Himnuszunk születésnapja (1823. január 22.), a Magyar Kultúra Napja alkalom arra, hogy szembesüljünk Veres Péter igazságával, miszerint „a magyarságot az irodalom tartotta fenn, a nemzeti létet az irodalom mentette meg!”.
Igen, az irodalom, amiért, szemben korunkkal, költőink, íróink megfogadták Kölcsey „Parainesis”-ét:
„Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belől találkozik; kik büszkén tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? Véled-e, hogy ezen hazaszeretet az, mely az erények koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog, s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal említtetik?
Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillanatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával: azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet naponként és pillanatonként érette fel kell szentelned. Mert tudd meg: e szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész összessége.”
Erre volt példa a reformkor, történelmünk mindmáig egyedülálló eseménygazdagságú negyedszázada (1825-1849), amelyre tökéletesen igazak Petőfi sorai: „Föl, hazám, föl! százados mulasztást / Visszapótol egy hatalmas óra, / „Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!” / Ezt írjuk föl ezer lobogóra.” (A nemzethez, 1848). Visszapótol történelmi távlatban egy negyedszázad, műveltségünk, mégpedig kizárólag annak alapja, anyanyelvünk korábban sohasem tapasztalt mértékű kiművelésével. Gondoljunk csak bele, mi minden történt ez alatt a röpke negyedszázad alatt! Csak néhány példa:1817-ben megszületik Arany János, megindul első nem tiszavirág életű folyóiratunk, a „Tudományos Gyűjtemény”, 1823-ban megírja Vörösmarty nemzeti hőskölteményünket, a „Zalán futásá”-t, 1825-ben gróf Széchenyi István birtokai egy évi teljes jövedelmét ajánlja fel a honi tudományok honi nyelven történő művelésére létrehozandó Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, miközben megnyílik Pozsonyban a magyar országgyűlés, 1836-ban megalakul az irodalmi életünket vezérlő Kisfaludy Társaság, 1837-ben megnyitja kapuját a Nemzeti Színház, 1841-től megjelenik Kossuth „Pesti Hírlap”-ja, mindeközben megszületik a Királyi Magyar Természettudományi Társulat, és Kőrösi Csoma Sándor kutatásaival megindul nyelvünk eredetének tudományos igényű feltárása.
Mindez azért és csak azért volt lehetséges, mert költőink, íróink, politikusaink, tudományos életünk formálói akkor még nem birtokaik öncélú gyarapítására törekedtek, hanem hazánk szellemi, erkölcsi felvirágoztatására, megfogadva a Himnusz költőjének igazságát: „Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillanatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával: azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van.” Ez az, amire 1945 óta hazai politikusaink, közéletünk formálói valahogy nem képesek, ezért úgy tűnik, sohasem volt időszerűbb a Himnusz, mint ma, különösen is utolsó versszaka:
„Szánd meg Isten a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Balsors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info