„Minek a hittan?” – kérdezik ma is, bizonyára nem kevesen. Csak egybe nem gondolnak bele. Ugyanilyen alapon azonban akár azt is kérdezhetnők: minek a matematika, fizika, közgazdaság, állam, társadalom?
Ha valaki azt hinné, hogy a fentebbi eredendő kérdés 1945-től van „csak”, nagyon, de nagyon tévedne. Messzemenően nem.
Alighanem igaza volt Pintér Jenő irodalomtörténésznek-könyvésznek, aki múlt századunk első harmadában világosan felismerte, hogy a huszadik század fordulóján szinte alig akadt olyan hazai időszaki sajtótermék, melyet ne radikálisan ateista szabadkőműves szövetséghez kötődő személyek szerkesztettek vagy írtak volna.
Innen van, hogy már az első világháború előtti alig másfél évtizedben csaknem tombolt az ateizmus – hol nyíltan, hol burkoltan, ám legtöbbször nyíltan – a haza sajtóban. Ha valaki fellapozza – csak egy példát kiemelve ezúttal – a „Katholikus Nevelés” című pedagógiai szaklapot, ijesztő példák sorozatával szembesülhet.
Nemcsak parlamenti hanem lelki-szellemi obstrukció is létezett. Az említett orgánumból álljon itt ennek bizonyságául az alábbi írásrészlet:
„A sajtót is felhasználja a szociáldemokrácia, hogy a gyermeket magának meghódítsa. A sajtóban, kivált az ifjúmunkások részére szerkesztett „Ifjúmunkás”-ban és a „Nőmunkás” gyermekrovatában elhelyezett tendenciózus cikkben igyekszik a gyermek és ifjú gondolkozásmódját átformálni és a szociáldemokrata eszmék fanatikusává átgyúrni.
Néhány példával ezt is illusztrálom. A szociáldemokrata „Nőmunkás” úgy preparálja a gyermekeket az atheizmusra egyik versében, ahol két gyermek vándorlását ecseteli:
„Arrébb meg csata van, ember-ember ellen,
Fuldokolva úsznak piros vértengerben;
A gyilkolás végén, jó keresztény hitben,
Imádkozva mondják: Hála néked Isten!”
Épen ilyen elferdítés és tendenciózus beállítás van a következő sorokban is, ahol a két vándor gyermek, a Peti és Kati a következőket látják:
„Egyik mindig eszik, alig bírja hasát,
A másik, kenyeret ünnepnapon, ha lát:
Néhánynak kutyája is úszik a vajban,
Mások meg tengődnek, halálos nagy bajban.
Elbúsultak ezen Peti és Kati:
– Mi itt a baj oka? Tán tudja valaki?
– Fiaim – szólt a pap, keresztet hányva:
– Azért van így, mert az Isten így csinálta!”
Mikor pedig Peti és Kati a rossz világot bejárták, mely a jelenlegi társadalmi rendnek bajait s sebeit tárta fel s mely bajok Istennek vannak tulajdonítva, akkor a szociáldemokrata társadalomba jutnak el, ahol minden szép és boldog. Itt azután a következő párbeszéd alakul ki:
– „Hát templomotok nincs? – megkérdezte Peti.
Koldus a kenyérkét hogyan kéregeti?
– Oh fiacskám! – szóltak – minek templom itten?
Nem akad ott koldus, ahol Isten nincsen!”
Íme tehát a szociáldemokrata társadalomban nincsen Isten és azért van boldogság.
Az Istenkáromlást versben és prózában egyaránt adják be a szociáldemokraták szegény, ártatlan kis áldozataiknak. Lássunk egyet prózában is. Az elmefuttatás címe: „Az igazság.” Szól a következőképen: „Egyszer nagy éhínség volt az országban; akkor a király gondnokának azt parancsolta: „Nyissa föl az éléskamrákat és a gabonát ossza szét a nép között olyan igazságosan és bölcsen, mintha az Úristen maga tenné. Az egyiknek többet, a másiknak kevesebbet!” És a gondnok adott nekik gabonát: a gazdagoknak tele vékával, a szegényeknek csak kevés szemeket. Mikor a király ezt meghallotta, magához hívatta a gondnokot és szigorúan szólt hozzá: „Nem parancsoltam-e neked, hogy a gabonát oszd szét a nép között olyan igazságosan és bölcsen, mintha az Úristen maga tenné?” Akkor a gondnok ezt felelte: „Óh, uram, úgy van, ahogy te mondod. Amit isten cselekszik, az bölcs cselekedet. És isten a legigazságosabb és legbölcsebb, a világ gazdagságát a gazdagoknak adta, akiknek sok van, azoknak még többet ád, a szegényeknek pedig alig adott annyit, hogy éhségüket csillapítsák. Én máskép cselekedjek, mint isten, az úr?”
Hihetetlen, vakmerő szofizma ez, több, gyalázatos Istenkáromlás. Természetesen a papsággal is hasonlóképen bánnak el. A „Peti és Kati” című versben erre vonatkozólag ez olvasható:
„Egy világhatárhoz, amint odaérnek,
Vége-hossza nincsen ott a sötétségnek
Belülről hallatszik lármás zenebona,
Lehet ágyúdörgés, meg ének, orgona.
Belépnek.. Sötét van, de azért jól látnak
És hallják a szavát ezer sóhajtásnak;
Peti felkiált: Éj, itt tán a pokol van?!
Mert pap nyújtózkodott mindenki bokorban.”
Az osztálygyűlöletet pedig következőképen oltják be a gyermeklélekbe:
„…Sok száz ember a mezőben
Igát vonszol. Terem is ott a föld bőven!
Emberek hátából eső megy a kastélyig.
Egy úr abból szívja pazar, dús ebédjit.”
Végül álljon itt még egy példa arra nézve, hogy a kollektivizmust, a termelési javak közösségének eszméjét miképen közlik a gyermekekkel:
„Tudjátok mi az osztályharc? Az emberek egyik része dolgozik. Táplálékot, ruházatot termel, házakat épít. Ez a munkásosztály. Az emberek másik része nem dolgozik, hanem abból él, amit a dolgozók teremtenek. A kövér ember nem dolgozik. De annál többet eszik. A kövér ember a világ ura. Az övé a föld, a műhely, a gyár, a bánya. Apádat kizavarhatja onnét. Mert ő a gazda. Ő teremtette a földet? Ő csinálta a műhelyeket? A gyárat? A bányát? Nem. De azért minden az övé. Pedig ezek mindenki számára vannak és nemcsak néhány kövér ember számára. Egyszer majd minden mindenkié lesz. Mindenkinek dolgoznia kell. De mindenkinek jó dolga is lesz. Szeretnéd, ha máris így volna?” (Nőmunkás, IV. évfolyam, 24. szám)
Ezekből a szemelvényekből látjuk, hogy a szociáldemokraták ugyancsak hatalmas energiával és agyafúrt furfanggal szövik a hálót a gyermek-világ meghódítása körül. Ha azonban nagy kincs a gyermek nekik, mennyivel nagyobb nekünk, akik hiszünk abban, hogy a gyermeknek halhatatlan lelke van, hogy Krisztus Urunk forró vágya: „engedjétek hozzám jönni a kisdedeket”! Az csak tisztára lehetetlen, hogy a katholikus pedagógusoknál, hogy a katholikus hittanárok és hitoktatóknál valaki is jobban becsülje, szeresse a gyermeket! Lehetetlen, hogy ne a legnagyobb éberséggel, szaktudással, szeretettel, önfeláldozással dolgozzunk a gyermeklélek megmentésén!”
(Kriege-Au Emil: A szociáldemokrácia és a gyermek. Katholikus Nevelés. A magyarországi római katholikus Hittanárok és Hitoktatók Egyesületének szakközlönye. 1918. január 20. 23-25. old.)
Mindebből világosan következik egy nagy – áthallásos – igazság: az igazi rombolók sohasem fejjel mennek a falnak. Nem forradalommal kezdik, azzal csak végzik. Amíg eljutnak a forradalomhoz (ami katonai államcsínnyel az ország uralkodójának és értelmiségi elitjének lefejezésével mutatja ki egyértelműen foga fehérét), előkészítik a talajt mélyszántásukhoz, hatalomátvételük gördülékenységéhez.
Ezt tette – amúgy profi szinten! – például Szamuely Tibor és Kun Béla az első világháború lövészárkaiban. A kommunista sejtszaporítás általuk ott nem pártbeléptetéssel, mozgalmári szervezkedéssel vette kezdetét, hanem demagógabbnál demagógabb röpcédulák megírásával és elterjesztésével. (Ennek lett „gyümölcse végső soron az ipari-kereskedelmi munkásság és parasztság 1918-as dezertálása, az, hogy soraikból olyan sokan felültek Károlyi Mihály és kormánya borgőzös ígéreteinek.)
A fentebbi írás bizony ma is roppant aktuális – mint amúgy megannyi hasonló, rovatunkban közölt megsárgult publikáció. „Nincsen Isten és azért van boldogság”. Mintha a mai hazai ellenzéket hallanánk. Aki ezt netán nem hiszi, járjon utána.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info