Érdekes jelenség az irodalmi élet. Azon senki, aki épelméjű, nem vitatkozik, hogy hat-e felhajtóerő a folyadékba mártott testre és ha igen, mekkora, vagy hogy a derékszögű háromszögben a két befogó négyzetösszege minek a négyzetével egyenlő, illetve, hogy gömb alakú-e a Föld vagy sem. Ha viszont megállapítja egy költőről, hogy világnézete művészi alkotásaira történő kivetülései miatt messzemenően nem zseni, sőt, azonnal partvonalon kívül találja magát.
Amint várható volt, tovább gyűrűzik ama vita, amit Vastag Andrea már többször részletezett-elemzett írása (Az álkeresztények kora) kiváltott. Ez persze egyáltalán nem baj, ha ennek kapcsán például legalább az elmúlt lassan hetven év során szőnyeg alá söpört, zömével két világháború között született, konzervatív szemléletű életmű-értelmezések újra terítékre kerülnek. A baj a görcsös erőlködéssel van, annak erőszakolásával, hogy bár a tények ugyan mást mutatnak, de Ady „akkor is” a fellegekben lakozik.
A Vastag Andrea-írásra született két, múltkor általunk értelmezett publikáció (Pozsonyi Ádámé és Szentesi Zöldi Lászlóé) után egy újabb gyarapítja az Ady-irodalmat, Orbán János Dénesé (Nem szentekből áll az irodalom. Magyar Idők, 2018. november 3.). Orbán János szerint az irodalom „nem a jellemek története”. Ennek alátámasztásául olyan költőket említ, akiknek eszményei és életvitele között, finoman fogalmazva, nem volt harmónia (François Villon, Janus Pannonius, Balassa Bálint, Petőfi Sándor, József Attila). De nem ez a fő, teszi hozzá, hanem hogy vannak Adynak olyan versei, melyekből „mintha Isten hangja szólna”: „Méltán van ott, ahol van: a versei és költészeti paradigmaváltása révén. Ady után már nem lehet úgy írni, mint előtte, Adynak köszönhető az, hogy a magyar költészet kimozdult a Petőfi és Arany géniuszát követő tehetetlenségből, majd újabb géniuszoknak nyitott terepet.”
Bocsánat, de mi az, hogy Ady után már nem lehet úgy írni, mint előtte? Akkor dobjuk sutba mondjuk Reményik Sándort, aki, akárcsak Arany, soha nem szegődött nemzetellenes és kereszténygyűlölő ideológiák zsoldjába? És mégis mi az, hogy Petőfi és Arany után amolyan „tehetetlenség” lett úrrá irodalmunkon? Halálukat követően pont egy Ady biztosította a folytonosságot, ő lett volna egyöntetűen klasszikus követőjük?
Senki sem vitatta, még legkonzervatívabb kritikusai sem (mint élükön Bartha József), hogy Adynak ne lennének valóban kifogástalan költeményei, azonban akkor, amikor egy életművet mérlegre teszünk, annak egészéből kiindulva fogalmazunk meg értékítéletet. S ez Ady esetében sem lehet másként. Nem azért nem tartjuk a magyar Parnasszus csúcsán, mert olyan volt az életvitele, amilyen, hanem mert versei zömében (cikkeiről már nem is beszélve!) hol nyíltan, hol burkoltan, de a mai balliberális oldal akkori előfutárainak ideológiáit szolgálta maximálisan.
Ha valakinek ennyi sem elég, lapozza fel a „Kelet” című szabadkőműves orgánum 1919. februári – Adyt búcsúztató – írását, amelyben többek között ezeket olvassuk:„Büszkék voltunk arra, hogy Ady Endrét testvéreink közé számíthattuk. Ady Endre sohasem tartozott a névleges testvérek közé. Azért jött közénk, mert szíve idehozta, mert az egész gondolkodása, az egész életfelfogása a szabadkőművesség magasztos eszméivel egy szálban gyökerezett. Addig, amíg a fővárosban volt, addig, amíg egészséges volt, páholya munkáit szívesen látogatta. De ha nem is volt itt, ha elválasztotta tőlünk a távolság, vagy a betegség, az a munka, amelyet a profán életben kifejtett, igazi tiszta szabadkőműves munka volt. Minden magvetők között, akik új Magyarország magvát szórták, ő volt a legelső, a legnagyobb hatású munkás.” Ezt írta tehát róla az egyik vezető hazai páholylap. S tegyük hozzá, nem véletlenül. Ady megszolgálta e sorokat, sajnos.
„Nem szentekből áll az irodalom”, állítja a szerző. Olyan ez, mintha egy pap vagy hívő meg ennek analógiájára azt állítaná: „Nem szentekből áll az Egyház.” Az igaz, hogy nem csupán belőlük áll, de arra kell törekedni, hogy azokból – és csak azokból – álljon! Ha lemondunk erről az igényről, marad a minimalizmus mocsara. Irodalmi vetületben sincsen ez másként. Hogyan is írta Kazinczy Ferenc? „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.”
Orbán János ekként rekeszti be mondandóját: „[…] ne Adyt büntessük, és ne a kortárs nagy írókat! Koncentráljunk inkább annak a bűzös közegnek a felszámolására, amely akkor is, most is túszul ejtette a nagy tehetségeinket.”
Hát már akiket. Érdekes, egy Arany Jánost, egy Reményik Sándort, egy Mécs Lászlót, vagy ha netán prózaíró kell, egy Szabó Dezsőt vagy Fekete Istvánt nem sikerült „túszul ejteniük”. Vajon miért? Van hát min gondolkodni. De ugye törekedjünk ezen, Adyt (is) túszul ejtő „bűzös közeg” felszámolására. Ha már nekik nem sikerült, legalább nekünk sikerüljön. Jó, csak kár, hogy ebben Ady, sőt az Adyk nem lehetnek példaképeink.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info