Jézus megszületését az ember nagy megilletődöttséggel, s ebből következően magába szállással kell, hogy fogadja, nem pedig vásárláshajhászással. Az alázatosság erényének minél gyakoribb gyakorlása különösen is fontos az adventi időszakban.
Ma, advent harmadik vasárnapjának alaphangulata az öröm, a Megváltó közeli eljövetelére való bensőséges ráhangolódása az emberi léleknek. De nem ám a földi javak hajszolása, az áruházakban való vásárlási láz öröméről van szó, hanem az Istenben megszentelt lélekéről..Ahogyan ugyanis a beteg rászorul a gyógyításra, úgy a halandó ember is – kivétel nélkül! – a megváltásra, amit egyedül Jézus Krisztus ad meg. Ehhez azonban az kell, hogy felismerjük bűnös, megváltásra szoruló mivoltunkat.
Korunk embere azonban ettől ódzkodik. Nem képes még a szent adventi időben sem a magába szállásra, s hogy ez mennyire igaz, mutatja, hogy amíg önmaga bűneit folyton tagadja, vagy takargatja, mentegeti, addig másokét szinte kéjjel szellőzteti meg, s nem hajlandó szeretettel, türelemmel elviselni azok hibáit, gyarlóságait.
Gondoljunk ilyenkor például mindazokra, akik megannyi bukdácsolásuk mellett is mennyi jót tettek vagy tesznek az emberiségnek! A tudósokra, akik emberileg bármennyire is esendőek, mégis mennyire szürke volna életünk nélkülük! „Az élet nem habos torta”, mondotta vala Virág elvtárs „A Tanú”-ban, s Szabó Dezsőtől tudjuk (ha valaki, hát ő aztán tudta ezt saját magából kiindulva), hogy „a nagy fának az árnyéka is nagy”. Mégis, őket különösen is szeretnünk, becsülnünk kell.
Álljon itt ennek bizonyságául Walter János néhai piarista atya egyik könyvének fejezete – „a nagy emberek szórakozottságá”-ról:
„A nagy emberek szórakozottsága, főként a tudósoké és közöttük is különösen a matematikusoké annyira közmondásos dolog, hogy a közbeszéd a valósághoz sokat hozzátesz. Ilyen nagyítás az, hogy a tudós kutató útjáról fáradtan hazatérve a botot az ágyba fekteti, maga pedig a sarokba áll. Színezés az is, hogy mikorra az időnyerés céljából a vasúton s a jó világosságban, az ablak mellett korrektúrázó tudós a korrekturával elkészült, szomorúan vette észre, hogy a lapokat egyenkint kidobálta a nyitott ablakon. Vagy például nagyítás, hogy az elgondolkozó botanikus vízi növény illatát élvezve így szól önmagához, mikor már térdig jár a vízben:
– Csak nem kerültem mocsaras tájra!
Ezek talán koholmányok. Az azonban nem mese, hogy valamelyik matematikus délután hozzálátott a kirándulásra való átöltözködéshez s közben a végcélról megfeledkezve addig vetkőzött, míg az ágyban nem találta magát. Az sem tréfa, hogy az ebédre hivatalos két tudós a vonaton a végtelen fogalmáról kezdett vita miatt a vonaton messze elkalandozott s korútjukból csak este érkeztek vissza – éhesen. Efféle jóízű szórványos esetek a régi tudósokkal is történtek.
Archimedest (287-212) Plutarchos elbeszélése szerint annyira elfoglalták a mennyiségtani problémák, hogy ujjai fürdés után az olajjal való kenetés közben is mértani vonalakat rajzoltak. Sőt hazája ostroma alkalmával szirakuzei kertjében geometriával foglalkozott s közben nem ügyintett a közelgő ellenségre, aki őt leszúrta. Kepler (meghalt: 1690) épen a világ keletkezésének problémájáról elmélkedett, mikor felesége az ételt bevitte és az asztalra tette. A tudósnak még mindig azon járt az esze, hogy miképpen lehet az ősmolekuláknak a világ rendjét létrehozó erőt tulajdonítani. Az asztalhoz ülve még egyszer megismétli ellene való tiltakozását.
– Az ősmolekulák képesek lettek volna ezt létrehozni? – kérdi, miközben ösztönszerűleg az asztal közepén lévő salátára mutatott. Ennél a mondatnál azonban már mögötte áll Barbara felesége.
– Ha képesek lettek volna is létrehozni – szólt epésen a tudósnak – az sohasem lett volna ilyen jó saláta. Egyék, mert kiborítom!
A tudomány erre hallgatott.
Newton (meghalt:1727) szórakozottsága ismeretes. Volt neki két macskája, amelyek munka közben sokszor ott ugrándoztak körülötte. Mivel azonban nem érdekelte őket a hosszú számadás, unatkoztak. A kisebbik mindig előbb kifogyott a türelemből s az ajtó elé ülve addig nyávogott, míg kérése meghallgattatásra nem talált. Azonban alig engedte ki, a nagyobb is kikéredzkedett. Egyszer aztán a kis macska újabb erőszakoskodásakor elhatározta, hogy a folytonos kiszolgálás helyett az ajtón a kis cica számára lyukat vág. Meg is történt. Azonban alig végzett a munkával, megjelent a másik macska. Mivel a kis nyíláson nem fért ki, melléje egy nagy lyukat fűrészelt számára a szórakozott tudós.
Pasteur egy alkalommal Compiègnébe III. Napoleonhoz volt hivatalos. Sétája közben tudományos problémáival foglalkozott s a mindig készenlétben lévő zoológiai és botanikai zsákba néhány ritkább békát tett, amelyeket a vendégszobában gondosan az ágy elé helyezett. Másnap útra kelve a békákat természetesen ott felejtette, ami annál kellemetlenebb volt, mert másnap egy előkelő úriasszony került ugyanabba a szobába s a személyzet a gyors munka miatt csak felületesen nézett körül. Éjjel a békák addig dolgoztak a zsákban, míg a nyíláson sikerült kimenniök s nemcsak a padlón ugráltak össze-vissza, hanem még az ágyra is fölmásztak. El lehet gondolni a vendég kétségbeesését, aki ijedtében segítségért kiáltott s nem nyugodott meg addig, míg a békákat az ablakon ki nem dobálták.
Igen sok tréfás anekdotát beszélnek Ampère-ről (meghalt: 1836), akinek többek közt szokása volt, hogy mindig hordott magával krétát. Egy alkalommal az utcán valamit ki akart számítani s egy veszteglő batár mellett megállva, megkezdte a munkát. Közben a batár megindult, de a tudós nem zavartatta magát, hanem utána ballagva folytatta számításait. – Sok baja volt neki azokkal a fehér kendőkkel, amelyeket a francia egyetemeken táblatörlőnek használnak. Mintha csak arra lettek volna, hogy a szórakozott Ampère azokat használat után zsebre vágja. Zsebét egészen összemaszatolta velük és a szolgának kellett leleményesnek lennie, hogy visszakerüljenek a terembe.
A tudósok az órával legjobban meg vannak akadva. Volt és van tudós, aki mindig az óráját nézi, hogy el ne késsék a gyűlésről, azonban mégis elkésik, mert az óra nem jár. Vagy ha jár, a mutatók olyan szabadjára vannak engedve, hogy szinte logaritmustáblák segítségével is elég nehéz feladat kiszámítani, hogy mennyi a pontos idő. Newtonról mondják, hogy egy alkalommal igen fontos számításokat végzett és a szakácsné sehogy sem tudta kivárni, mikorra parancsolja a reggelit, amelyet ő szokott neki elkészíteni. Végre azt gondolta ki, hogy mindent bekészít s elmegy a piacra. Bevitte a gyorsforralót, a két tojást, meggyújtotta a spirituszt és megmondta neki, hogy mikor a víz forrni kezd, a tojásokat bele kell dobni s néhány perc mulva a reggeli készen lesz. Newton ugyan figyelni látszott, de mikor a szakácsné megjött, sajnálattal tapasztalta, hogy a két tojás az asztalon hevert,.az óra a forró vízben ketyegett s Newton rendületlenül számolt. A mi Brassai Sámuelünk járta meg egyszer az órával! Egy délutáni séta alkalmával tó mellett ment el s eszébe jutott, hogy egy békán kitapasztalja a szívverés gyorsaságát. Egyik kezében az órát, a másikban a békét tartotta; mikor a megfigyelésnek vége volt, a békát zsebre vágta s az órát a vízbe hajította.
Ampère-ral is megesett, hogy az egyetemre menve egy kis kavicsot talált. Felvette, sokáig nézegette. Egyszer csak eszébe jutott az előadás. Kiveszi az óráját s megrökönyödve tapasztalta, hogy máris elkésett. Az órát hamar eldobja, a követ zsebre teszi és gyors léptekkel siet az egyetemre.
A nem étkező tudósokról is sokat beszélnek. Beethoven egy napon a bécsi Hattyuban akart ebédelni. Leül, kopog a pincérnek, aki szokás szerint nem jön. Újból kopog, de ismét hiába. Közben kihúzza kottafüzetét, jegyezni kezd. Mire a pincér jön és kérdi, hogy mi tetszik, a mester már nem hallja őt. A pincér ismeri, távozik, később újra vissza akar hozzá menni, de még mélyebb munkában merülve találja. Végre a művész felriad, erélyesen fizetésre kopog és nagyon meglepett arcot vág, amikor a pincértől ezt hallja: »Hiszen semmit sem tetszett rendelni, kérem alássan!”
Nagyenyeden, Szász Károly huszonöt éves professzori jubileumán történt a nagy magyar mathematikusnak, Bolyai Farkas-nak szórakozottságát jellemző eset. A kosztra nem sokat adott, de meg sem vetette. Sem, epikureista, sem Diogenes híve nem volt. Az ebédnél azonban rég nem látott barátaival úgy belemélyedt a társalgásba, hogy egyetlen fogás ételből sem evett. »Hiszen éhes maradt«, figyelmezteti ebéd vége felé a házigazda. »Recte – szólt az öreg mathematikus – főzzenek két tojást hígan« és filozófusi bankettjét nagy nevetés közt fogyasztotta el. Más alkalommal ő hívta meg Szász Károlyt és Dósa Eleket névnapi ebédre, de később meghívásukról megfeledkezett. Aznap csak néhány szem szilva volt ebédbe tervbe véve és ebédjét már elköltötte, amikor vendégei megjelentek. Egy ideig csak vártak, de amikor az ebédre való készülődésnek semmi nyomát sem látták, egyszer csak valahogy tudtul adták, hogy ők éhesek. »Recte!« kiáltott fel Bolyai. Én titeket ebédre hívtalak! Na-Na! Ez bizony megtörtént, de sebaj, tegyetek úgy, mint én: itt egy darab kenyér, a szilva még pompás, menjünk a kertbe! Nektek sem fog ártani.
Azonban sérelem esnék a nagy tudósokon, ha meg nem említenék egy igen fontos gondolatot, ami megakadályozza, hogy akár ezek, akár az egyebütt hallott bohóságok az igazi nagyságnak kijáró kegyeletet csökkentsék. Az emberi képességek végesek. S egészen természetes, hogy a gyakorlati életben kevesebb telik attól, aki az emberiség javára az elméleti tudományok terén fejlesztette tehetségeit. Minden tudománnyal foglalkozó embere igényt tarthat arra, hogy tévedéseit jóindulattal ítéljék meg, de a nagy tudósok a legteljesebb mértékben megérdemlik a figyelmet, hogy nagyságuk tudata apró botlásaik miatt bennük el ne homályosuljon.
Egy angol király asztalához hívta országa legnagyobb tudósát, aki még sohasem fordult meg ilyen előkelő környezetben s természetesen járatlan volt az étkezés túlfinomult etikettjében. Hibát követett el, amit a király észrevett, sőt azt is látta, hogy az udvari emberek közül ezen többen mosolyognak. Hirtelen jó ötlete támadt: tovább társalogva, a tudós hibáját utánozta, mire az egész udvar hasonlóképen cselekedett s pirulva tanulták meg, hogy a szellemi nagyságnak a kellő tiszteletet megadni királyi cselekedet.«
(Dr. Walter János kegyesrendi főgimnáziumi és főiskolai tanár: Gaudeamus. III. Történeti érdekességek, jelmondatok, feliratok, ügyességek. III. kiadás. Budapest, 1926. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. 24-29. old.)
Természetesen a kellő tiszteletadás nemcsak a szellemi élet arisztokratáival szemben „királyi cselekedet”, de velük szemben valahogyan mégis különösképpen az. A lényeg, hogy minden időben, de legalább ilyenkor, az adventiben hangolódjunk rá arra, hogy kicsit figyelmesebbek, türelmesebbek, megbocsátóbbak legyünk egymás iránt.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info