„Halottról jót vagy semmit.” Talán soha nem éreztem annyira, mennyire hamis állítás ez, mint most, amikor Heller Ágnes halálhíréről értesültem. „Halottról igazat vagy semmit.” Így a helyes!
Eleddig két nekrológot olvastam róla. Az egyiket Korniss Mihály írta (24.hu). Idézek belőle:
„[…] sokaknak nincs is arra alkalmas nyaka, amivel felnézhetnének rá. Vagy bárkire. […] Néha téved, néha rosszul emlékezik, mert hát a filozófus, művész, ha nem vallja be, nem is filozófus. Ha mást mond, mint amit a tények őriznek róla, akkor sem hazudik. Azt mondja, amire éppen emlékszik és az szül benne gondolatot.”
Hát, Hellerre azért nehéz, sőt lehetetlen volt felnézni. Állítsanak bármit is hívei, nem volt sohasem filozófus. Nem volt rendszeralkotó, gondolatteremtő szerző. Morzsákat gyűjtött inkább Marx, Engels, Lukács György asztaláról. A felsoroltak, függetlenül most attól, mennyire sátáni, démoni ideológiát képviseltek, legalább formailag kiemelkedtek a Heller Ágnesekhez képest. Lehet, hogy sokaknak ez elfogadhatatlannak tűnik, ámde mégiscsak ez a realitás.
„Nagy filozófus az, akinek talán nem is elsősorban a munkái, hanem az alakja, a tartása marad fönn hazája, kultúrája és népe emlékezetében.” – folytatja Korniss. Nos, ha valaki nem tudná, annak elárulom: Heller Ágnes önmagát mindvégig ateistának tartotta. Neki nem a kommunizmussal, hanem csak egyes kommunistákkal volt baja. Mutasson valaki csak egy komoly bölcselőt is a világtörténelemben, aki ateista volt!
Ehhez képest elhűlve olvastam, hogy vannak, akik Heller halálhírére elővették zsebkendőjüket. Én nem. Sőt megütközéssel fogadtam, hogy egy önmagát kereszténynek nevező csoportosulás ezt írta a Facebookon:
„Korunk egyik legnagyobb filozófusa volt, nem volt olyan korszak, amikor nem üldözték volna, megjárta Auschwitzot is.” Auschwitzot most inkább hagyjuk. Ami kommunizmus alatti üldöztetését illeti, gyengébbek kedvéért megismétlem: Hellernek nem a kommunizmussal, hanem csak egyes kommunistákkal volt baja.
A fentebbi sorok írója végül is visszavonta Heller ilyetén felmagasztalását, ámde hogyan?
„Nem vagyok filozófus, tehát aligha tudom megítélni. De több egyetemen volt egyetemi tanár, ez azért referencia. De ez mindenkinek a magánügye, hogy mit gondol a munkásságáról.”
Kérdem: ha valaki nem filozófus, honnan veszi azt, hogy meg tudja ítélni bárkiről is azt, hogy filozófus-e és ha igen, mekkora? Az, hogy valaki „több egyetemen” megfordult tanárként, pedig nem jelent az égvilágon semmit. (A tudás számít végső kritériumként a tudománytörténetben, nem a diploma.) Mitől lenne végül, de nem utolsósorban „magánügy” egy közszereplő munkásságának megítélése?
Ha mindezt mondjuk a „Magyar Narancs”-ban olvasom, egy szavam sincs, tudván, honnan fúj a szél. Mert – a fentebbi hozzászólót még egy mondat erejéig idézve – igaz, hogy „minden embernek tisztelni kell az emberi méltóságát, még egy ateistáét is, ő is Isten teremtménye”, csakhogy ez nem jelentheti azt, hogy felmagasztaljunk valakit, aki arra nem méltó. Heller sok minden volt, ismétlem, de egy nem: filozófus. S hogy ez mennyire igaz, mutatja a másik nekrológ. Ebből is citálok:
„Heller Ágnes írni kezdte a műveit, amelyek tele voltak tárgyi tévedésekkel, elírásokkal, történeti anakronizmusokkal, nem tudatosított elfogultságokkal – ezt kicsinyes, alacsony szellemek nagy gaudiummal rótták föl neki –, de szövegei hatalmas, vegyes minőségű tömegében minduntalan fölbukkan valami összetéveszthetetlenül eredeti ötlet, villámfényű meglátás, merész paradoxon.”
Tamás Gáspár Miklós írta mindezt (Hvg), a barátok között csak TGM-ként emlegetett, bizonyos körökben ikonként emlegetett liberális potentát. TGM-nek (ha úgy tetszik, kivételesen!) igaza van viszont most, legalábbis abban az egyben, hogy Heller művei tényleg „tele voltak tárgyi tévedésekkel”. Csak az a kérdés ezek után, hogy hát akkor hogyan is lehetett volna „korunk egyik legnagyobb filozófusa”?
Ha egy elhunyt sebészprofesszorról azt hirdetik, hogy a legnagyobb medikusok egyike volt, de közben kiderül róla, hogy műhibákat műhibákra halmozott (melyekkel betegek sokaságát segítette a másvilágra), mit mondhatunk róla valójában? Arról nem is beszélve, hogy a – hangsúlyozottan! – nem filozófus Heller politikusi, sőt politológusi babérokra is hányszor, de hányszor tartott igényt s e területeken is mennyire kudarcot vallott.
Hadd ne kelljen ennek illusztrálásaként ecsetelnem a kereszténységre és a magyarságra – sőt Európa valamennyi nemzetére – méltán sértő, cinikus kijelentéseinek garmadáját az elmúlt lassan harminc esztendőből napi politikai ügyekben, legyen szó a migránskérdés kezeléséről, vagy a 2006. október 23-i budapesti rendőrterrorról. Nota bene, azért mégis egy példa. Az Európa Parlamentben ezzel kapcsolatban ezt nyilatkozta anno: „Senkit nem lőttek meg, mutasson egy esetet! Senkit nem lőttek meg, senkit nem kínoztak meg. Mutasson egy esetet, amikor bárkit is meglőttek, vagy megkínoztak!… Nem akarok 2006-ról beszélni, mert ez túl messzire vinne minket, de megismétlem, ez egy fikció, senkit nem lőttek meg, senkit sem kínoztak meg.”
No de térjünk vissza egy röpke pillantásnyira Hellerre, a „filozófus”-ra (bocsánat: a „legnagyobbak egyiké”-re!). Valaha Magyarországon olyan emberek voltak koruk legnagyobb filozófusai – csak néhány név a sokból –, mint Schütz Antal, Trikál József, Kecskés Pál, Horváth Sándor, Huszár Győző, Pauler Ákos, Brandenstein Béla, Tudós-Takács János. Heller sajnos nem tartozott közéjük. Mindenesetre természetesen nyugodjék hát békében, de könyörgöm, ne röpítsük őt napmagasságba. Ha sokak szerint fénylett is, napszemüveg azért meg nem kellett látványához.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info