Hetvenöt éve, 1946. január 10-én a Markó utcai fegyház udvarán végezték ki golyóval a gyilkosai elé emelt fővel álló Bárdossy László miniszterelnököt aki a sortűz előtt felpillantott az égre, magasba emelte mindkét kezét és így kiáltott: „Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól!” Akik ráadásul „A papot is!” skandálásával az őt utolsó útjára kísérő pap, Werner Alajos kivégzését is követelték.
Werner Alajos (1905-1978) regnumi atya – ráadásul kiváló egyházzenész – 1946 januárjának elején a budapesti Regnumban kapta meg Géfin Gyula szombathelyi papnevelő intézeti rektor levelét, amelyben felkérte, hogy végezze el a szomorú utolsó papi szolgálatot Bárdossy mellett a siralomházban, amelyet ellátva dátum nélküli levélben így számolt be erről neki:
„Szeretve tisztelt drága jó Rektor Úr!
Boldogult B. L.-val [Bárdossy Lászlóval – Ifj. T. L.] kapcsolatos utolsó eseményeket bizonyára méltóztatnak tudni az újságokból. – A magam részéről még egyszer nagyon köszönöm Rektor Úrnak, hogy figyelmemet fel tetszett hívni és lökést tetszett adni, hogy fölkínáljam magamat a kegyelem szolgálatára, s talán szabad reménylenem, hogy nem hiába, s talán el szabad imádkoznom Szent Pállal: Gratia eius in me vacua non fuit . [1 Kor 15, 10 – Ifj. T. L.]
A sok szándékos és véletlen, jóindulatú vagy rosszindulatú hírlapírói tudatlanságok vagy tévedések ellensúlyozására és mindnyájunk épülésére röviden csak a következőket jelzem, míg egyszer személyesen és élőszóval is el nem mondhatom.
Az utolsó este 8 órától másnap reggel 1/2 9-ig, a halálig én voltam vele. Este szentírást olvastatott fel magának, az ő kívánsága szerint a hegyi beszédet, a Kor 13-at [1 Kor 13 – Ifj. T. L.], a szeretet himnuszát, s végül Jób könyvének utolsó harmadát. A Gondviselésben és Isten akaratában a vértanúkat és szenteket jellemző keresztény fölénnyel és mosolygós lélekkel nyugodott meg. Még a késő esti órákban – 3/4 11-kor – megáldoztattam, azután nyugodtan és jóízűen aludt, reggel 6 óráig.
7 órakor elbúcsúzott hozzátartozóitól, akik ekkor bejöttek; fél 8-tól ismét egyedül voltunk fél 9 óráig. Közben sok mindenről beszélgettünk, nem mulasztotta üdvözletét küldeni Szombathelynek, [Kovács – Ifj. T. L.] Sándor püspök úrnak, és főként Rektor Úrnak i>[Géfin Gyulának – Ifj. T. L.], akit sok-sok szeretettel emlegetett és üdvözöltetett.
Elkísértem a vesztőhelyre is, ott is a legnagyobb lelki nyugalommal és fölénnyel viselkedett. Áhítattal, szeretettel megcsókolta a keresztet, melyet én nyújtottam neki, és félhangosan mondta: Jézusom, irgalom! Ezután kiáltotta érces, harsány hangon, úgy, hogy az egész tömeg megértette: Istenem, szabadítsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól! Ezután dördült el négy csőből a halálos lövés, ő kereszttel a kezében esett össze, a kereszt a mellére hullt, én pedig ott térdepeltem mellette.
Hozzátartozói kérésére hétfőn (jan. 14.) nekem kellett volna eltemetnem, egyszerűen és feltűnés nélkül. De már szombaton megtudtuk, hogy holttestét ismeretlen tettesek ellopták. A fogház elöljárósága megtagadott minden tájékoztatást, illetve nem tud róla semmit. A hozzátartozók pro forma megteszik a feljelentést az igazságügy-minisztériumban, persze – mint tudják is – eredmény nélkül. Így hát csak a szentmisét mondtam el érte itt a Regnumban. Íme, alig hunyta le a szemét, máris félnek tőle. Felesége elég rossz lelkiállapotban van, párszor már az őrület határán. A Sacre Coeur vállalta fölfogadását, a ciszterek pedig az anyagi ellátást. A probléma most már csak az odaszállítása.
Nálam van B. [Bárdossy – Ifj. T. L.] búcsúlevele édesanyjához és nővéréhez. Kért, hogy juttassam el Rektor Úrnak, talán módját ejti annak, hogy kijusson Burgenlandba, ahol ők tartózkodnak. Anyósa egy-két sor kíséretében egy borítékba tette, és Gotthart Sándornak címezte, állítólag ő tudja a pontos címet. Arra kérem Rektor Urat, ha a papok közül valaki Pestre jön, adjon neki utasítást, hogy keressen föl engem, és vegye át tőlem a levelet. Rektor Úr bizonyára módját fogja találni, hogy akár Gottharton keresztül, akár más úton-módon biztosan eljusson rendeltetési helyére. B. kérése szerint postára ne bízzuk.
Kérem Rektor Úr, tolmácsolja Püspök Úr Őexcellenciájának [Kovács Sándor akkori szombathelyi megyéspüspöknek – Ifj. T. L.] b. üdvözletét.
Az egész ügyet pedig, főleg a lelki vonatkozást, nagyon buzgó imáikba és szentmiséikbe, mementóikba ajánlom, és szabad legyen éppen ezzel kapcsolatban a magam számára is lelki támogatást kérnem. Bár hálás vagyok az isteni Gondviselésnek, hogy éppen én lehettem ott egy hős és vértanú halálánál, de érzem a súlyát is. De én is bízom Jézus szentséges és irgalmas Szívében.
Szabad legyen még azt kérnem, hogy mindaz, amit itt írtam, nem a nyilvánosságnak szántam. Reméljük, lesz idő, amikor Szombathely nagy fiának utolsó órái is méltó keretben tárulhatnak polgártársai elé.”
A levél gépírásos másolata az esztergomi Prímási Levéltárban található (jelzete: 579/1946.), s méltán ad betekintést egy hitét és hazáját forrón szerető lelkipásztor szellemiségébe, aki az őrjöngő, a tárgyalására és kivégzésére belépőjegyet váltó közönségből jövő „A papot is!” felkiáltásra sem ingott meg, ráadásul (amint a dr. Diós István-Viczián János által szerkesztett Magyar Katolikus Lexikonban olvasható) négy év múlva felmentették egyetemi tanári állásából, sőt 1961-ben letartóztatták, mint a Regnum-perek egyik fő vádlottját s öt és fél év börtönre és (ötezer forint értékű) vagyonelkobzásra ítélték, majd 1963-ban részleges közkegyelemmel szabadult, azonban továbbra is rendőri felügyelet alatt tartották, mígnem egy évre rá ismét letartóztatták. 1965-ben hat paptársával ismét börtönre ítélték, ezúttal két és fél évre, amit aztán másfél évre mérsékeltek, így Tökölön és Vácott raboskodott 1967-ben bekövetkezett kiszabadulásáig.
Illő tehát, hogy amikor Bárdossy vértanúságáról megemlékezünk, fejet hajtsunk előtte is főpapjaink sorából leginkább Mindszenty József bíboros és Uzdóczy-Zadravecz István tábori püspök hősiességére emlékeztető magatartásáért, a száztizenegyedik zsoltár hetedik versével: „in memoria aeterna erit justus, ab auditione mala non timebit”, vagyis „örök emlékezetben lesz az igaz, nem fél gonosz hírhallástól”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
