Nem tudom, ki hogy van vele, de egyre inkább kezd elegem lenni abból, hogy az ember szellemi közéletünkben deviáns jelenségek sokaságával kell hogy szembesüljön. Miért, hogy míg telekürtölik a világot, micsoda rasszizmus, antiszemitizmus van szerte Magyarországon, addig olyanokba botlunk folyton, akik se Istent, se hazát nem ismernek.
„Októberben egy igazi gendersztorit láthatunk a Trafóban, mert, mint ahogy az adófizetők pénzéből működő Színház.hu ajánlója írja: „Napjaink legfontosabb kérdései közé tartozik, hogy hogyan lehetünk mások, mint amit ránk kényszerít az állampolgárság, a szülőföldhöz tartozás, a bőrszín, a test.” A darab ezt próbálja megmutatni: „Ki vagyok én? Férfi vagyok vagy nő? Mi történik velem, ha egyik sem, vagy ha éppen mindkettő vagyok? Szörnynek születtem, vagy valami egészen másról van szó? Silvia Calderoni nem fél megmutatni, hogy milyen az az út, amin ha felmerül ez a kérdés, a társadalmi kényszerek miatt végig kell menni.” Közben Calderoni meztelenül vonaglik a színpadon, és keresni fogja majd a nemi identitását.”
Ezeket írja Szakács Árpád közismert tényfeltáró elemzéssorozata – „Kinek a kulturális diktatúrája?” – legújabb (XV.) részének legvégén. Meztelen vonaglás a színpadon. Nem új jelenség. Nagyon nem. Ugyanis amikor az idézett sorokat olvastam, eszembe jutott Zoltvány Irén bencés szerzetes, irodalomtörténész „Erotika és irodalom” című, 1924-ben megjelent könyve. A tudós szerző ebben mintegy tükröt tartott olvasói elé: milyen erkölcsromboló szépirodalmi alkotások születtek a felvilágosultság, modernség, haladás hazai képviselői részéről a tizenkilencedik századvégen és a huszadik századelőn.
Nem, nem kívánom e 221 oldalas könyvet citálni, részletezni belőle, konkrétan milyen erkölcsromboló elbeszélések, drámák, regények születtek már ama Ferenc József-i daliás időkben is. A lényeg, hogy ezen opusok magától értetődőnek tartották a szerelmi háromszögek létrejöttét, a szabad szerelmet, a válást. Pedig ekkor még hol volt a kommunizmus! Igaz, voltak kommunisták, no meg persze szociáldemokraták, csak még nem a politikai hatalomban. De szellemi téren igenis volt közük a hatalomhoz, hiszen szabadon írhattak, műveik megjelenhettek s legfeljebb csak néhány ódivatú – klerikális – kritikus dohogott miattuk alig olvasott orgánumokban.
No de kanyarodjunk csak vissza a múltból a jelenbe! Szóval itt vagyunk a harmadik ezredév küszöbét alig két évtizeddel átlépve, s még mindig ott tartunk, mint a Zoltvány által jelzett időkben. Az örökös erkölcsrombolók 1919-ben s 1945-től politikai hatalomba kerültek, nemrég viszont kiestek belőle. Ám csak a politikaiból, merthogy a szellemiben továbbra is ott maradtak. Nekik valójában nem a pénz a fontos, hanem a hatalom. Nem számít nekik, olvassa-e őket valaki egyáltalán, az sem, írnak-e opusaikról. Egy a döntő: mindig hatalmon lenni!
Szakács Árpád elemzésének legsúlyosabb mondata azonban az utolsó, miszerint Calderoni vonaglását a budapesti önkormányzat és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Ilyenkor mondja az ember – visszafojtott dühében – , hogy ezután már csak egy kávét kér, ha már nem kap feleletet kérdésére, hogy mégis – miért?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
