Már megint azok az ásatag írások, kiálthatnak fel egyesek. Pedig minden soruk, szavuk felkiáltójel ma is. „Ha föl nem ébredünk, rövidesen csak az irodaszolgák, a közlegények, a munkanélküliek és a cselédek lesznek katolikusok…” – olvashatjuk egy – nem tévedés – 1933-ból való írásban. Az imént idézett mondat egy röpke helyzetértékelés konklúziója. Ám lássuk az írást a maga egészében!
„Érdekes tanulság húzódik meg a németországi zsidóüldözések mögött. Mint az egész világon általában, Németországban is a zsidóság kezében van az újságok nagy része. Ugyancsak a zsidóság közül kerültek ki túlnyomó részt a kommunista és szocialista vezérek. Tíz esztendőn keresztül ezek a lapok és vezérek nem valami kesztyűs kézzel bántak Hitlerrel és a horogkeresztes mozgalommal. Most, hogy Hitlerék kezébe került a hatalom, megszületett az ellenhatás a zsidósággal szemben. Minket nem ezek a kilengések érdekelnek elsősorban, hanem azok a jelenségek, amelyek ezekkel a németországi eseményekkel kapcsolatban az egész világon észlelhetők. Mihelyt elterjedt a kisebb-nagyobb németországi zsidó sérelmeknek a híre, megmozdult az egész világ zsidósága. A liberális, szabadkőműves zsidó újságok napról-napra öles cikkekben színezik ki a legutolsó kis német zsidó gyereknek adott pofont is. Telekürtölik az egész világot a német barbárság elleni siránkozással. Nagy tiltakozó gyűléseket tartanak mindenfelé, csoportokba gyülekezve megverik az idegenben élő németeket stb. Minket azonban nem ez érdekel. Ez a harc a németek és a zsidók dolga. Amennyire elítéljük a zsidóságnak felforgató politikai, társadalmi és erkölcsi mozgalmakban való állandó, tömeges szereplését, úgyannyira helytelenítjük az ellenforradalmi kilengéseket is. Minket inkább a tanulság kedvéért érdekel a dolog. Imponál nekünk a világ zsidóságának ez a bámulatos összetartása. És szomorúan állapítjuk meg, hogy mi katolikusok, még igen messze vagyunk, mert nem tudjuk annyira átérezni, ha valahol bántják a katolikusokat és az Egyházat. Itt vannak a spanyolországi egyházüldözések, vagy itt van a jugoszláviai katolikusok elnyomatása. Eszünkbe jutott már nekünk tiltakozni ellene? Pedig Spanyolországban százszámra gyújtották fel a templomokat, zárdákat, Jugoszláviában megfosztják az Egyházat jogaitól, elveszik vagyonát, és ha szólni mer, börtönbe csukják. Mit jelent ezekhez képest a németországi zsidóüldözés? És mégis alig beszéltünk róla. Tiltakozásra, a világ katolikus millióinak megmozgatására pedig nem is gondoltunk.
De nem is idegenbe megyünk példákért. Itthon is találunk eleget. 67 százalékos katolikus országban élünk, 14 esztendeje „keresztény” kurzus van, és senkinek eszébe sem jut, hogy a magyar törvénykönyvben vannak olyan törvények, amelyek sérelmesek a katolicizmusra. Sem társadalmi, sem politikai, sem gazdasági téren nem foglaljuk el a számarányunknál fogva jogosan megillető helyet. Ha föl nem ébredünk, rövidesen csak az irodaszolgák, a közlegények, a munkanélküliek és a cselédek lesznek katolikusok…”
(Pécsi katolikus tudósító, 1933. július-augusztus, 12. old.)
Csak egy aprócska kiegészítés. A cikkíró zsidó befolyásról beszél Németországban. Ugyanezen orgánumban találjuk:
„1923/24. tanév II. felében a pécsi egyetem hallgatóinak száma volt 1289. Ebből katolikus azonban csak 468 volt, míg a város lakosságának alig 9 százalékát kitevő zsidóság 593 hallgatóval volt képviselve.”
(Pécsi Katolikus Tudósító, 1925. szeptember 5., 4. old.)
Jegyezzük csak meg! Volt tehát a Károlyi-forradalom, az 1919-es kommunizmus, Trianon és mindezek után egy „keresztény kurzus”. De inkább csak – mai szóval – virtuálisan. „Az elsodort falu” írója például „görénykurzus”-nak nevezte, mert olyan, mint névadó állata: sunyi, büdös és lop. Ám Prohászka Ottokár püspök vagy Bangha Béla jezsuita atya sem volt róla különösebben jobb véleménnyel. Bangha például így írt a kurzus uralkodásának kellős közepén:
„Keresztények vagyunk, de kerüljük az Isten házát s elvesztettük az imádság szárnyaló lendületének, az áhítat boldogságának, a magunkba szállás töredelmének érzetét. Keresztények vagyunk, de az evangéliumot, a világirodalomnak ezt a legnagyobb remekét és a világtörténelemnek ezt a leghatalmasabb lendítő kerekét csak hallomásból ismerjük. Byront és Shakespeare-t, Petőfit és Aranyt, sőt Zolát és Anatole France-ot, sőt Szomori Dezsőt és Nádas Sándort olvastunk, de Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost soha! Az évszázadok vagy a jelenkor nagy keresztény gondolkozóit, bölcselőit, történészeit soha! Egyházunk történetét, büszkeségeit, érdemeit nem tanulmányoztuk soha! Keresztények vagyunk, de az evangélium hirdetése nem érdekel; ha egy-egy nagynevű szónokot hirdetnek, akit meghallgatni retorikai és költői élvezet, azt meghallgatjuk, mint ahogy cigányt megyünk hallgatni a kávéházba, de ahol keresetlen szavakkal Krisztust prédikálják, ott unatkozunk és kritizálunk, mert a magunkba szállás s az evangélium fenséges egyszerűsége iránt szinte érzékünket is elvesztettük. Keresztények vagyunk, de Istent káromoljuk, de párbajozunk, de házasságot törünk, de virágzik köztünk a prostitúció s az orfeumok és mozgószínházak szemérmetlensége, de beszennyezzük a házasság szentségét könnyelmű elválásokkal, új feleség vételével, végül tán a feleségek csereberélésével is s a gyermekáldás bűnös megakadályozásával. Keresztények vagyunk, de nővilágunk olyan divatot követ, amely fittyet hány a keresztény szemérem és nőiesség méltóságára s utcáinkat a vándorló kerítés és bűnre izgató frivolság kirakataivá teszi. Keresztények vagyunk, de őrült materialista versenyt folytatunk a koncért és durva mohósággal vetjük rá magunkat minden kínálkozó nyereségre, bármily eszközzel érjük is el azt. Keresztények vagyunk, de mint gyermek a mumustól, félünk és reszketünk a „klerikálizmus” szörnyű vádjától; idegen, ismeretlen fakíroknak nézzük a papjainkat, akikről minden rosszat és semmi jót nem szabad elhinni és akiknek társasága megbélyegez és megfertőz, mint a leprásoké. Keresztények vagyunk, de egyházat, pápát, kánonjogot, keresztény iskolát, sajtót, irodalmat s egyesületet ne említsen senki előttünk.
Nem, nem ez a magyar kereszténység természetrajza, de ugyebár akad soraink közt is elég, akinek kereszténysége körülbelül ezek közt a határok közt mozog. S az ellenség persze kaján kárörömmel könyveli rá ezek hitványságát az összesség nevére. S ilyen kereszténységgel természetes, hogy nem lehet megváltani a világot, még egy akkorka országot sem, mint aminő szegény Csonkamagyarország! Ilyen kereszténységgel legfeljebb önmagunkat ámíthatjuk s ellenségeinket izgathatjuk fokozottabb ellenállásra, anélkül, hogy a keresztény gondolat igazi hatásait és gyümölcseit remélhetnők.”
(Nagy kérdések útján. 2. kiadás. Budapest, 1923. Magyar Kultúra-Pallas Rt. Nyomdája. 83-84. old.)
Aztán jött a két világháború közti keresztényüldözések sorozata, kiváltképpen Mexikóban, Szovjet-Oroszországban és Spanyolországban. Maradjunk most ez utóbbinál! Ennek tanulságairól hadd idézzük újra Banghát:
„Spanyolországban tehát tovább dúl a radikálisok forradalma s most már egyenesen a szerzetesek kiűzését s a szerzetesrendek vagyonának elkobzását kísérli meg a „népköztársaság”, amelyhez a népnek természetesen éppúgy nincs köze, mint ahogy nálunk sem volt köze a Károlyi-kormány züllött diktatúrájához. A helyzet tragikumát növeli, hogy az egyházüldözés megint egy százszázalékosan katolikus lakosságú országban került uralomra, aminthogy az utóbbi kor legtöbb véres és vértelen valláselnyomása katolikus országokban történt: Olasz-, Franciaországban, Portugáliában, Mexikóban, Litvániában. Nem mintha a katolikus országokban a vallásnak kevesebb becsülete volna; ellenkezőleg: mert ezekben a vallásnak legtovább maradt meg a becsülete, legtovább álltak fenn a hagyományai és intézményei. Ahol az oltárpusztítást már a XVI. században elvégezték, ott a vallásellenességnek a XIX. és XX. században már kevesebb dolga akadt.
Mégis meg kell állapítani, hogy ezekben a sorozatos katolikus üldözésekben a katolikusok is nagy fokban hibásak, még pedig a mulasztásaik révén. Olyan mulasztások ezek, amelyek gondolkodóba ejtenek. Mert ezekben az országokban is volt sok katolikus erő, szeretet, lelkesedés, áldozatkészség, kulturális és szociális munka; csak a védképességük volt kevés. Az emberek a napi munkájukba temetkeztek s azzal nem törődtek, hogyan dolgozik, mit fúr-farag, milyen aknákat ás az ellenség. Hamis biztonságérzetben ringatóztak; a prófétákat és kasszandrákat kinevették. Elmulasztottak a templom és gimnázium mellé nyomdákat és szerkesztőségeket állítani s az ellenség egy szép napon kiverte őket még a templomaikból és gimnáziumaikból is. Elmulasztották mindennap újra cáfolni a mindennap újra felhangzó vádakat és hazugságokat s ellentámadásba menve át, leleplezni a támadókat és hazudozókat. Már pedig ez a világ azoké, akik hangosabban beszélnek; nem azoké, akiknek igazuk van.
Valóságos probléma ez: egyes osztályok katolikusságának ez a beilleszkedni nem-tudása vagy nem-akarása a kor követelményeibe. Ez a rövidlátó sekrestyepolitika, amely a jelen érvényesülési eszközeit nem veszi észre és csökönyösen megmarad lezajlott századok életszükségleti cikkei mellett. Ez a túlzó szerénység, amely csak dolgozni, alkotni, szolgálni akar s nem látja, hogy még ezt sem engedik meg nekünk a sötét hatalmak, ha csak kapisztráni marokkal torkon nem ragadjuk s erővel meg nem fékezzük őket.
S hol van ilyenkor a katolikus világszolidaritás? Hol hangzik fel erőteljes, nemzetközileg egységes tiltakozó szó s jog és erkölcs megcsúfolása, az egyházrablás és képmutatás ellen? Hol mutatkozik meg az a katolikusság, amely, ha akarna, a világ legelső és legnagyobb hatalma lehetne minden téren, kulturális, politikai, sőt gazdasági téren is? Amely azonban jobban szereti beérni azzal, hogy a merőben hierarchiai egységen túl ne legyen más, mint fogalmi egység, erőtlen s elvont gyűjtőfogalom? De hol is lehetne ilyenkor a hatóképes, nemzetközi katolikus akció, amikor sokan még nemzeti keretek közt sem akarják komolyan?
„A katolikus Egyházat igazán csak a Krisztusi erő, isteni ígéret és kegyelem tartja össze. Az embereitől rég tönkremehetett volna…”
(Magyar Kultúra. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Czapik Gyula. Társszerkesztő: Nyisztor Zoltán. 1931. évf. II. félév. 334. old.)
Döbbenetes mondatok ugyebár, pláne az utolsó. Kérdések maradnak utánuk. Miért, hogy ennyire ismétli önmagát a történelem? Miért, hogy megannyi, keresztényeket ért csapásokból mintha maguk a keresztények sem tanulnának? Mikor jön már el végre az az idő, amikor újra feléled a középkor harcos szelleme, amikor újra keresztes hadak állnak majd kontinensünk élén?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info