Egyre közeleg május 26-a, s bár nyilvánvaló, hogy nem feltétlenül egy szavazással dőlnek el dolgaink, mégis egyre nagyobb aggodalommal figyelhetnők eddig is meglehetősen sokat látott vén kontinensünk szellemi éghajlatának alakulását. Olybá érzi az ember, nem kell ahhoz egy újabb „arab tavasz” hogy szembesüljön, hová süllyedt világunk.
Aki csak egy kicsit is jár-kel ilyenkor májusban Budapesten, szinte mindenütt azt tapasztalja, mennyire kiveszőfélben van belőle minden, amit őseink alkottak. Mindenütt utcaszemét, grafiti, ledér öltözet, trágár beszéd. Színház, film, könyvkiadás? Maradjunk csak most az utóbbinál! Például Budapestnek az egyik legforgalmasabb helyén lévő könyvpalotája (Libri Kft.) csak úgy ontja magából a rútat, a selejtest. Mindez miként egyeztethető vajon össze az oly sokszor hallott „megvédjük identitásunkat”-jelszóval?. Vagy lehet, hogy talán soha nem volt még olyan kor nemzetünk történelmében, melyben annyira elvált az elmélet a gyakorlattól, mint éppen a maiban?
Augustus római császár uralkodása alatt (Krisztus előtt 27-Krisztus után 14) száműzte Ovidiust Tomiba „Ars amatoria” című erkölcsromboló műve miatt. Ez volt akkor. És ma? Ám ezen túl: hol születnek ma klasszikus alkotások a szellemi élet bármely területén, vagy ha mégis – ha mégis! –, miért maradnak szinte teljesen ismeretlenek? A kérdés költői, ugyebár. Ámde mindazon romlás, amit látunk, mégsem teljesen új, persze. Gondoljunk csak Madáchra! Tragédiája londoni színében Ádám azt mondja Lucifernek: „A torz az éppen, mit nem tűrhetek.” Mire Lucifer:
„Én éppen a torzban gyönyörködöm.
Az ember arcra egy majomvonás,
A nagyszerű után egy sárdobás:
Ficamlott érzés, tisztes szőrruha,
Kéjhölgytül a szemérem szózata.
Tömjénezése hitványnak, kicsinynek,
Szerelmi élvre átka egy kiéltnek:
Feledtetik, hogy országom veszett,
Mert új alakban újraéledek.”
Hát újraéled akárhányszor bizony. Töprengéseimben Márai Sándor egyik vallomása jut eszembe óhatatlanul:
„Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van… .A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!… Mert most ők jönnek, mindenfelől, előmásznak, százmillióan és még többen… Mindenütt. A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. Szíven döfik azt, akinek jelleme van. Már itt vannak… És egyre többen lesznek. Vigyázzon!…”
(Judit és az utóhang. Budapest, 1992. Akadémiai Kiadó, 115-116. old.)
Ám korántsem csak költők, írók fedték fel, hová is jut az Isten nélkül élni akaró emberiség. Következzék egy beszédrészlet – nem tévedés – 1904-ből:
„A festők és a szobrászok ma már nem tanulnak lélektant, hanem csak anatómiát; s nem keresik s nem is akarják ábrázolni az emberben a lelket, hanem csakis a testet – ezért válnak a műcsarnokok lassanként nuditások tárházaivá, amelyekben perditáknak különböző pózokban ábrázolt testét állítják elénk az emberi szépség ideáljai gyanánt!”
(Mihályfi Ákos: Ünnepi beszéd a pécsi Katholikus Körben 1904. december 8-án. Mihályfi Ákos beszédei. II. köt. Társadalmi beszédek. Budapest, 1929. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó R. T. 112. old.)
Mihályfi Ákos, a tudós cisztercita szerzetes, teológiaprofesszor fején találta a szeget. Mégis csak visszatérnék azonban Madách soraira, közülük is eme luciferire: „Én éppen a torzban gyönyörködöm.” Emlékszem, 1986-ban nyílt meg szülővárosomban, Szombathelyen a városi képtár. Mit láttunk már akkor is? Egy négyszer hat méteres fehér vászon közepén volt egy vonal, felette egy kör, alatta pedig egy kocka. A műalkotás címe mindent elárult: „Kompozíció”. Mi, öklömnyi emberpalánták, azt mondtuk, ilyet mi is bármikor tudtunk volna „készíteni”.(Persze a rossznál mindig van rosszabb. A monokrón „festők” az ekkorra vászonfelületet lefestik narancsszínűre, aztán semmit nem ábrázolnak rajta, de ugyanezt a címet adják neki. Szíj Rezső művészettörténész még a kilencvenes évek közepén egy tanulmányt szentelt a „modern művészet haláltáncá”-nak? Vajon mit szólna akkor ma?)
Egy azonban biztos: idestova olyan mélyre jutottunk, hogy abból már csak felemelkedni lehet, a mélységből a magasba jutni. Erről szól az egész európai történelem. Hitem szerint lesz még reneszánsz, éspedig keresztény, tűnjék most ez bármekkora illúziónak is. Hogy mikor, miként, valószínűleg már én sem érem meg (vagy ha netán már mégis megkezdődött, akkor virágba borulását), de igyekszem azért ezután is tenni érte – gyarló, botladozó Simeonként. Ebben kérem olvasóim szíves közreműködését, ha lehet.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info