A rendszerváltozáskor – ha volt ilyen – történt. Egy idős kommunista történész egyszer csak odahajolt – nem kommunista – fiatal kollégájához és halkan megkérdezte: „Tudod, kik tették tönkre Magyarországot Trianonban?” Majd így felelt, még halkabban: „A zsidók! De erről nem szabad beszélni.”
Most ne menjünk bele, igazságos-e vagy sem az efféle általánosítás. Érdekesebb ennél magának a szituációnak groteszk mivolta. Rendszerváltozás ide, rendszerváltozás oda, vannak ugyanis dolgok, melyekről szabad beszélni akár nyíltan is, és vannak, amikről viszont nem, helyesebben továbbra sem. Illetve lehet, csak hát akkor annak bizony messzemenő egzisztenciális következményei vannak – persze azok részéről, akiknek ajkát amúgy annyiszor hagyja el a tolerancia.
Persze nem 1945-tel kezdődött ez. Messze nem! Nem tudom, ki ismeri Komáromi János (1890-1937) író-elbeszélő „Jegenyék a szélben” című, 1928-ban megjelent, 1946-ban kommunisták által bezúzásra ítélt regényét. Egy részlet következik belőle. Elöljáróban: két úriember beszélget, miként lehetne felemelni hazánkat. Az egyikük pártot, mozgalmat hívna életre („Ha elindulunk egyszer, minden ember az oldalunkra fog állni.”), mire a másik felkacag:
„– Hogyne! Persze, hogy melléd fognak állni, de csak az elején s ezt szintén jól jegyezd meg magadnak! Mert egy esztendő, másfél esztendő múlva már azok fognak röhögni az esettségeden, akik először össze-visszaölelgettek. Kikre akarsz számítani! Halljam! Az urak sose törődtek velünk. A birtokos azt mondja: koszos zsidó, de négyszemközt azért tegeződik a koszos zsidóval, mert pénzitt az Isten! A nép? A paraszt, érzéketlen: a szegénység jajgatni fog utánad s ha rászorultál, legelőször hagy ott. Nézz végig rajtam, […] mire kellett jutnom! Bakancsom sincs már s nem tudom, estére tehetek-e valamit a hasamba? S miért? Most már megmondom, öcsém, mert a guta ütne meg, ha még most se ordítanám, ki! Azért, mert tizennyolc éves koromban egyszerű kis riporter voltam a Verhovay Gyula újságjánál. Ez az én nagy vétkem! Ezért döglök meg egyszer az árokszélen! Rongyország ez, testvér! S ha egyszer felháborodásában el találná süllyeszteni az Úristen, nem maradna a helyén más, csak egy fekete lyuk s a lyuk legalján egy poloska. A fene ett volna meg magamat is, amikor szóba elegyedtem veled erről a dologról…!”
Nos, az idézet jobb megértéséhez egy kis kortörténeti adalék. A benne emlegetett Verhovay Gyula (1849-1906) újságíró-politikus 1879-ben lapot indított „Függetlenség” címmel. Amit antiszemita orgánumként szokás elkönyvelni, amint teszi a mindentudó Wikipédia is: „A tiszaeszlári per után szélsőséges antiszemita nézetekkel lépett fel. 1884 és 1887 között Istóczy Győző antiszemita pártjának képviselője. 1892-től haláláig visszavonultan élt felesége battonyai birtokán.” (Mindenesetre ha valaki azért ennél többet szeretne tudni róla és lapjáról, olvassa el Bosnyák Zoltán „A magyar fajvédelem úttörői” című könyvét, legyen az politikailag bármennyire is inkorrekt.)
Lehet, hogy Komáromi János sem véletlenül elfeledett, élen a címbeli közmondást felidéző eme regényével?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info