Nincsen politikai stabilitás kultúra nélkül. Azon rendszer és kormány, mely nem sorolja elsőrendű feladatai közé a kultúra ápolását, előbb-utóbb elbukik. Nagyon nem mindegy, kiknek a kezébe engedi a kultúrairányítás gyeplőjét.
Jelenleg Magyarországon – amint Szakács Árpád kortörténeti elemzéssorozata (Kinek a kulturális diktatúrája?) is ezt tükrözi egyértelműen – meglehetősen Janus-arcú a kormányzati kulturális politika – és akkor nagyon finoman fogalmaztunk. Röviden ez annyit jelent, hogy mindkét fél – a konzervatív-keresztény és a liberális-baloldali – kap hivatalos támogatásokat, csak elképesztően aránytalanul. Az előbbi félnek ugyanis, az utóbbival ellentétben, szinte csak morzsák jutnak. (Pár éve például Ungvári Tamás komoly milliókat kapott könyvtámogatásként, miközben egy könyvkiadó, mely Bálint Sándor műveinek kiadására szeretett volna támogatást kapni, egy forintot sem.) S ha már a könyvszakma helyzetéről, a könyvkiadás állapotáról van szó, annak állapotát egy szóval ki lehet fejezni: siralmas. Szó sincs róla, sok jó könyv jelenik meg – a vizualitás diktatúrája mellett és ellenére is –, de sokkal több rossz. S aligha lehet kérdéses, melyek a kelendőbbek.
Nyilván hosszasan lehetne elemezni ennek okait, de a fentebb leírtak sajnos tények. Ilyenkor az embernek eszébe juthat – méltán – XVI. Gergely pápa (uralkodott 1831 és 1846 között) enciklikája a liberalizmusról és a vallásszabadságról (Mirari vos arbitramur, 1832. augusztus 15.). Ebben a pápa a „féktelen véleményszabadság, a szólásszabadság” veszedelmére hívta fel a figyelmet, s ennek során így fogalmazott:
„Ide tartozik a könyvvel való kereskedésnek az a soha eléggé el nem ítélhetı és meg nem vethető szabadsága, amely minden lehető iratot elterjeszt a nép között, olyan szabadság, amit sokan a legbűnösebb buzgósággal követelnek és pártolnak. Borzadállyal állapítjuk meg, tiszteletreméltó Testvéreink, hogy milyen szörnyű tanok, vagy jobban mondva milyen szörnyű tévtanok nehezednek ránk, amelyek mindenfelé elterjedtek a hatalmas tömegű könyvek, brosúrák és iratok révén, melyek súlyban talán nem, de gonoszságban igen nagy méretőek, s melyekből könnyes szemmel látjuk, ahogy átok terjed a földre. De vannak emberek, ó jaj, akik arcátlanságukban arra vetemednek, hogy makacsul állítják: a tévtanoknak a sajtószabadság következtében áradó özönét bőven kiegyenlíti bármely olyan könyv, amelyet a gonoszság e nagy viharának közepén a vallás és az igazság védelmében adnak ki. Minden jog és igazság ellen van szándékosan elkövetni egy köztudomásúan nagy bűnt csak azért, mert remélni lehet, hogy valami jó is származik belőle. Vajon ki az az értelmes és józan ember, aki valaha is azt mondaná, hogy szabadon lehet mérgeket szétszórni, nyilvánosan árusítani, magunkkal vinni, sőt meginni, mert ezáltal alkalmasint olyan gyógyszerre is akadhatunk, amelynek használata megóvja az embert a haláltól?”
Világos fogalmazás, s óhatatlanul felmerül ilyenkor a kérdés, szelleméből nem következik-e az is, hogy igenis legyen kötelessége az államnak a szabadságot szabadosságként felfogó liberális elittel szembeni védekezés részeként az állami könyvcenzúra, vagyis a kereszténygyalázó és a nemzeti történelmet bármilyen irányból meghamisító művek kiadásának megakadályozása, illetve a belőlük már eddig megjelenteknek könyvkereskedelemből való eltávolítása?
Vannak persze, talán nem is kevesen, akik azt mondják, a cenzúra egyáltalán nem jó megoldás, mert a „tiltott gyümölcs” mindig „kelendőbb”, mint a nem tiltott, s ne is foglalkozzunk a kifogásolt művekkel, hanem inkább törődjünk a magunk dolgaival, saját értékrendünkkel, hagyományainkkal, hogy ellensúlyozzuk a rossz művek hatását. Rendben van, de vajon ez történik-e, s ha igen, mennyire?
Kezemben egy nemrég megjelent testesebb – 486 oldalas – történelemkönyv. Már csak témája fontossága miatt is megér egy hosszabb elemzést, de addig is, amíg ez megszületik, kénytelen az ember szóvá tenni egy szomorú jelenséget. És ez pedig a baloldali-liberális véleményformálás egyik – sajnos eléggé – hatékony eszközének, a megbélyegző címkézésnek állandósult használata.
Nagy kár, hogy e mű sokat olvasott szerzője is ezt teszi. Forrásai között szerepel – nagyon helyesen! – Tormay Cécile naplója, a „Bujdosó könyv” is. Ámde hogyan értékeli?
„A „patkányforradalom”, ahogy Tormay Cécile nevezte – vagy inkább gyalázta – a Bujdosó könyvben, kezdettől fogva az árulás alapmítoszaként szolgált a jobboldalon.”
(Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és a forradalom története. Budapest, 2018. Jaffa Kiadó.10. old.)
Aki figyelmesen elolvassa Tormay művét, a benne szereplő tények alapján egy cseppet sem fog csodálkozni az írónő minősítésén – legalábbis, ha konzervatív értékrendű, ha ennek megfelelően a rendszerszinten hirdetett programmal („meg kell védenünk keresztény hagyományainkat, kultúránkat!”) egyetért. Nem az a gyalázat ugyanis, hogy Tormay nevén nevezi azt, ami történt, hanem maga az, ami történt akkor, Magyarországon, már Károlyi Mihály alatt is. Nem mellesleg, ha Tormay könyvét „gyalázkodó”-nak minősítjük, akkor egy sor korabeli kortörténeti művet is annak tekinthetünk. Csak egy példa. Herczeg Ferenctől olvassuk Károlyiról:
„Előttem fekszik Károlyinak néhány fényképe és valamennyin fokozott mértékben érvényesül az az arckifejezése, amely az életben is jellemezte. Ez az affektált zordonság kifejezése. A fotografáló gép lencséje előtt azon erőlködik, hogy minél félelmetesebb benyomást tegyen. Midőn már hatalmon volt, államfő korában, egy alkalommal akaratlanul elárulta ennek a mirabeaui, vagy talán inkább rocheforti póznak titkát.”
(Herczeg Ferenc: Arcképek. Tanulmányok. Budapest, 1936. Singer és Wolfner Rt. Herczeg Ferenc válogatott munkáinak emlékkiadása 18. 60. old.)
„Károlyi Mihályt soha a legbizalmasabb hívei sem tartották jelentékeny politikusnak” – teszi még hozzá Herczeg (U. ott, 66. old.) Hatos művében azonban mintha Károlyival nem bánna olyan szigorúan, mint Tormayval. Ugyanis ezt írja (12. old.):
„A magyar jobboldali hagyományba Tormay Cécile híres-hírhedt könyve nyomán beleégett a „nyomorék” Károlyi Mihályról szóló mítosz, azt azonban kevesen tudják, hogy Krúdy Gyula (aki ma inkább a jobboldal egyik irodalmi ikonja) Tisza Istvánt nevezte testi hibásnak, aki a „nyomorékok konokságával” halált hősi halált „szennyes pártja” helyett.”
Ám maradjunk a „Bujdosó könyv” értékelésénél! A napló „harci próza” (142. old.), amelyet inkább az emóció, mint a ráció jellemez, ezért aztán hitelessége „erősen kétséges” (264. old.):
„A kiürülő utcákon néhány Pest környéki gazdaember baktatott. Az egyik öreg gazda meggondoltan, lassan odaszólt a többihez: „Hát, szép dolog ez a köztársaság, de már most azt szeretném tudni, hogy ki lesz a király?” Az esetet Tormay Cécile jegyezte fel, hallomásból, hitelessége erősen kétséges. De akár így is lehetett.”
Hatos odáig elmegy, hogy kijelenti: Tormay prózája „gyűlölködő” (274. old.). Sőt a „Bujdosó könyv” nem más, mint „gyűlöletpróza” (369.old.):
„Van-e valami specifikusan zsidó vonása a kommunista utópiának? Az antiszemiták válasza általában egyértelmű volt és elmarasztaló: a kommunista destrukció mögött a száz alakban megmutatkozó zsidó gyökértelenségét és a zsidó „egoizmust” jelölték meg. Ezért lett szerintük gazdag zsidó és szegény zsidó egyaránt bolsevik. (Azt persze elhallgatták, hogy a zsidók többsége sohasem vált kommunistává.[A Bujdosó könyv (is) ennek pont az ellenkezőjét bizonyítja. – Ifj. T. L.] Tormay Cécile sodró erejű gyűlöletprózájában a forradalom és a kommunizmus semmi más, kizárólag zsidó összeesküvés.”
Gyűlöletpróza? Miért, hogy ilyen műfaji meghatározást nem ismer sem az irodalomtörténet, sem a történettudomány, és micsoda paradoxon, hogy a szerzőnek Tormay könyvével az a baja, hogy inkább az érzelemre hat, mint az értelemre, miközben ő maga sem mentes az érzelemtől? Gyűlöletpróza? Aki gyűlöl, hiteltelen. Tormay pedig gyűlöl. Tehát nem megbízható a könyve, legalábbis Hatos szillogizmusa szerint.
Ám a csattanó a könyv végén található Tormay-ügyben. Szerző szerint ha valaki valóban hiteles memoárokat szeretne olvasni a jelzett történelmi időszakról, akkor Tormay helyett inkább az alábbi műveket forgassa: Illyés Gyula: Kora tavasz, Németh László: Akasztófavirág, Zilahy Lajos: A szökevény, Laczkó Géza: Szent István tüze, Sinkó Ervin: Optimisták. Utóbbi műről különösen is elismerően nyilatkozik (419. old.): „az 1919-1919-es forradalmak dilemmáiról szóló legfontosabb kulcsregény”.
Ha Hatos értékelését elfogadnók, akkor szinte csak „baloldali szakirodalom” maradna. Akkor nyugodtan megválhatnók egy életre akár Szabó Dezső elementáris hatású regényétől, „Az elsodort falu”-tól is. De még mennyire, hiszen benne egy asztaltársaságban 1918-ban Ady Endrének (a regényben Farkas Miklósnak) valaki nem átall ilyeneket mondani:
„Én csak azt nem értem, Miklós, honnan vettétek ti azt a jogot, hogy lesajnáljátok a megelőző írói generációt. Ti azt hiszitek, hogy amiért valaki zsidó, már zseni és nagy író. Minden őrült bukfencet behoztatok a nyugati irodalomból s mert ez nálunk új volt, azt hirdettétek, hogy ti teremtetek irodalmat Magyarországon. És legalább magyarul tudnátok. De a zsidó zsargon leggyalázatosabb szólásait vittétek be a magyar nyelvbe. Persze, te kellettél nekik, mert örvendtek, hogy a magyar gyalázza a magyart, a hagyományokat, a kereszténységet. Jó faltörő kosuk voltál és ezért nagy írónak tartottak. De úgy látszik, már te is torkig vagy velük és ők is veled.”
(Az elsodort falu. Regény három kötetben. Budapest, é. n. Genius. 3. köt. 71. old.)
Szomorú, nagyon szomorú, hogy ott tartunk, 2018-ban is változatlanul lehet hitelteleníteni kitűnő írónőnket, Tormay Cécile-t. Ennek vajon mi köze a sokszor emlegetett keresztény- és kultúravédelemhez?
Száz szónak is egy a vége: nincsen nemzetépítés szisztematikus kultúrtámogatás nélkül. Ebbe azonban egyáltalán nem fér bele a túloldal bárminemű támogatása. Vajon mikor fognak erre rádöbbenni illetékes körökben? Egy biztos: ha ez megtörténik, akkor nem kell mindezeken tovább töprengeni, olyan írásokat készíteni, mint amilyen ez is.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info