét is.” (1 Jn 4, 20-21.) Ebből következően az élet három alapelve az Istenhit, a nemzetszeretet és a magántulajdon. Mindhármat szentnek tekintette az olasz fasizmus (Benito Mussolini), a német nemzetiszocializmus (Adolf Hitler) és a saját gyökereinkből táplálkozó hungarizmus (Szálasi Ferenc) eszmeisége és gyakorlata.
Eleink 1944-1945 fordulóján olyan világrendszer ellen harcoltak, amely mindhármat tudatosan megtagadta. A Talmud tanításaira épülő bolsevizmus ugyanis hadat üzent Istennek. Ezért akarta eltörölni – szemben a fasizmussal, nemzetiszocializmussal, a hungarizmussal és a velük világnézetileg rokon Franco-i (spanyol), a Salazar-i (portugál), a Pavelič Ante-i (horvát) mintával – a vallást, a családot, magántulajdont, a nemzeti öntudatot. Minderről, vagyis a Kreml, a GPU, a Cseka- és NKVD-börtönök pincéiben, az Andrássy út 60 falain belül 1945 után történtekről, a váci, kistarcsai, recski rabok és a Hortobágyra kitelepítettek torokszorító sorsáról, arról, hogy a szifiliszes szovjet hordák mintegy egymillió magyar nőt erőszakoltak meg, emlékiratok sokasága áll rendelkezésünkre. Álljon itt tanulságul közülük Wilhelm Hillen SS-Obersturmführer vallomása:
„Néhány napig Berlin déli részén egy sportcsarnokban feküdtem több száz német katonával, akik a Halbe-i harcok során szereztek súlyos sebeket és estek fogságba. Miután az oroszok elvették személyes tárgyainkat és leborotválták a fejünket, május 8-án marhaszállító vagonokban egy lengyelországi hadifogoly-kórházba küldtek minket. Mellettem egy 14 éves fiatal feküdt, akinek a jobb lábát amputálták. A vagon ajtajánál egy könnyes szemű, előrehaladott állapotban lévő várandós nő állt. Az édesanyja volt. Az orosz őrök távolabb lökdösték az ajtótól, de amikor nem figyelték, felmászott a kocsira és elbújt egy nagykabát alá. Az ajtót bezárták, a vonat pedig elindult kelet felé.
Nem sokkal éjfél után a vonat megállt. Kintről puskalövéseket és a háború végét ünneplő részeg orosz katonák ordítozását hallottuk. Aztán kinyílt a vagonajtó. Hat orosz mászott be, akik értékes tárgyakat kerestek. A zsákmányszerző körútjuk sikertelennek bizonyult, hisz korábban már kifosztottak minket. Ezután olyan dolognak voltam szemtanúja, amit míg élek, nem felejtek el.
Megtalálták a várandós nőt. A katonák sorra megerőszakolták. A győztesek bömbölése elnyomta a nő kiáltozását és a sebesültek nyögését, akik alig tudtak mozogni a kötésük és gipszük miatt. A tábori ágyról odamászott az anyjához a frissen amputált lábú fiú, hogy védje őt. Aztán jött az, ami mindenen túltett: az egyik orosz elővette a pisztolyát, és előbb a fiút, majd az anyját lőtte fejbe. Ezek után nevetve dobták ki a holttesteket a töltésre. Megbénultam és visszatarthatatlanul zokogni kezdtem.” (G. Williamson (szerk.): A hűség a becsületem. Egykori Waffen SS katonák visszaemlékezései. Bp. 1998. Hajja és Fiai. 196-197. old. Méltó párja Kiss Károly kitűnő könyve: Ahonnan elszállt a lélek… Bp. 1942. Könyv- és Lapkiadó Rt.)
A magyar, német, olasz, finn, horvát katonák természetesen nem az ártatlan orosz tömegek, hanem az őket is kerékbe törő bolsevizmus ellen fogtak fegyvert! Noha ma már állítólag nincsenek tabuk, önmagukat „nemzetinek” nevező történészek mégis változatlanul azt hirdetik, hogy „jobb lett volna kimaradni a háborúból, és nem megtámadni a Szovjetuniót”. Lehet, hogy Albrecht I. Károly, Nyikolaj Bergyajev, Essad Bey, Borisz Cederholm, Fiala Ferenc, Gábor Áron, Görgey Vince, Pável Nyikolájevics Krásznov, Marjay Frigyes, Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij, Ferdinand Ossendowski, Alekszandra Rachmanova, Charles Sarolea, Saád Béla, Siklóssy Pál, Tormay Cécile, vagy Alekszandr Szergejevics Szolzsenyicin bolsevizmust leleplező műveiről nem is hallottak? Milyen alapon kérdőjelezi meg mindmáig például Nemeskürty István Kassa bombázásának szovjet eredetét, amelyet többek között Borsányi Julián hadtörténeti kutatásai már bebizonyítottak? Továbbá, ha állítólag „egy tőről” fakadt a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus, akkor mégis mivel magyarázható, hogy Alfred Rosenberget az ukránok soha nem látott örömmel fogadták, akárcsak Budapest népe Szálasi Ferencet 1944. október 15-e után, miközben mindez egyáltalán nem mondható el a muszkák falvainkban, városainkban való „bemutatkozásáról”? (Akinek esetleg mindez új, olvassa el Wass Albert „Kicsi Anna sírkeresztje” c. elbeszélését vagy „Az Antikrisztus és a pásztorok” c. regényét.)
Jobb lenne, ha „nemzeti történészeink” az imént felsoroltak könyvei mellett többet forgatnák az olyan forrásműveket, mint amilyen például Gordon Williamson-é, aki szerint az összeurópai bolsevizmusellenes hadjárat hősiességben leginkább elöljáró katonái – a Waffen SS kötelékében állók – „objektíve a hadtörténelem legnagyobb kitartással, odaadással, hatékonysággal harcoló katonái közé tartoztak”! (G. Williamson, 8. old.) Arról is vall, hogy miért: „1933 januárjában Hitler hatalomra került, melyből fiatalemberünk annyit érzékelhetett csupán, hogy az utcáról eltűnt az erőszak, apja ismét munkát kapott, s családjának nem kellett nélkülöznie többé. Valóban: a nemzetiszocialisták rövid időn belül helyreállították a rendet, az inflációt leszorították s felszámolták a munkanélküliséget. A német nemzet, melyet a győztesek békéje megnyomorított és megalázott, új életre kelt. Mindezek után az lett volna különös, ha a német fiatalságot hidegen hagyják a nemzetiszocialisták sikerei.” (G. Williamson, 17-18. old.) Hitler óta melyik európai „politikus” volt erre képes? Nem mindannak ellenkezője történik ma szerte Európában, mint ami az ő idejében tényleg megvalósult birodalmában?
Aztán hol vannak ma a „közös Európa” megvédésére hivatott hadseregek? Nincs egyetlen politikus, aki rádöbbenne, hogy csak idő kérdése, mikor kerülnek a palesztinok után a többi népek is az izraeli vágóhídra? Szoktak-e néha tükörbe nézni a németek, akik eltűrik a hazájukat tönkretevő bevándorlók gátlástalan térnyerését? Egyetlen szavuk sincs a holocaustipar égbekiáltó bűnei ellen? Szégyenkezve gondolnak arra a Waffen SS-re, amelynek tagjait – ismét csak Gordon Williamsont idézve – megnemesített a „nagyon kemény kiképzés, a feltétlen engedelmesség, becsületesség, bajtársiasság”, a „legszigorúbb erőnléti és faji követelményeknek” való megfelelés? (G. Williamson, 33. és 35. old.)
Kiáltsanak bár akárhányan „feszítsd meg!”-et Hitlerre, ma már a tájékozottabb történészek, mint G. Williamson, elismeréssel illetik Hitler kormányzói képességeit (G. Williamson, 33. old.), amely által – mint egy bencés szerzetes vallja – „a legpéldásabb fegyelem, nemzettudat a náci Németországban és a háborúra készülő Japánban volt”.(Borián Elréd OSB: A keresztény nevelés alapkérdéseiről. R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv. Bp. 1998. 612. old.)
A nemzetiszocializmus, amint Johannes Öhquist (A Führer birodalma. Bp. 1942. Stádium Rt.) vagy Lovass János (N. S. Germánia. Bp. 1938-40. Magyar Géniusz) rámutat, kiemelte a weimari nyomorból a németséget és nemzetté tette, amelynek alapja a (héber hagyományoktól megtisztított) kereszténység, a szociális érzék és a magántulajdon, így megszűnt a kamatrabszolgaság, a bankokrácia. Hiába ütötte ki az angolszász-szovjet kettős a fizikai fegyvert a nemzetiszocializmus verbuválta európai bolsevistaellenes hadseregek katonáinak kezéből, erkölcsileg igenis ők nyerték meg a háborút!
Ez mindmáig a huszadik századi Európa legszentebb öröksége. Ebből következően amikor Budavár 1945-ös magyar és német hőseire emlékezünk, tudatosítanunk kell a bolsevista és liberális történészekkel ellentétben, hogy a második világháború két világnézet harca volt: a bolsevizmusé és a nemzetek kölcsönös megbecsülésén alapuló keresztény értékrendé. Ebben a létharcban pedig nem maradhatott semleges senki, és ma sem maradhat, hiszen valójában ez a háború ma is zajlik, és nemcsak Gázában, hanem mindenütt, ahol Krisztus gyilkosainak utódai kormányszékekben ülnek. Ebben a háborúban vagy hős lesz valaki, vagy áruló. Hős pedig csak az lehet, aki Istenét és Hazáját igazán szereti. Ezért példaképeink a Budát Vitéz kishindi Hindy Iván (1890-1946) és Karl von Pfeffer-Wildenbruch (1888-1971) vezetésével mindvégig védő hungarista és nemzetiszocialista katonák.
1944. december 4-én nem véletlenül mondta Hitler Szálasinak: „Aki nem adja fel magát, az érvényesül, mert létezik a világon egy felsőbbrendű törvény, amely a népek életrevalóságát mérve tesz igazságot. Itt úgyszólván bibliás hittel lehetne az Igét idézni. Amíg csak egy igaz ember van a népben, nem pusztul el a nép. Az akarat, a kitartás erejével és a hit szilárdságával a legnehezebb sorsot is le lehet bírni.” (Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939-1944. 2. kötet. Bp. 1983. Magvető. 404. old.)
Az 1945. február 11-én kitörésben hazánkért és egész Európáért életüket feláldozó véreink igazi üzenete tehát a krisztusi életáldozat: „Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15, 13.) Állapotbeli kötelességeik teljesítése miatt lehet, hogy kevesebb istentiszteleten, szentáldozáson vettek részt, ritkábban böjtöltek, mindez életszentségükből azonban semmit sem von le, hiszen – amint a jezsuita Bangha Béla írta – „nem az az igazi katolikus, aki sok apróságot tud s aki ott van minden processzión, novénán és triduumon, hanem aki a hit, a kegyelmi élet s az evangéliumi erkölcs útján járva, jellemes viselkedésével mindenkinek javára s épülésére szolgál, aki teljesíti Isten iránti kötelességét, de nem marad el az emberi, családi, hivatali és hazafias kötelességek terén sem.” (Világhódító kereszténység. Bp. 1940. Korda Rt. 208. old.)
1945. február 11-e hősei ilyenek voltak, híven jelmondatukhoz: „Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át.”
Ifj. Tompó László – Hunhir.info
