Aki darázsfészekbe nyúl, megbélyegzik, mint a minap Vastag Andrea irodalomtörténészt, aki a Magyar Idők szerdai számában közölt publicisztikájában (Az álkeresztények kora) azt írta: „Ha a kurzushívők a tisztségükben maradnak, akkor a baloldal pozíciói konzerválódnak.” (A kép közepén Bangha Béla.)
Tökéletes fogalmazás, bár nem minden előzmény nélküli. Bangha Béla (1880-1940) jezsuita atya – akit mérvadónak tekintett körökben mindmáig éppen a „keresztény kurzus” egyik meghatározó teoretikusának tartanak – ugyanis Trianon után két évvel ekként fogalmazott:
„Keresztények vagyunk, de kerüljük az Isten házát s elvesztettük az imádság szárnyaló lendületének, az áhítat boldogságának, a magunkba szállás töredelmének érzetét. Keresztények vagyunk, de az evangéliumot, a világirodalomnak ezt a legnagyobb remekét és a világtörténelemnek ezt a leghatalmasabb lendítő kerekét csak hallomásból ismerjük. Byront és Shakespeare-t, Petőfit és Aranyt, sőt Zolát és Anatole France-ot, sőt Szomori Dezsőt és Nádas Sándort olvastunk, de Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost soha! Az évszázadok vagy a jelenkor nagy keresztény gondolkozóit, bölcselőit, történészeit soha! Egyházunk történetét, büszkeségeit, érdemeit nem tanulmányoztuk soha! Keresztények vagyunk, de az evangélium hirdetése nem érdekel; ha egy-egy nagynevű szónokot hirdetnek, akit meghallgatni retorikai és költői élvezet, azt meghallgatjuk, mint ahogy cigányt megyünk hallgatni a kávéházba, de ahol keresetlen szavakkal Krisztust prédikálják, ott unatkozunk és kritizálunk, mert a magunkba szállás s az evangélium fenséges egyszerűsége iránt szinte érzékünket is elvesztettük. Keresztények vagyunk, de Istent káromoljuk, de párbajozunk, de házasságot törünk, de virágzik köztünk a prostitúció s az orfeumok és mozgószínházak szemérmetlensége, de beszennyezzük a házasság szentségét könnyelmű elválásokkal, új feleség vételével, végül tán a feleségek csereberélésével is s a gyermekáldás bűnös megakadályozásával. Keresztények vagyunk, de nővilágunk olyan divatot követ, amely fittyet hány a keresztény szemérem és nőiesség méltóságára s utcáinkat a vándorló kerítés és bűnre izgató frivolság kirakataivá teszi. Keresztények vagyunk, de őrült materialista versenyt folytatunk a koncért és durva mohósággal vetjük rá magunkat minden kínálkozó nyereségre, bármily eszközzel érjük is el azt. Keresztények vagyunk, de mint gyermek a mumustól, félünk és reszketünk a „klerikálizmus” szörnyű vádjától; idegen, ismeretlen fakíroknak nézzük a papjainkat, akikről minden rosszat és semmi jót nem szabad elhinni és akiknek társasága megbélyegez és megfertőz, mint a leprásoké. Keresztények vagyunk, de egyházat, pápát, kánonjogot, keresztény iskolát, sajtót, irodalmat s egyesületet ne említsen senki előttünk.”
(Bangha Béla SJ: Nagy kérdések útján. 2. kiadás. Budapest, 1923. Magyar Kultúra-Pallas Rt. Nyomdája. Katolikus Kultúrkönyvtár I. 83-84. old.)
Persze hol volt még akkor azon világ, ami 1945-tel köszöntött be hozzánk. Merthogy imigyen folytatja Bangha:
„Nem, nem ez a magyar kereszténység természetrajza, de ugyebár akad soraink közt is elég, akinek kereszténysége körülbelül ezek közt a határok közt mozog. S az ellenség persze kaján kárörömmel könyveli rá ezek hitványságát az összesség nevére. S ilyen kereszténységgel természetes, hogy nem lehet megváltani a világot, még egy akkorka országot sem, mint aminő szegény Csonkamagyarország! Ilyen kereszténységgel legfeljebb önmagunkat ámíthatjuk s ellenségeinket izgathatjuk fokozottabb ellenállásra, anélkül, hogy a keresztény gondolat igazi hatásait és gyümölcseit remélhetnők.”
(U. ott, 84. old.)
Nem véletlenül kerül az ember tollára mindjárt Bangha Béla, hiszen Vastag Andrea a kiváló jézustársasági szerzetes egyik fő művéből, a „Magyarország újjáépítése és a kereszténység” (1920) címűből idéz mostani írásában:
„Magyarországon ma háromféle embertípus lakik. Laknak itt először is cinikus gonosztevők, jó svádájú szélhámosok […] és névleges keresztények […] másodszor gerinctelen puhányok, kábult holdkórosok, minden sallangos frázist gyermekesen utánalocsogók, hathályogos szemű felnőtt óvodások, a liberalizmus minden szólamától átitatott s megpuhított napraforgók, minden szellőtől nyakukat behúzók, minden zizzenésnél jobbra, balra, előre és hátra pislogatók, öt percnél messzebb nem gondolkozók, egy tál lencséért mindent odaadók. […] És laknak itt végül […] szorongószívű bús magyarok […]”
Erre mondhatnók – teljes joggal! –, hogy hajszálpontos látlelet. Ma is ez a helyzet. Dúl a „kultúrkampf”, csakhogy a lehető legnemtelenebb eszközökkel – olyannyira, hogy gyaníthatnók: ha ama régi pesti zsidó „intellektuelek” (Fenyő Miksa, Hatvany Lajos, Ignotus Pál, Jászi Oszkár, Osvát Ernő stb.) feltámadnának, még ők is megsokallnák, amit szellemi utódaik megengednek e téren maguknak.
Bangha Béla is, Vastag Andrea is „kurzuskeresztények”-ről szól, akik közmondásosan egy tál lencséért mindent átengednek – nekik. No de kiknek is? Azoknak, akiknek nem fáj a keresztény magyarság kivéreztetése. Akiknek legjobban bevált módszere, hogy azokat, akik zsigeri kereszténygyűlöletükön és magyarellenességükön felszisszennek, egyből antiszemitának – stb. – bélyegzik. Illyés Gyula egyik – évtizedeken át köteteiből gondosan kiollózott – verse kívánkozik ide (A nagy kérdés, 1937):
– Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság…
– Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyűlölő!
– Pusztul a nép… – Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés
Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?
Amint Vastag Andrea publicisztikájából is kitűnik, kedvencük Ady Endre. De csak a pacifista, persze. Mintha az első világháborúnak nem lett volna nálánál avatottabb lírikus krónikása! Pedig hát volt, Gyóni Géza. Ámde ő mintha nem is létezne. Holott micsoda hatalmas reveláció alábbi költeménye:
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
De nem és nem. Ebben a pesti „intellektuális” körben nem kell Gyóni sem, csak a „vörös lobogó”-ra esküdő Ady. S aki nem hajt előttük fejet, annak osztályrésze a megbélyegzés. Most éppen Szakács Árpád és Vastag Andrea van terítékükön. Szakács Árpád azért, mert sorozatában (Kinek a kulturális diktatúrája?) nevén meri nevezni a Lukács-óvoda ivadékait és hát nem éppen nemzetépítő tevékenységüket. Vastag Andrea pedig, amiért nonszensznek tartja, hogy amíg nemzeti-keresztény identitásvédelem- és építésről beszélünk, kozmopoliták uralják kulturális életünk legjavát.
Igen, kozmopoliták – akár úgy is fogalmazhatnók, hogy gyökértelenek. Akik a múltból is csak azokat emelik piedesztálra, akikben példaképeikre lelnek. Itt jön a képbe Ady. Egy néhai kitűnő katolikus hitoktatót idézünk:
„Adynak az volt a tragédiája, hogy keresztény létére se volt keresztény. A magyar társadalomnak is ez a baja. Pedig Ady tudta, sejtette, mi az a kereszténység. Hiszen olyan verseket is írt, hogy […] vallásos költőnek tartják miatta, sőt még olyan idő is volt, mikor „pap akart lenni Kalocsán”, sőt nem is pap, hanem egyenesen jezsuita. Igaz, hogy akkor is csak dacból akart az lenni, de hogy ha dacában is, de mégis éppen jezsuita akart lenni, mégiscsak jelent valamit és sok tudatalattit sejtet. Aztán az erdőalji feszület előtt is ő már meg szokta emelni a kalapját, noha apja még csak gúnyolódni tudott rajta, mikor elment előtte. Bűnbánó versei is világosan mutatják a kereszténység iránti titkos nosztalgiáját. Ady azonban mégis készakarva nem akart keresztény lenni azért, mert kereszténynek nemcsak forma szerint, hanem a valóságban is, azaz igazán nehéz lenni, áldozatokkal, önmegtagadással, lemondásokkal jár. Fel kellett volna miatta emelkednie, elhagynia bűnös élvezeteit, megtagadni önmagát, a benne lakó „őskajánt” s ez erejét felülmúlja, mert még a kísérlettől is visszariadt. A magyar társadalom is ugyanezen okok miatt nem tud keresztény lenni. Pedig ahogy Ady 42 éves korában paralízisben, szifiliszes elbutulásban, szánandó állapotban pusztul el miatta, épp úgy pusztul miatta a magyar nemzet és nép is és játssza, herdálja el ezeréves hazáját és nemzeti önérzetét.”
(Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme. 12. köt. Pilisszentlélek, 2006. Út, Igazság, Élet Kiadó, 106. old.)
Mondhatnók, talán túlságosan sarkos megfogalmazás ez, hiszen Adynak micsoda kitűnő magyarság-versei, istenes költeményei vannak! Még ha ezt el is fogadnók, tény, amit Pezenhoffer Antal írt. Vagy amit Tormay Cécile, miszerint Ady a „nemzet daloló sírásója” volt. Döbbenetes, hogy a balliberális értelmiség ma is a – mondjuk így – rosszabbik Ady után oson folyton. S aki nem követi őket ebben (sem), megkapja a jelzőket, vagy esetleg újat kap, mint most a HVG-től Vastag Andrea: „szakácsista irodalomtörténész”. Tipikusan kultúrkampfos nyelvpolitikai agyszülemény.
Eltűnődik az ember. Vajon mit szólnának ebből a körből, ha egy ahhoz tartozó megmondóembert mi pedig „lukácsistá”-nak mondanánk? Nem egyből előhúznák az antiszemita kártyát?
Mi viszont csak egyetérthetünk Vastag Andreával, aki írását ekképpen zárta: „Az álkeresztény és álnemzeti hazugságokra épülő alapok nem lesznek tarthatók, össze fognak omlani, már csak azért is, mert – mivel nem igazak – építeni nem lehetséges rájuk. S bizony a valóban keresztény nemzetállam megteremtése személyi változásokkal is jár, ugyanis ha a kurzuskeresztények pozícióban maradnak, akkor ezzel a baloldal pozíciói megmaradnak, így nem építhető fel a keresztény Magyarország.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info