Hányszor, de hányszor panaszkodott a két világháború között Szabó Dezső amiatt, hogy Magyarországon nincsen becsületes kritika. Arról, hogy ez mennyire volt igaz az ő korára, nem nyitnánk ezúttal vitát, azonban tény, jelenünkre vitathatatlanul igaz – köszönhetően a kultúrkampfos megmondóembereknek.
Amint megírtuk, Vastag Andrea irodalomtörténész a Magyar Idők szerdai számában közölt publicisztikájában megbolygatta a kultúrkampfos bolyt. Erre másnap a 168 Óra hozta szokott formáját. Névtelen cikkükben (Magyar Idők: Ady Endre a baloldal által készpénzen megvásárolt ember típusa) hosszasabban idéznek Vastag Andrea írásából – anélkül persze, hogy cáfolnák –, majd ezzel zárják:
„Vastag Andrea egyébként nem az első, aki a fideszes kultúrharc jegyében kanonizált magyar szerzőkre ront a Magyar Időkben. A nyáron Békés Márton, a Schmidt Mária által vezérelt Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója találta azt írni ugyanoda, hogy a „nemzeti közeg szabaduljon meg azoktól a sablontól”, hogy például az Esterházy Péter a jó író.”
Az embernek az esze megáll. Mi az, hogy „fideszes kultúrharc”, és mi az, hogy ennek jegyében „kanonizált magyar szerzőkre ront” Vastag Andrea (is)?
Először is, a kultúrharcot az SzDSz és annak holdudvara, illetve a kettőhöz tartozó, Soros támogatta szervezetek kezdték eleitől fogva. (Most hadd ne idézzük, hogy e harcnak mennyi, de mennyi állomása volt – elég legyen annyi, hogy kultúrkampfos körökben II. János Pál pápa 1991-es magyarországi látogatása alkalmából „cápalátogatás”-t emlegettek és feltették a lényegi kérdést: „Mi köze egy hetven körüli bácsinak a nők méhéhez?”)
Másodszor, nincsenek fideszes kultúrharc jegyében „kanonizált magyar szerzők”. Van egy irodalomtörténeti kánon, ami független bármelyik kormány irodalmi kérdésekben elfoglalt álláspontjától. Egyetlen fideszes politikus sem határozta meg eleddig, mely magyar költők, írók életművét tekinti kánonnak, azaz zsinórmértéknek.
Harmadszor, semmiféle rárontásról nem volt szó. Vastag Andrea, irodalomtörténészhez méltóan, nem rontott Adyra, csupán elhelyezte eszmetörténetileg a magyar irodalmi kánonban, csatlakozva ezzel olyan mérvadó – konzervatív-keresztény – irodalomtörténész-elődök ebbeli tevékenységéhez, mint aminő volt például egy Horváth Cyrillé, Horváth Jánosé vagy Pintér Jenőé.
Végül a cikk utolsó mondatát idézzük: „Nem elég csupán nemzetinek és kereszténynek mondani magunkat. Lélekben is annak kell lenni”– vonja le Vastag Andrea a félelmetes végkövetkeztetést.” Mitől „félelmetes”? De szép is lenne, ha ott a 168 Óra jól értesült berkeiben néha irodalomtörténeti szakműveket is olvasnának, akár kortárs szerzőktől is, mint kiváltképpen Raffay Ernőtől! Valódi szakmai berkekben ez ugyanis már régóta nem „félelmetes végkövetkeztetés”.
Térjünk át egy másik kultúrkampfos orgánumra! A „Mérce” szintén ugyanaznap cikket közölt e témában (Diószegi-Horváth Nóra: A zsidókkal való keveredés támogatásával támadja Ady Endrét a Magyar Idők szerzője). Elég lesz belőle néhány gyöngyszem is.
„[…] vajon mennyire korrekt politikailag Adyt ma Magyarországon azzal támadni, hogy a magyarság és a zsidóság összefonódásában látja a nemzet problémáinak megoldását? Megjegyzendő, hogy Vastag Andrea egyszer sem írja le, hogy Ady a zsidókról beszél (és ha onnan nézzük, hogy a Magyar Királyságba „akkoriban bevándorolt” népcsoportról ír, valóban nehéz is olvasni a sorok között), de Csurka István minden bizonnyal megtapsolná ezt a fajta érveléstechnikát…”
Nehéz olvasni a sorok között? Hát már akinek. A szerzőnek láthatóan halvány fogalma sincsen a magyar-zsidó viszony alakulásáról, benne Ady véleményformáló szerepvállalásairól, vagy Csurka István e témában ezerszer elmondott álláspontjáról. („Antiszemitizmusom, mint olyan, nincs. Senkit sem gyűlölök a származása miatt, de senkinek a bűneit, és különösen a magyarság elleni ártásait nem hallgatom el a származása miatt. Annak kimondása, megírása, bizonyítása, hogy Magyarország az 1982-es IMF-be lépés óta egyre fokozódó nemzetközi zsidó nyomás alatt áll, és ennek végső célja a magyar élettér megszerzése, amit megkönnyít a megszállók számára a magyarság tragikus fogyása, nem antiszemitizmus, hanem tény.”)
A szerző felteszi a nagy kérdést: „[…] nincs ennek véletlenül így 2018-ban, 101 évvel Ady cikkének születése után némi antiszemita felhangja? Ráadásul Vastag Andrea ahhoz, hogy Adyról lerántsa a leplet, egyébként annak a Raffay Ernőnek a könyvét ajánlja szíves forgatásra, aki legendás hírnevet szerzett már magának észvesztő összeesküvés-elméleteivel és durván antiszemita előadásaival.”
Nos, aki csak egy kicsit is ismeri Raffay Ernő műveit, tudja, hogy azok mindig szigorúan tényekre alapozottan megírtak, tetemes elsőrendű (primer) történelmi forrásokra, levéltári dokumentumokra hivatkoznak. Szakmunkák a javából, semmi közük nincsen a jó ideje oly divatos „konteózó” (vagyis konspirációs teóriákat, összeesküvés-elméleteket szövögető) irodalomhoz. Attól pedig, hogy valaki a zsidóságról negatív tapasztalatokat is megörökít, még nem válik antiszemitává. Akkor ugyanis annak kellene tekintenünk olyan nagyjainkat is, mint – csak találomra említve néhány nevet a sok százból – Széchenyi Istvánt, Kölcsey Ferencet, Berzsenyi Dánielt, Vörösmarty Mihályt, Petőfi Sándort. Sőt, jegyezzük meg halkan, még magát Jászi Oszkárt is, aki megjegyezte, hogy aki a huszadik század fordulóján „megállapította a magyar zsidóság számbeli túltengését a szellemi élet vezető pozícióiban, mely éppen nem felelt meg sem országos átlagszámának, sem szellemi-erkölcsi fajsúlyának: aki megjegyezte, hogy a zsidóság túlzott érvényesülése gyakran nem magasabb intelligenciát, csak tekintet nélkülibb könyököt és vastagabb arcbőrt jelent: aki analizálni merte azokat a káros tulajdonságokat, melyeket az évszázados gettó fejlesztett ki a zsidóságban: aki utalni bátorkodott arra, hogy idegen uzsorásoknak beözönlő csapatai mily veszedelmesek az egyszerű falusi kultúrákra nézve: aki kritizálni merészelte a budapesti metropolisz zsidó intellektuel szellemi életének számos ízléstelenségét és ripők amoralizmusát stb. stb.: az ilyen ember rögtön közveszélyes, durva, műveletlen antiszemitaként lett beállítva, akit az egész sajtó lehurrogott, sőt lehetetlenné tett.” (Jászi Oszkár: Magyar kálvária – magyar föltámadás. Budapest, 1989. Magyar Hírlap Könyvek. 159. old.).
Diószegi-Horváth így zárja cikkét:
„Konklúzióként a szerző még megjegyzi, hogy az „álkeresztény és álnemzeti hazugságokra épülő alapok nem lesznek tarthatók, össze fognak omlani”, és baljósan kilátásba helyezi, hogy „a valóban keresztény nemzetállam megteremtése személyi változásokkal is jár, ugyanis ha a kurzuskeresztények pozícióban maradnak, akkor ezzel a baloldal pozíciói megmaradnak, így nem építhető fel a keresztény Magyarország.”
Hogy ebbe az immár egy teljesen más fronton zajló kultúrharcba miért pont Adyt kellett belerángatni, azt így kívülről nehéz megérteni.”
Nem, bizony ugyanaz a kultúrharc folyik ma is, mint Ady korában – legfeljebb alantasabb nyelvpolitikai frazeológiával. Hogy vannak, akiknek ezt nehéz megérteniük? Pont ez az, ami nehezen érthető. Ugyanis a cikk végén közlik Ady „Korrobori” című írásának linkjét. Nos, a költő ezt 1917-ben írta a „Nyugat” folyóirat számára, de akkor nem jelent meg, hanem csak 1924-ben. A megértés nehézségének feloldásaként mindössze egy mondatot idézünk belőle:
„A kultúra és a továbbmenés tehát a Balkán-fajták közé ékelt korcs-magyarság számára, a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság.”
Nem, ennek egyértelmű üzenete aligha kétséges, ehhez nem kell a „sorok között olvasni” sem – ami, amint láthatnók, kultúrkampfos berkekben szinte elérhetetlen teljesítménynek számít valahogy mindmáig.
Hát ennyit a Vastag Andrea-publikáció nyomában továbbgyűrűző kultúrkampfról. Illetve még valami. A HVG minap idézett meghatározása szerint Vastag Andrea ugyebár „szakácsista irodalomtörténész”.
Nos, jó hír vagy rossz, nincsen „szakácsizmus”. Vannak alkotók, költők, írók, irodalomtörténészek, vagy újságírók (mint Szakács Árpád), anélkül, hogy nevükkel valami egyedi izmus forrna egybe. Mindenesetre ez a meghatározás is a kultúrkampf része, ráadásul nem fiatal hagyomány. Hiszen emlékezzünk csak arra, hogy például Csurka István politikai és publicisztikai működése során hány cikk jelent meg, melyekben ugyanilyen alapon folyt a kultúrkampfos megbélyegzés: pillanatok alatt „csurkistává” válhatott valaki, amiért „csurkoid” nézetei vannak – a „fasisztoid” analógiájára, természetesen. „Az Országgyűlési Könyvtár Sajtófigyelő Adatbázisának nyilvántartása szerint 1990-1994 között 1603 olyan cikk, tanulmány, interjú stb. jelent meg, amelynek címében a „csurkai, csurkizmus, csurkáék, Csurka” szó előfordult.” – olvashatjuk Schmidt Mária tanulmányában. (Az „antiszemitizmus elleni harc” szerepe a rendszerváltozás éveiben. Janus-arcú rendszerváltozás. Tanulmányok. Összeállította Schmidt Mária-Tóth Gy. László. Budapest, 1998. Kairosz Kiadó. 301. old.)
Tovább gyűrűzik tehát a kultúrkampf, minthogy voltak, vannak, és olybá tűnik, lesznek mindig is, akik nem fogadják meg Gogol tanácsát: „Ne a tükröt okold, ha az orrod ferde!” Értse, aki érteni tudja és akarja.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info