Mindenszentekkor az üdvössség pálmáját elnyerteket ünnepli a katolikus Anyaszentegyház. Azokat, akik Isten színe látására jutva a mennyország örökösei lettek. Miért? Mert földi életükben éltek Krisztus Urunk kegyelemeszközeivel, szentségeivel, így életüket Istennek szentelve elnyerték jótetteik jutalmát.
„Álljunk itt meg egy pillanatra!” – kiáltja korunk megannyi konzumkereszténye. „Én kérem szépen olyan jó keresztény vagyok. Megkereszteltek, megbérmáltak, amikor csak tudok, még szentmisére is eljárok, mi kell még?” – folytatja, miközben elhallgatja, ha történetesen szülőorvos, hogy naponta hány abortuszt végzett.
Itt van korunk egyik legnagyobb – ha nem éppen a legnagyobb – tévedése. „Én olyan jó vagyok!” Mégis mitől? Bizony egy banánhéjon is el lehet úgy csúszni, hogy valaki egy életre nyomorék marad. És így van ez az élettel, az azt megkeserítő bűnökkel is. A halálos vétkekkel, melyekben tömegek fürödnek meg naponta és próbálják elhitetni önmagukkal s környezetükkel, hogy ők köszönik szépen, „rendben vannak”. Útjuk egyenes a – mennyországba!
A pofon, ha fájdalmas is, legalább kijózanító. Álljon itt ennek szemléltetésére az alábbi – katolikus egyházi részről hitelesített – történet:
„Szent Antonius flórenci érsek irataiban előad egy rettenetes eseményt, amely a XV. század közepe táján az egész észak Itáliát félelemmel töltötte el. Egy előkelő származású ifjú életének 17. évében szerencsétlenségére eltagadott a gyónásban egy halálos bűnt s ilyen állapotban járult a szent áldozáshoz. Minthogy pedig az ilyen szentségtörés bevallása mindig nehezebb, halogatta azt napról napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra. Lelki furdalásaitól kínozva ahelyett, hogy egyenesen bevallotta volna a szerencsétlenséget, bűnbánati cselekményekben keresett megnyugvást. De hiába. Miután semmi sem használt, végül kolostorba lépett. „Ott legalább mindent be fogok vallani” – mondta magában –, „és jóváteszem szörnyű hibámat.” Azonban vesztére a kolostor elöljárói, akik őt ismerték, mint istenfélő fiút fogadták, aminek folytán az álszégyen még inkább növekedett benne. Így halasztgatta a beismerést későbbre. Egy, két, három év is eltelt ily szomorú állapotban. Az ifjú sohasem merte bevallani bűnét. Végre betegségbe esett, amely alkalmul szolgálhatott a feladat megkönnyítésére. Akkor azt mondta magában: „Most mindent bevallok s halálom előtt általános gyónást végzek.” De akkor is ahelyett, hogy őszintén és egyenesen kimondotta volna fajtalan tettét, úgy kicsavarta a dolgot, hogy a pap semmit sem értett meg. Azt remélte az ifjú, hogy másnap erőt vesz magán, azonban elvesztette eszméletét és meghalt. A rend tagjai nem tudtak a szomorú valóról, nagy tisztelettel voltak az elhunyt iránt. Testét ünnepélyesen átvitték a kolostor templomába, ahol a karban másnapig ki volt terítve, mert akkor kellett érte gyászistentiszteletet tartani. Néhány pillanattal a szertartás megkezdése előtt egy szerzetes, akinek harangoznia kellett az isteni tiszteletre, maga előtt látta a halottat tüzes bilincsekben, és a halott személye is olyan volt, mintha égne. A megrémült szerzetes térdre esett, szemei a rémes látványra meredtek. Ekkor az elkárhozott így szólt hozzá: „ne imádkozzatok értem, örök időkre pokolra vagyok ítélve.” Aztán elmondotta álszégyenének és szentségtörésének szomorú történetét. Midőn eltűnt, a templomban kiállhatatlan bűzt hagyott, amely szétáradt az egész kolostorban annak megerősítéséül, amit a szerzetes látott és hallott. Az elöljárók, mihelyt tudomásukra jutott az eset, azonnal megparancsolták, hogy a testet vigyék ki, mint olyan emberét, aki nem méltó arra, hogy keresztény módon temessék el.”
(Schouppe Ferenc SJ: A pokol. Ismertetés a szentek életéből és a világi történetből vett események alapján. Fordította: Jankovics Sándor. 3. kiadás. Rozsnyó, 1941. Sajó-Vidék Könyvkiadóvállalat. 16-17. old.)
Elhuny valaki, s az őt temető pap is hányszor, de hányszor úgy beszél róla, mint aki már egyenesen a mennyországban van, mint aki automatikusan szent. Holott egyáltalán nem biztos ez. Lehet, hogy pont a pokolban sínylődik (s érte hiába is imádkoznánk, rajta nem segíthetünk már), vagy a tisztítótűzben (amelynek szenvedései, szemben a pokoléival, véget érnek ugyan (pláne érette való imádságainkkal), de óriásiak: Aquinói Szent Tamás szerint a tisztítótűz legkisebb szenvedése nagyobb a földi lét legnagyobb szenvedésénél!).
„Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz!” – int Szent Ágoston. Korunk embere azonban csak e mondat második felének megtartásához ragaszkodik. S aztán persze szerfelett csodálkozik, ha már a földi élete is sokszor – saját szavaival! – pokoli.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info