„Abba kellene hagyjuk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soha nem volt még a Kárpát-medencében. Nehéz a magyar ember sorsa? Igen, vagy 10-20 kilóval átlagban valóban nehezebb a kelleténél, és ezért kell fogyókúrázzunk. Ennyi kövér ember, megműveletlen föld, leszüreteletlen almafa, megkapálatlan szőlőtőke soha nem volt itt a Kárpát-medencében!”
Böjte Csaba testvért idéztük, s nem véletlenül. De idézhetnők Zonda Tamás neurológust is, aki meglehetősen sok tanulmányt szentelt annak tisztázására, miért, hogy oly sok magyar lesz öngyilkos. Miért, hogy nemcsak egy gyors – legtöbbször végzetes – beavatkozással, hanem évtizedes önsorsontó életvitellel is lehet valaki öngyilkos? Egyáltalán miért, hogy oly sok a súlyosan depressziós magyar?
Nyilván nagyon messzire vezetne ennek alapos analízise, azonban aligha járunk messze a valóságtól, ha megállapítjuk, hogy oly sokan nem feltétlenül azért választják az öngyilkosságot, mert erre „predesztináltatottan” betegek, hanem mert menekülni akarnak saját egyéni vagy közösségi bűneik, árulásaik következményei alól. Pedig soha nem késő megszabadulni a bűnöktől.
A katolikus Anyaszentegyház tanítása szerint a Szentlélek elleni bűnök egyike az Isten irgalmában való kétségbeesés, amit leginkább Jézus tizenkét tanítványából az áruló, Júdás esete tanúsít. Inkább felakasztotta magát egy fára, mintsem hogy Istenben új életet kezdett volna. S hányan, de hányan vannak követői ebben, hányan vannak, akik mindig, mindenben és mindenhol csak a rosszat, rútat, szennyeset veszik észre és legyintve lemondanak arról, hogy megszabadítsák tőlük életüket, környezetüket!
Hányan, de hányan vannak, akik nem örökletes elmebaj végkövetkezményeként dobják el maguktól a földi életet, hanem tudatos önrombolással, saját szervezetük, sőt szűk vagy tág környezetük tönkretételével! Hiába hivatkoznak folyton az általuk megváltoztathatatlannak tekintett külső körülményekre, a kényszerítő helyzetekre, tragédiájuknak mégiscsak önnönmaguk az első számú előidézői – például restségükkel, hasonlóan Goncsárov Oblomovjához, aki még szervezete ballasztját is lusta volt magától eltávolítani.
Itt lép a képbe a hazaárulás fogalma. Hogyan? Aki tudja, minő talentumokat kapott a Teremtőtől és mégsem kamatoztatja azokat, hanem csak úgy „elvan” a társadalomban, minden szellemi-fizikai erőfeszítés nélkül, bizony hiába is vádol mindenkit sorsáért. „Mielőtt más elé tükröt tartasz, előbb magad nézzél bele” – mondja Platón, s nem véletlenül. Az ókori nevelők ugyanis a személyiség tényleges érettségét annak önismeretének fokától tették függővé. S aki ezzel nem vagy alig rendelkezik, mindig csak másokra mutogat. A család, a szomszéd, a munkahelyi főnök, a kormány, a rendszer, ezek okozzák szerinte minden nyomorát. Ő viszont ártatlan, csak szenvedő alanya az ellene (is) összeesküvő világnak, s ezért egyfajta jogot formál arra, hogy mindig, mindenhol, mindenki felett pálcát törjön.
Nem mai keletű jelenség ez, persze. „A savanyú Jóskákat, a nagyképűeket, a vad, erőszakos erkölcsjavítókat, a morcokat, morózusokat, a búsan gubbasztó életfáradtakat, a mindig világítéleteket dörgőket, pokollal fenyegetőket nem kedveli az emberi társadalom, nem vonzódnak feléjük, inkább menekülnek előlük. Ezek sohasem lesznek jó vezetők, embereket az általuk hirdetett eszmének megnyerők és megtartók, embereket fellelkesítők.” – olvassuk egy 1942-ben megjelent tanulmányban (Vitéz Pintér József: Csillagok égboltomon).
Aki rendszeresen böngészi a közösségi oldalakat, élükön a Facebookot, szinte percről percre tapasztalhatja, milyen morális mélyrepülésre képesek sokan. Nevetséges, vagy éppen siralmas, amikor valaki mindenért az éppen regnáló kormányt okolja. S mi mindennel! Nincsen pénze? Honnan is lenne, amikor a velejéig korrupt kormány minden pénzt elver. Szemét van mindenütt? Igen, mert az önkormányzat is, követve a kormányt, minden pénzt lenyúl, így nincs miből fizetni az utcaseprőket. S mondják ezt olyanok, akiknek mindhárom ölebük rendszeresen az aszfaltra piszkít s eszükbe sem jut végterméküket onnan eltávolítani, miként elszívott cigarettájuk (amire azonban mégiscsak telik) csikkjét is ott pottyantják el, ahol éppen érik.
E sorok írójától kérdezte nemrég valaki, mi a hazaárulás, kik a hazaárulók? Fogas kérdés. Legtöbbször valami „nagy árulás”-ra gondolunk ilyenkor. Pedig nem kellene. A nagy vétek is rendszerint kicsiben kezdődik. Gyűjtsön az ember a fejére akármennyi parazsat (e sorok írója csak akkor csodálkozik, ha éppen nem kap), legyen bármennyire is „szélsőséges”-nek kikiáltott, talán vagyunk még azért, akik azt valljuk, hogy bizony hazaárulás a közterületi szemetelés is. Aki ezt teszi, szennyezi saját hazája földjét. Fizikailag árt neki. S aki fizikailag árt, miért ne ártana lelkileg, szellemileg is?
Milyen szép látni ma is a gondozott székely portákat, ahol rend, tisztaság honol, ahol még tisztán öltözködnek, tisztán beszélnek, tisztán gondolkodnak! (Lehet, hogy a hajdanvolt Európa oda szorul?) Menjen csak el valaki Zetelakára, ott a gyermek még úgy szólítja a szüleit, hogy „Édesapám”, „Édesanyám”. A „fater”-t és „muter”-t, hogy, hogy nem, arrafelé nem ismerik. S ha zetelakai Árpi – olvassuk Csiby Károly irodalomtörténész-nyelvész tanulmányában (A médianyelv tudatrombolása) – a Nyugati Pályaudvarra tévedne, szinte sírásra görbülve kérdené: „Édesapám, milyen nyelven beszélnek ezek?”
Torokszorító olvasni Szabó Dezső önéletrajzi kötetét (Életeim), amelyben családjáról így vall: „Soha egy frivol szó, egy rossz csiklandású mozdulat nem történt tiszta levegőjében. A morál nem nagyképűség, nem társadalmi álarc volt e családban, hanem természetes levegője a léleknek.” Morál. Hát igen, úgy tűnik, az 1880-as években, amikorra e sorok vonatkoznak, még ismerték ezt a szót. Az árulást viszont már kevésbé. Vajon miért?
Ma már ez is másképpen van, így aztán adódik a címbeli kérdés. De talán lehet, hogy a fentiek olvastán akadnak majd, akik elgondolkodnak rajta.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info