A stílus maga az ember, tartja az ősi közmondás. Pláne, ha liberálisról van szó. Sokféle típusa van, de mégis, ismertetőjegyeiről bármikor felismerhető – akár álarcban, akár anélkül lép elénk. E sorok írója lényegileg kétfélét ismer belőle.
Nézzük az elsőt! Vele való – nem kívánt, csupán kényszer szülte – ismerkedésünk során legjobb, ha külseje felől közelítünk belseje felé, s ezt alulról kezdjük! Lábbelije elnyűtt vagy vadonatúj Adidas. Zoknija hetek óta izzadtságtól illatozó kínai műszálas vásárfia. Nadrágja rojtosodó kaliforniai vagy venezuelai farmer (térdkalácsa kilátszik, mert kopottan a legcsinibb).
Övet nem visel – már a puszta látványa is riasztja, hiszen arról avítt fogalmak (mindenekelőtt a rend) jut eszébe. Színes – többheti étlapját visszaidéző – inge felsője alól megesik, hogy kikandikál mellszőrzete (hacsak nem nyírja, vele azonos nemű partnere iránti toleranciája jeléül). Arca rendszerint másnaposan vagy harmadnaposan borostás. Lelógó hajából hull a korpa elnyűtt ingére (vagy vasalót sohasem látott zakójára), vagy éppen a tegnapelőtti maceszmorzsa.
Táskás szemöldökét még jobban kiemeli sokdioptriás, vastag fekete keretes pápaszeme (á lá Konrád György). Ha kinyitja a száját, vagy két hete cirka egymillióért elkészült új fogsora villan elő, vagy néhány, dohányfüstös, megsárgult foga hirdeti, hogy egy életre lemondott a szájápolásról. Körmei retkesek, ujjai idegesen elállók, hadonászók.
Ha megszólal, mindig nazálisan – orra akkora, hogy születésekor már a bábának is feltűnt –, gajdolósan, elharapva a szóvégeket. Bizonyos szavakat előszeretettel használ, így a haraikirit, a lébecolást, a mószerolást, imádja, ha valaki ajser, kerüli viszont a melót.
Favorizálja a töltelékszavakat (tulajdonképpen, hogyishívják), de nem veti meg az obszcenitást sem, pláne, ha olyan vállalhatatlan fogalmakkal bosszantják, mint nemzetállamiság, kereszténység (a katolicizmustól ráadásul sugárhányást kaphat!), heteroszexualitás (ha viszont a promiszkuitást hallja, majd kibújik a bőréből).
Ám ha nem szólal meg, öltözködésével is kifejezi, hogy más, mint más. Szereti a nyakbavalókat is, legyen az halálfej, koponya, vagy csillag (águk száma azonban nem lényegtelen: legjobb a hatágú), de egyet utál, a keresztet (kivéve, ha fordítva áll).
Ha olyasmit hall, ami neki idegen, idegesen nyomkodni kezdi okos telefonját, vagy homlokát törölgeti – persze nem zsebkendőjébe, hanem mandzsettájába. Menekül a kényes kérdések elől, inkább szerkesztőségben ül (ott a legjobb a kávéházon kívül, csak bennfentesek kérdezhetnek tőle), viszont ha kell, átcsap toleránsba. Ő ugyanis toleráns amúgy mindenki iránt, csak a liberalizmust elutasítók iránt nem, hiszen amit tőlük hall, egyenesen tűrhetetlen, az tömény nácizmus, fasizmus, antiszemitizmus és a többi.
No de akkor most lássuk a második típust! Ez már domesztikált mutáns – hogy ne mondjuk, demokrata. Nem, ő aztán ab ovo magyar, tősgyökeres keresztény, hamisítatlanul konzervatív. Ha nincs is mindig díszmagyarban, a szolid polgári uniformisnál alább nem adja, legalábbis a képernyő előtt. Ha beszélgetni próbál vele az ember, fessnek mutatja magát, mint egy Ábel vagy Uz Bence, s ha ezen felbátorodva rá mer mutatni, hogy hát azért nem minden arany, ami annak látszik (lásd Ady életművét), azonnal leveti a magára erőszakolt háromszínű, feszületes cuccot, s előbújik alóla a snájdig kozmopolita, a punkos világpolgár.
Hogy e két típusból nem az utóbbi-e a veszélyesebb, nem tudom, miként azt sem, még hányféle liberális van – már pusztán külseje alapján is felismerhetően. „Nehéz, nagyon nehéz!” – idézhetnők Virág elvtárs híres-hírhedt felsóhajtását „A Tanú”-ból. Bocsánat, ha valamelyik egyéb típusról a fentebbiekben megfeledkeztem volna.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info