Magyarország második legnagyobb temetője – egyben nemzeti sírkertje – a budapesti Fiumei úti. Nem lehet megrendülés, meghatottság nélkül sétálni benne, különösen most, halottak napján. Ilyenkor nyilván sokan kíváncsian kérdezik, hogy ott nyugvó nemzeti nagyságaink emlékét mennyire őrzi a kegyelet?

1847-ben nyílt meg a temető, s folytatva a kérdezést, nyilván kutakodhat az arra járó emlékező, milyen emlékeket is őrizhet meg az itteni, lassan két évszázados temetőkultúráról a sírkertben lévő Kegyeleti Múzeum?

A tárlat állandó kiállítását megtekintve azonban mintha keserűvé válna az ember szájíze. Az egyetlen terembe szorított temetőtörténeti kiállításon nagy képtablók hivatottak tájékoztatni a látogatót, milyen hírességek is nyugszanak földjében. És amikor ezeket nézi, éri a pofon. Ugyanis Blaháné, Jókai vagy Arany társaságában ott találjuk – nem tévedés – Zalka Mátét, Károlyi Mihályt, Lukács Györgyöt és Kádár Jánost.

Természetesen joguk van nekik is tisztességes véghelyen nyugodniuk, s az is természetes, hogy részük van honi históriánkban (bármennyire is ódzkodjunk a Kádár-korszaktól, nem hagyhatjuk ki névadóját a történelemtankönyvekből). Ámde hogy kiemeljük őket a temetőben nyugvók közül, miközben valódi, úgyszintén ott megpihenő valódi nagyságaink közül sokakról szó sem esik, aligha lehet a véletlen műve.

E sírkertben nyugszik – például – Bangha Béla, Bartha Miklós, Karácsony Sándor, Kuncz Aladár, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna, Pethő Sándor, Pintér Jenő, Schütz Antal, Sajó Sándor, Sértő Kálmán, Szabó Dezső, Tóth Tihamér, Virág Benedek is. De az ő arcképüket hiába is keresnők a tablókon. Vajon miért e mellőzés?

Gróf Széchenyi István nyomán megállapíthatjuk: egy nemzet tudatállapotát fémjelzi temetőinek állapota is, amelyhez pedig hozzátartozik történetüknek hiteles dokumentálása. Ez azonban, amint látható, legalábbis a Fiumei úti esetében, még kívánnivalót követel.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info