Még az is, aki vajmi keveset konyít történelmünkhöz, egyet kell hogy értsen Toroczkai László Facebook-bejegyzésével: „Trianon a török hódoltsággal kezdődött!” S aki még ennél is többet, tudja ráadásul, hogy miként kapcsolódik a török hódoltság tényéhez a reformáció, sőt végső soron Trianon is. Mivel azonban a hétköznapi tapasztalatok azt mutatják, hogy vannak, éspedig nem is kevesen, akik nemhogy keveset, de semmit sem konyítanak, álljanak itt felvilágosításul a – szikár tények.
Ezeket legtömörebben Bilkei Ferenc atya (1872-1955) egyik könyve összegezte. Mielőtt ebből idéznők egy fejezetet, feltétlenül szükséges azonban leszögezni az alábbiakat – felesleges vitákat kiküszöbölendő.
A kontinensünket fenyegető végveszély pontosan ugyanaz ma is, mint volt a reformáció születése idején, Luther és Kálvin korában. Az iszlám ismét felkelőben. Ennek megakadályozása a tét ismét – ami végső soron csak Krisztus hitével, az általa alapított katolikus Anyaszentegyház tanításainak maradéktalan képviseletével lehetséges. Ez persze természetesen nem azt jelenti, hogy akkor a katolikus magyar fonjon korbácsot a protestáns magyar ellen. Nem. A tévedést gyűlöljük, a tévelygőt viszont szeretjük. Mi, katolikusok, nem ítéljük el protestáns testvéreinket, megöröklött tévedéseiket viszont igen. Vallom, hogy a történelmi tények megismertetése, ellentétben bizonyos közhiedelmekkel, egyáltalán nem megosztás, hanem segítségnyújtás, szeretetaktus, a népek apostola, Szent Pál szellemében, aki tanítványához így fordult:
„Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2Tim 4, 2-5)
Tudatosítanunk kell ugyanakkor, hogy mivel a létünket fenyegető veszedelmekben (iszlám, globalizmus, szekularizmus) egy a sorsa a katolikusnak és a protestánsnak, amiben és amennyire csak lehetséges, együtt kell működnie mindkét félnek – anélkül, hogy ettől a meglévő, valóban antagonisztikus teológiai különbségek megszűnnének közöttük. A mai létharcban ugyanis egy becsületes protestánsnak is nemet kell mondania mindenekelőtt a migrációra, a lombikbébi-programra, a gender mainstreaming-elméletre, mindarra, ami létében fenyegeti Istentől teremtett világunkat.
Kérnők tehát tisztelettel és szeretettel protestáns olvasóinkat (is), hogy próbálják meg higgadtan, indulatok nélkül elolvasni és értelmezni az alábbi írást, bármennyire megdöbbentő, sőt sokkoló lesz számukra. Olyan valaki írta ugyanis, akinek ősei, amint idézett könyvében megjegyezte (5. old.), „apai és anyai ágon protestánsok voltak”, ám az Isten kegyelme s a történelmi tények tüzetes tanulmányozása által maga is katolikussá lett, miközben elismerte, messze nem minden protestáns olyan, mint voltak vallásuk alapítói (i. m. 8. old.):
„Ó! mennyi szép lélek van a protestáns táborban, mennyi őszinte vágyakozás Krisztus után, keresése az igazságnak, a jónak, a szépnek! Hányan vannak, akik buzgóságban és istenszeretetben túltesznek akárhány katholikuson! Hogy rajongtam én ifjú éveimben Baksay Sándor írásaiért, mennyire tiszttelem Ravasz Lászlót, hogy csodáltam Gáncs Aladárt, a volt fehérvári evangélikus lelkészt és hányat kívülük!”
És akkor most következzék Bilkei atya írása!
A »bugerok« és »svábok«
„A protestánsok részéről […] azt szoktuk hallani, hogy a magyarság minden érdeme az ő részükön van. A haza, a társadalom, a múlt és jövő mindent nekik köszönhet és mindenért nekik köteles hálát adni. Bennünket katolikusokat csak per »bugerok« és per »svábok« említenek.
Hát jó! Legyünk »bugerok« és legyünk »svábok«. Egyelőre ne vitatkozzunk azon, hogy a török dúlás után a katolikus magyar vagy kálvinista magyar maradt-e nagyobb számban? A másfél millió megmaradt magyar közül nehezen lehet eldönteni, hogy a somogyi, zalai, vasi, soproni , csallóközi, zoborhegyi, palóc, székely, szegedi ős, Árpád-kori katolikusok voltak-e többségben, vagy pedig a másfélszázados török barátságából megmaradt, s az ellenséges barátság folytán vele összekeveredett kálvinistaság?
Azonban kinek a hibája, hogy az ős magyar katolikusság annyira lefogyott? Talán csak egyedül a töröknek? Nem! A történelem azt tanítja, hogy a törökkel szövetkezett kálvinisták és lutheránusok versenyt irtották a katolikus magyar testvéreket. Hány községet ostromolt és foglalt el Bocskay István, Bethlen Gábor, Rákóczi György a töröktől? Egyetlenegyet sem. És hányat a katolikus magyaroktól? Jóformán az egész országot. A magyar ostromolta, pusztította a magyart. Nem csoda, ha lefogytunk.
Kire hagyta a kálvinistaság annak megértését, hogy a török nagyobb ellenség mindennél, hogy a török elpusztít mindent: emberéletet, műemléket, kultúrát, jólétet, hazát? Ki értette ezt meg? Az-e, aki a török pártfogását élvezte, vagy aki állandóan hadakozott ellene? A római pápa meg a vele tartó katolikusság.
Végül ki verte ki a törököket Magyarországból? A »svábok« és »bugerok«. A római pápa, meg a vele tartó katolikusok, akiknek természetesen segítettek a kálvinisták is. Azonban 300 esztendőn keresztül semmiféle erkölcsi és államhatalom nem adott annyi pénzt, nem állított annyi hadsereget egy ország védelmére, mint amekkora ember- és pénzáldozatot a római pápa Magyarországra fordított.
És miért nem sikerült Magyarországot előbb kiszabadítani a török iga alól, hanem csak 150 esztendő után?
Azért, mert a protestánsok Németországban külföldi: francia, cseh, holland, svéd, magyar segítséggel minden áron meg akarták semmisíteni a német császárt. És miért akarták megsemmisíteni? Azért, mert katolikus volt és ellenállott a protestáns terjeszkedéseknek.
Ez volt a mi szörnyű nemzeti tragédiánk.
És miért nincs több magyar Magyarországban?
Miért talált a világháború annyi millió németet, rácot, oláht, tótot, rutént Magyarországon? Miért mondhatták ellenségeink Trianonban, hogy a nem magyarok által lakott területeket és népeket tessék az osztrákhoz, ráchoz, oláhhoz, csehhez csatolni? Miért? Azért, mert a török dúlás után a magyar megfogyatkozott volt s a magyarok közül egyedül a katolikusság bocsátott rajokat az üres területek betelepítésére. A kálvinisták nemcsak nem telepítettek be más magyar földet, hanem a saját területüket se tudták benépesíteni. Oda is katolikusoknak kellett menni, hogy a föld megművelve legyen.
Kellett volna-e a török hódoltság után német, rác, oláh, tót idegeneket az országba telepíteni, ha a protestáns magyarság nem kevesbítette volna a magyar fajt és meg nem akadályozta volna a magyar születéseket?
Nem!
Nem lett volna Trianon!
Ha a katolikusok 1914-ben 10 milliónyi számmal lakták az országot s ha a protestánsok ugyanekkora számmal szerepeltek volna – ma nem volnánk megcsonkított ország.
Kinek a bűne mindez?
A kálvinistáké-e vagy a bugeroké és sváboké?
És amikor meg kellett védeni a magyar hazát: ki állott ki a síkra? A szolnoki jász-kun ezredben 1910-ben 28,2 volt a protestáns katona, a székesfehérváriban 11,3, a kaposváriban 8,9, Komáromban 7,3, Szombathelyen 2,9, Nagykanizsán 2,8. A debreczeni ezred 2576 főnyi legénységéből 1042 a katolikus és 1138 a református. És aztán hányat mentettek fel a háborúban azért, mert »egyke« és azért, mert különben nem lett volna, aki a fekete földet megművelje?
Világért se akarjuk kétségbe vonni a kálvinista katona bátorságát és vitézségét – kölcsönösen elismertük a háborúban és nincs okunk tagadni a békében. Azonban viszont minden katolikus kikérheti magának azt, hogy amikor oroszlánnal hősiesebben küzdött a magyar zászlóért és a magyar becsületért, amikor a hősi halottak hekatombáit áldozta hazájáért, akkor a harc lezajlása után per »buger« és per »sváb« intézzék el – azok –, akik 48-ban inkább lelkesedtek, mint katonát adtak, aztán meghajoltak Haynau előtt s akik tegnap földig hajoltak az oláh király előtt és föliratban üdvözölték Kun Béláékat.”
(Bilkei Ferenc székesfehérvári t. esperes, plébános: Debreczentől – Pannonhalmáig. Megértést kereső írás protestáns testvéreinkhez. Székesfehérvár, 1927. Debreczenyi István Könyvnyomdája. 190-192. old.)
Innentől kezdve talán már megérthető a cím.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info