Persze egyszerűbben is fogalmazhatnók. Valakit kidobnak az ajtón és bárhonnan, bármiképpen, de visszamászik. Konkrétabban arról van szó, hogy láthatóan a kormánypártnak két szárnya van: baloldali és jobboldali. (A képen Nyirő József)
A két szárny komoly szellemi harcot vív egymással, ami egyre nyíltabb és élesebb pozícióharcban fejeződik ki. E harcot a kormánypárt kommunikációs stábjának jobboldali szárnya igyekszik kifelé minél kevésbé láttatni, de a baloldali szárny tesz arról, hogy ez véletlenül se így legyen, vagyis a megannyi ideológiai vita s a belőlük származó pozícióharc ne maradjon pártbelügy.
Témánknál maradva, lássuk most a baloldali szárnyat! Prőhle Gergely mintatípusa a jellegzetesen középjobbos világnak. Neki „szívügye” a magyar kultúra. Neki mindegy, ki hol áll. Szeressük egyszerre Nyirő Józsefet és Esterházy Pétert! Csakhogy ez nem megy. Vagy az egyik, vagy a másik. Az persze már önmagában is nonszensz, hogy egy bölcsész végzettségű személynek ezt magyarázni kell, mert nem érti. Meg azt is, hogy egy irodalmi múzeum vezetéséhez egy régente megszerzett diplománál azért több is kell. Ezt mondjuk úgy, hogy szakmai munkásság. Csakhogy Prőhle ezzel nem rendelkezik. Olyan, mint aki húsz éve jogosítványt szerzett, de azóta sem ült kormányhoz s most mégis azt mondja, innentől rendszeresen fog vezetni.
Az még hagyján azonban, hogy a középjobbos Prőhle szakmailag alkalmatlan volt a múzeumigazgatói állásra. Úgy tűnik, jellemdeficites is. Kidobták a PIM-ből? Sebaj, megy máshova. Csak valahol legyen, ahol lehet alkalmatlankodni, kétkulacsoskodni – jó pénzért, természetesen. Merthogy Prőhle új vezetői poszt várományosa ám. Úgy hírlik, éspedig kormányzati forrásokból, hogy ő lesz a Habsburg Ottó hagyatékát kezelő, állami támogatásból gazdálkodó alapítvány vezetője. S az már csak hab a tortán, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelőjévé választották immáron harmadszor – a kormánypárt jobboldali szárnyához tartozó Font Sándorral szemben. Persze mondhatnók erre, legyen lutheránus atyánkfiai baja ez, vagyis – ahogyan egykor mondották vala – felekezeti belügy. Az viszont, hogy állami támogatásból folytatja azt, amit most a PIM élén abbahagyni kényszerült, közügy.
Amikor a minap a Pesti Srácok megszellőztette Prőhle várható új pozícióját, valaki hozzászólásában találóan így fogalmazott: „Ritka képmutató, undorító alak, az biztos. Ezek gombnyomásra fossák a nemzeti dumát, aztán, ha a támogatásukat kéred, akkor álságosan széttárják a kezüket, s közlik, hogy sajnálják, de „falakba ütköztek”. A saját falaikba. A PIM-ből ezek gyakorlatilag megüzenték Káslernek, hogy le lehet váltani Pröhlét, de az irány marad, legfeljebb Kásler megy. Pröhle mint kulturális politikai államtitkár intézte el seperc alatt, hogy Hámorit menesszék, mert Hámori komolyan vette, hogy a miniszteri keretből támogathatja a keresztény-nemzeti kulturális programokat.”
Prőhle neve mostantól egy szindrómát is jelent, magatartása kimeríti a parazitizmus fogalmát. Ő most a kormányoldal egyik vezető középjobbos ikonja, a liberális fél által generált kultúrharc hol előtérbe, hol háttérbe tolt, de mindig valódi gazdájához húzó figurája. Ideje lenne megtisztítani a kormányoldalt ettől a szárnytól. Április 8-án ugyanis aligha a Prőhle-szindrómára mondottak igent olyan sokan.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info