Már megint Prőhle Gergely. Ismert okokból távoznia kellett a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről. Rendben van, venni kényszerült kalapját. De miért szól róla még mindig a fáma – róla, a keresztény bőrbe bújt liberális farkasról?
Kérdezhetnők, akkor mégis miért foglalkozunk vele most mi is? Nos, csak azért, mert a minap interjú készült vele (Jurák Kata: Sok a kihasználatlan lehetőségünk. Magyar Idők, 2018. december 11.). Ebben Prőhle kijelentette: „A XXI. században egyházellenesnek lenni egész egyszerűen badarság.”
Jól hangzik, nemde? Végre-valahára jó útra tért a balliberálisokkal eleddig oly sűrűn kokettáló Prőhle? Ott még azért nem tartunk, s az interjút olvasva hát bizony eléggé kétséges, eljön-e az ideje. A vele készült beszélgetés kapcsán az jut az ember eszébe ugyanis, milyen az, ha a nagymama kedvenc linzerjébe egy kis arzén vagy cián kerül. Fogyasztható-e utána? Merthogy Prőhle ekként folytatta:
„A sokat emlegetett európai értékrend a keresztény hitelvek és a felvilágosodás értékeinek finom egyensúlyából áll, amire érdemes nagyon vigyázni.”
Kár, hogy az interjúkészítő nem állította meg e ponton és kérdezte meg tőle, hogyan is érti ezt? Merthogy pont ez az, ami éppúgy nem igaz, mint történelmi kontextusban Ady sora („magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad.”). Ugyanis ahogyan nincsen pozitív oláh külpolitika, úgy nincsen ugyanilyen európai felvilágosodás. A „felvilágosodás” kifejezés a XVIII. század második fele vezető lelki-szellemi irányzatára vonatkozik. Milyen is volt ez?
Idézhetnők feleletül a francia enciklopédistákat, de legyen elég válaszul most a magyar Martinovics Ignác (1755-1795) működésére utalnunk – röviden (merthogy a rosszból a kevés is megárt). Martinovics hirdette – már 1788-ban megjelent könyvében (Mémoires Philosophiques ou la nature devoilée) –, hogy Istent egyáltalán nem ismerhetjük meg, Jézus pedig létezett ugyan, de nem volt Isten Fia – csak kitalálta ezt önmagáról, hívei pedig kritikátlanul terjesztették. (További részletekért Fraknói Vilmos „Martinovics élete” című szakmunkájához érdemes fordulni (1922).)
Hadd ne részleteznők, Martinovics hányszor, hányféle művében ismételte meg mindezt – illetve követői, akikről pedig Eckhardt Sándor irodalomtörténész ad felvilágosítást „A francia forradalom eszméi Magyarországon” című könyvében (1924). Ami azonban tragédia, hogy az ateizmust (amúgy deista változatban) terjesztő „felvilágosodás”-t egy lutheránus lelkészcsalád sarja összeegyeztethetőnek tartja a keresztény hitelvekkel!
Végül két szerény észrevétel. Az egyik: a „felvilágosodás értékei”-ről annyira beszélhetünk, mint amennyire mondjuk az „ateizmus pozitívumai”-ról. A másik: nem kívánja e sorok írója természetesen sem a „Magyar Idők”-et, sem olvasótáborát megsérteni, ám kénytelen megkérdezni: ha állandóan arról van szó, hogy minden erőnkkel meg kell védenünk „keresztény kultúránkat”, vajon szolgáljuk-e azt egy, azzal továbbra is szemrebbenés nélkül szembemenő Prőhlével – egy keresztény bőrbe bújt liberális farkassal – való interjúkészítéssel?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
