Nem érdektelen a kérdésfelvetés: milyen vallású emberek körében terjed leginkább a szabadkőműves szövetség? Ha szigorúan a tényeket vizsgáljuk, első szemrevételezésre talán megdöbbentő, de igaz tényre bukkanunk válaszul.
Amikor az 1550/1920-as számú, 1920. május 18-án kelt belügyminiszteri rendelettel Dömötör Mihály belügyminiszter nevével betiltotta a szabadkőműves szövetség működését és elkoboztatta páholyaik iratanyagát, fény derült arra is, konkrétan kik vakoltak a monarchiabeli magyar páholyokban. A szabadkőműves névsor értékelői közül talán leginkább Somogyi István ügyvéd, nemzetgyűlési képviselő elemzései emelkednek ki.
Egyik ilyen mélyreható elemzésében (Szabadkőmívesség, katolicizmus, protestantizmus. Magyar Kultúra. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Dr. Czapik Gyula. 1928. február 5. 106-113. old.) arról tájékoztat, hogy Viczián István országgyűlési képviselő, aki a feloszlatás idejében belügyminiszteri államtitkár volt, 1927. november 13-án a „Magyarság” napilapban „nyílt levelet intézett Baltazár Dezső református szuperintendenshez, aki egyik liberális ujságban a szabadkőmívesség védelmére kelt, s ebben a levélben, idézetekkel támogatva, nyíltan kijelenti, hogy a szabadkőmívesség végcélja az atheizmus és a kommunizmus, s a „kelet” egyes cikkeiből, valamint a páholyok jegyzőkönyveiből bizonyítja be, hogy a szabadkőmívesség mily féktelen gyűlölettel tört a kereszténység és a keresztény vallások papsága ellen, akiket „az igazság örökös ellenségei és a butaság és a hazug elnyomás híveinek, a reakció lovagjainak, a butaság és hazugságok bajnokainak, a felvilágosodás halálos ellenségeinek” nevez.”
Hozzáteszi az egyébként református Viczián, hogy nemcsak a katolikus, hanem általában „minden keresztény vallás és minden keresztény vallás lelkésze ellen” való volt a páholyok hol nyílt, hol burkolt tevékenysége. Majd így folytatja Somogyi:
„Ha tehát egyszer elkövetkezik a nagy leszámolás, a nagy kérdőrevonás a magyarországi szabadkőmívesség nemzetgyilkos és lélekpusztító munkájáért, nemcsak az egyént kell a vádlottak padjára ültetni, aki ennek a sötét célnak odaadta magát, hanem meg kell vizsgálnunk, hogy a keresztény vallások, nevezetesen a katolikus Egyház és a protestáns felekezetek elkövettek-e minden tőlük telhetőt, hogy híveiket az e testületbe való belépéstől visszatartsák, s harcbavetették-e minden erejüket, hogy a páholyok istentelen és hazafiatlan munkáját megakadályozzák.”
Kezdi a katolicizmussal:
„Hogy a katolicizmus már régen felismerte a szabadkőmívességben rejlő veszedelmet, történeti tény. 1717-ben alakult meg az első modernnek nevezhető nagypáholy Angliában, 1723-ban adta ki annak alkotmányát [A könyv teljes címe magyar fordításban: »A szabadkőmívesek alkotmánya. Tartalmazza a nagyon régi és tiszteletreméltó testvéri szövetség történetét, kötelességeit, szabályait stb. A páholyok használatára.« – Somogyi István] Anderson skót protestáns lelkész, az intézmény egyik vezetője, s már 1738. április 18-án XII. Kelemen pápa kárhoztatta munkájukat, s eltiltott minden katolikus hívőt attól, hogy a páholyokba belépjen. Azóta a pápák egész sora újította meg ezt a tilalmat. Így XIV. Benedek 1751. március 18-án, VII. Pius 1821 szeptember 13-án, XII. Leo 1826. március 13-án, XVI. Gergely 1832 augusztus 15-én kelt encyklikájukban. Különösen kárhoztatta IX. Pius pápa, akit több ízben is figyelmeztette a katolikus hívőket a szabadkőmívesség veszedelmességére, így 1846 november 9-iki „Qui pluribus”, 1848 április 20-iki „Quibus Sanctisque”, 1849 december 8-iki „Noscitis et nobiscum”, 1854 december 9-iki „Singulari quadam”, 1863 augusztus 10-iki „Quanto conficiamur moerore” című encyklikáival és allokucióival, XIII. Leo, e nagy pápa figyelmét szintén nem kerülte el az a veszedelem, s 1884-ben így jellemezi a szabadkőmívességet: „Ugy a ravaszságot, mint a merészséget egyesítve, a szabadkőmívesség a szociális hierarchia összes fokait ellepte és a modern államokban a szuverenitáshoz hasonló hatalmat kezd gyakorolni.”
Látjuk tehát, hogy a katolikus Egyházat s a pápákat nem lehetett sem megtéveszteni, sem elnémítani ama frázisokkal, amiket a szabadkőmívesség a tájékozatlan publikum számára oly nagy mennyiségben tart raktáron. A katolikus Egyház a modern szabadkőmívesség megalakulása után azonnal szembeszállt ennek a földalatti szervezetnek céljával, törekvéseivel s nem késett híveit erre figyelmeztetni, sőt nem habozott a parancsának ellenszegülőt a legnagyobb büntetéssel sujtani. Pedig az a szabadkőművesség még korántsem volt oly destruktív, mint a XX. század szabadkőmívessége. Még akkor nagyon szőrmentén dolgozott, nagyon óvatos lépéseket tett, s alkotmányában megkövetelte a hazafiasságot, megkövetelte az Istenben való hitet s kizárta tagjai sorából, akiknél ezek valamelyike hiányzott. [Anderson alkotmánykönyve még a szabadkőmíves viszonyát Istenhez és a valláshoz így állapítja meg: „A szabadkőmíves kötelessége hivatásánál fogva engedelmeskedni az erkölcsi törvénynek; és ha helyesen érti a Művészetet, soha sem lehet sem ostoba atheista, sem vallástalan libertinus.” A hazával szemben a következő kötelességeket írja elő: »A szabadkőmíves békés alattvalója a polgári hatóságoknak, bárhol él és dolgozik, s nem szabad résztvennie a béke vagy a nép jóléte ellen intézett felkelésekben és összeesküvésekben s ne legyen engedetlen az alsóbbfokú hatóságokkal szemben.« Persze ezeket az elveket már rég sutbadobták. – Somogyi István] És a katolicizmus mégsem hitt neki már ekkor sem, s helyesen ismerte fel természetét még bölcsőjében.
A katolicizmus tehát megtette és megteszi kötelességét e téren is, mert ma is épúgy kárhoztatja a szabadkőmívességet, mint a XVIII. század közepén kárhoztatta s épúgy védi híveit ennek az intézménynek mérgezésétől, s az államot a szétzüllesztéstől ma is, mint védte századok óta más, hasonló veszélyektől.”
Nincs mit hozzáfűzni ehhez érdemben. Somogyi csupán tényeket sorol fel, az egyházi tanítóhivatal hivatalos megnyilatkozásait. S ez még akkor is igaz, ha akadtak olyan katolikus püspökök Magyarországon is, akik rokonszenveztek a szabadkőművességgel, de amit az Egyház nem helyeselt. (Róluk Meszlényi Antal esztergomi kanonok-egyháztörténész emlékezik meg „A jozefinizmus kora Magyarországon” címmel 1934-ben megjelent könyvében.) Fel is teszi a kérdést Somogyi:
„De hát vajon a magyar katolicizmus és a magyar katolikus papság nem tért-e el az egyház fejének parancsaitól? Büszkén mondhatjuk, hogy nem, s ezt bizonyítjuk is.
Barcsay Adorján könyvének [A szabadkőművesség bűnei, 1922 – Ifj. T. L.] II. kötetében [Palatinus József: Egy vidéki páholy titkai, 1922 – Ifj. T. L.] leközli a magyarországi azabadkőmívesek névsorát [Tudomásunk szerint e névsor helyességét nem vonta kétségbe senki. Összeállításainkat ennek alapján végeztük – Somogyi István jegyzete], mely mintegy 13 000 nevet tartalmaz (összeszámításom szerint 13 112). Hogy ebből mennyi a katolikus, megállapítani természetesen nem lehet, de e tanulmánynak nem is az a célja. Szófogadatlan gyermek minden családban akad, züllött lélek minden vallásúak között találkozik, ingatag, befolyásolható, tudatlan és igen gyarló hívő – sajnos – sok van a katolikusok között is. Minket itt az érdekel, hogy a papság mily viselkedést tanusitott a szabadkőmívességgel szemben, mereven elzárkózott-e törekvései elől, vagy pedig odaadta magát – mint tag – istentelen és nemzetietlen munkájuk eszközéül. Másodsorban pedig kutatni fogjuk azt, hogy az úgynevezett felekezeti intézmények, nevezetesen a felekezeti iskolák tanárai mennyiben maradtak mentesek a szabadkőmívességtől s annak törekvéseitől.”
Ha figyelembe vesszük azt, hogy a dualizmus évtizedei alatt a hazai szabadkőművesség valódi céljairól, törekvéseiről – amint erre Radó Polikárp bencés teológus tanulmánya különösen is rávilágít (A klérus és a zsidó kérdés a liberális korban. Magyar Kultúra, 1942. július 5-20. 10-12. old.) – a legtöbb bírálat katolikus orgánumban jelent meg (hogy csak a legfontosabbakat említsük: Herkó Páter, Jézus Szentséges Szívének Hírnöke, Katholikus Hitvédelmi Folyóirat, Katolikus Szemle, Magyar Állam, Magyar Herkó Páter, Magyar Sion, Religio, Új Magyar Sion), nem csodálkozhatunk azon, hogy a Palatinus-műben közzétett szabadkőműves tagnévsorban mindössze két katolikus pap szerepelt:
„Egyik Hock János, ki Balog Károly néven vétette fel magát 1890-ben a Demokrácia páholyba, ahol a mesterfokot elnyerte s 1891, 1892, 1893-ban páholyszónok volt. 1894-ben azonban Hock a páholy engedelmével már kilépett a szabadkőmívességből (fedezve) s azóta nem volt aktív tagja az intézménynek.
A másik katolikus pap Halász (Fischer) Antal néven mint miszkolai plébános van bevezetve s Kassán vétetett fel 1918-ban a Resurrexit páholyban inasnak. Itt azonban nem tartjuk kizártnak a tévedést. Egyrészt mert Miszkola község nem volt Nagymagyarországon (talán Miszlóka?), másrészt mert a könyv a magyar név után a régi nevet is zárjelben közli, amit csak zsidó rabinusoknál vagy zsidó tagoknál tesz meg.”
Jogosan vonta le tehát e tények alapján a konklúziót Somogyi:
„A katolikus papság tehát nem hódolt a páholyok csábításainak s megtartotta e tekintetben az Egyház fejének parancsát.”
Somogyi azonban kitér egy vádra is és tisztázza, igaz-e vagy sem:
„Itt kell kitérnünk arra a szabadkőmívesek által többször hangoztatott hazugságra, hogy a katolikus klérus főpapjai között is többen voltak a XIX. század második felében szabadkőmívesek. Így fel szokták említeni Haynald bíborost és másokat, sőt Prohászkát is. Hát ez vakmerő valótlanság. Magyar katolikus főpap nem volt tagja soha a páholyoknak. Azt is hangoztatják, hogy Horváth Mihály püspök és Rónay Jáczint bencéstanár szintén aktív tagok voltak. A nyomát ennek a magyarországi szabadkőmívességben nem találjuk, vagyis a magyar szabadkőmívességhez ők sem tartoztak, magyar páholy tagjai soha nem voltak.”
És az igazság?
„Arató Frigyes említi „A szabadkőmívesség” című munkájában, hogy Horváth és Rónay a szabadságharc leverése után külföldön lettek szabadkőmívesek. Az emigránsok ugyanis minden eszközt felhasználni igyekeztek eltiport országunk javára s midőn kint látták a szabadkőmívesség erejét, ezt is (helytelenül) céljaik szolgálatába akarták állítani. Valósággal felosztották maguk közt a szerepet, hogy ki melyik páholyba lépjen be, hogy minden ország szabadkőmíveseit megnyerhessék terveiknek. Így lépett be – Arató szerint – Klapka Turinban, Horváth Mihály, Puky Miklós, Dessewffy Dénes Genfben, Vetter Antal, gróf Teleki László, Almássy Pál, Czecz János Párisban, Vukovits Sebő, Rónay Jácint Angliában, Hajnik Pál, Bethlen Gergely és Kossuth Lajos Amerikában.
Horváth és Rónay ezen lépése tehát egy nagy eszme érdekében történt, ami ugyan helytelen és nem menti őket, de megérthetővé teszi eljárásukat. Hogy az egész szabadkőmívességgel nem éreztek valami nagy közösséget, az is bizonyítja, hogy mihelyt nem volt reá szükségük, többé nem is törődtek vele.”
Ám nemcsak a katolikus papság, hanem a katolikus intézmények sem inogtak emg:
„Ami már most a katolikus intézményeket, különösen a katolikus iskolákat illeti, azok sem tántorodtak meg egy percre sem. Szerzetesi iskoláinkban egyetlen szabadkőmíves nem volt.
Sem az egri, sem a pécsi katolikus jogakadémiákon egyetlen szabadkőmíves tanár nem akadt.
A nagyváradi királyi katholikus című, de teljesen az állam kezelése alatt álló jogakadémián egy szabadkőmíves volt, Ágoston Péter; több ott sem akadt.”
A katolicizmus tartotta tehát magát a szabadkőműves szövetség XII. Kelemen pápa általi elítéléséhez. Mi volt azonban a helyzet protestáns részen? Somogyi e téren is igyekezett alaposan tájékozódni:
„Nézzünk szét most már a keresztény felekezetek portáján, s nagy meglepetéssel fogjuk látni, hogy itt már sem a lelkészek, sem az iskolák tanítói nem voltak mentesek a szabadkőmívességtől. Ellenkezőleg, jelentős csapatokban lepték el a páholyokat, ahol egyesek számottevő tevékenységet fejtettek ki.”
Ezt követően hosszasan idézi a Palatinus-névsort:
A szabadkőmíves névsor a következő neveket tartalmazza:
I. Református lelkészek
Barta Lajos, Aranyosgyéres
Bary Gyula, Nagybereg
Barabás Samu, Kolozsvár
Bélteky Lajos, Szatmár
Barta László, Szabadka
Bene István, Aldoboly
Berde Sándor, Brád
Bertók Béla, Beregsurány
Boross Kálmán, Kamocsa
Csefordi Ferenc, Cseffalva
Csák Máté, Nagyvárad
Csötörnyi János, Gyöngyös
Csukés Endre, Nagyrákos
Dávid Mihály, Cegléd (kántor)
Domokos Károly, Nagyvárad
Egerházy Lajos, Torda
Fekete Gyula, Nagykikinda
Futó András, Tépe
Gergely Antal, Mezőtúr
Gönczy János, Nyiribrony
Görömbey Péter, Nagykálló
Gyenge János, Nagyzerénd
Hamar György, Ujszentes
Harsányi István, Mármarossziget
Haypál Benő, Budapest
Héder Sándor, Budapest
Horváth Pál, Kolozsvár
Jánosy Zoltán, Debrecen
Keresztesi Samu, Budapest
Lengyel István, Sátoraljaújhely
Létay Menyhért, Tiszafüred
Miszák Péter, Beregsom
Murányi János, Somogy-Bálványos
Nádházy Bertalan, Battonya
Pécsy Árpád, Brassó
Tárkányi György, Sepsiszentgyörgy
Tóth Béla, Miskolc
Tóth Lajos, Szürte
Tótfalusy József, Marosvásárhely
Tüdős István, Miskolc,
Vásárhelyi Boldizsár, Dés
Peley József, Záhony
Porzsolt István, Ujfehértó
Ravasz László, Kolozsvár
Révay Pál, Sepsiszentgyörgy
Sedivy László, Nyitra
Seregi Dezső, Nagykanizsa
Simon József, Debrecen
Soó Sándor, Vulkán
Sulyok István, Nagyvárad
Sütő Kálmán, Munkács
Szabó Aladár, Apagy
Szabó Imre, Kocsod
Szabó Sándor, Túrkeve
Szabolcska Mihály, Temesvár
Szakács Albert, Sörényfalva
Szász Béla, Sepsiszentgyörgy
Szele György, Debrecen
Szendrey István, Mezőkászony
Szútor Jenő, Nagybánya
Szűcs István, Tiszasalamon
Vályi Elek, Beszterce
Varga Károly, Korláthelmecz
Varga Pál, Szeged
Vas Mihály, Gégény
Vas Antal, Temesvár
Veres Károly, Nyirtura
Szabadkőmívesek voltak az alábbi református teológiai tanárok:
Bartók György, Kolozsvár
Bosznay István, Debrecen
Hamar István, Budapest
Karai Sándor, Debrecen
Lencz Géza, Debrecen
Nagy Béla, Sárospatak
Nagy Károly, Kolozsvár
Pokoly József, Debrecen
Pruzsinszky Pál, Budapest
Rohoska József, Sárospatak
Zoványi Jenő, Debrecen
A református jogakadémiákon s liceumokon szabadkőmívesek voltak a következő tanerők:
Antal Géza, Pápa
Bacsó Jenő, Mármarossziget
Barta Béla, Sárospatak
Beliczay Jónás, Kecskemét
Buday Dezső, Kecskemét
Csiky Lajos, Debrecen
Draskóczy Gábor, Mármarossziget
Erős Lajos, Debrecen
Gerésy Imre, Mármarossziget
Jászy Viktor, Debrecen
Ivó Géza, Kecskemét
Kenézy Gyula, Debrecen
Kovács Béla, Mármarossziget
Kovács Gábor, Debrecen
Kovács Pál, Kecskemét
Kováts Andor, Kecskemét
Kun Béla, Debrecen
Máreton Géza, Mármarossziget
Pap Tibor, Mármarossziget
Rácz Béla, Mármarossziget
Szilágyi Antal, Mármarossziget
Vékony Antal, Mármarossziget
A reformátusoknál tehát 67 lelkész, 11 teológiai és 22 jogakadémiai és liceumi tanár akadt, aki szabadkőmives volt. Ezek közül három ma is szuperintendense – mint ők legújabban titulálni szeretik, püspöke – a református felekezetnek és pedig:
Ravasz László, Budapesten
Bertók Béla, a megszállott felvidéken
Sulyok István, a megszállott Nagyváradon.
Szabadkőmíves volt Barabás Samu országgyűlési képviselő, jelenleg kabai lelkész, Csukás Endre, Jánosy Zoltán volt képviselők s Szabolcska Mihály temesvári lelkész, az ismert lirikus, aki annyira beleélte magát ebbe a szerepbe, hogy a spanyol hadbíróság által halálraítélt véreskezű Ferrer kivégzése után erre az alkalomra egy kis költeményt írt, mely a forradalmár Ferrert az égig magasztalta s az általa vallott eszem halhatatlanságát hirdeti.
II. Az ágostai evangélikus felekezet lelkészei közül a következők voltak a különféle páholyok tagjai:
Baltazár János, Ilosva
Csók György, Miskolc
Darvas Aladár, Tótkeresztúr
Duszik Lajos, Miskolc
Francz Ede, Orsova
Geduly Ferenc Ede, Lónyabánya
Geduly Henrik, Nyiregyháza (Szabolcs-páholy alapítója)
Görög Ernő, Tés
Irányi Kamil, Szatmár
Jeszenszky Ignác, Nagykikinda
Kemény Lajos, Osgyán
Kirchknopf Gusztáv, Kolozsvár
Korosy Emil, Szabadka
Krámer Béla, Temesvár
Móhr Henrik, Budapest
Nagy Lajos, Gyúro
Óberth Ferenc, Ecel
Schwalm József, Pancsova
Somló Gyula, Vác
Szabó Béla, Budapest
Thébusz János, Zólyom
Vitális Gyula, Zólyomlipcse
Wolff József, Losonc
Az evangélikus teológiai tanárok között pedig:
Kapi Gyula, Sopron
Csengery Gusztáv, Eperjes
Masznyik Endre, Pozsony
Obál Béla, Eperjes
Az evangélikus jogakadémiákon és liceumokban:
Csatáry Ágost, Eperjes
Flórián Károly, Eperjes
Hébelt Ede, Eperjes
Horváth Ödön, Eperjes
Jónás János, Pozsony
Klaniczay Sándor, Selmecbánya
Künsztler János, Selmecbánya
Maléter István, Eperjes
Michaelis Vilmos, Pozsony
Mikler Károly, Eperjes
Raffay Ferenc, Eperjes
Schrödl József, Pozsony
Suhajda Lajos, Selmecbánya
Szelényi Ödön, Pozsony
Zwick Vilmos, Selmecbánya
Gecsényi Gusztáv, Sopron
Jeszenszky István, Pozsony
Az evangélikusoknál tehát volt 23 lelkész, 4 teológiai tanár és 17 jogakadémiai és liceumi tanár a szabadkőmivesek soraiban. Itt is akadunk egy „püspök”-re, a Nyiregyházán székelő Geduly Henrikre, aki egyben a Szabolcs-páholy alapítójaként is szerepel.
Az unitáriusoknál szabadkőmíves lelkészek:
Barabás István, Hódmezővásárhely («Virradat»-páholy alapítója)
József Lajos, Sepsiszentgyörgy
Józan Miklós, Budapest
Kis Károly, Petrozsény
Lőrinczy Dénes, Torda
Rédiger Géza, Marosvásárhely
Török áron, Felsőrákos
Ürmösy József, Homoródszentpál
Szabadkőmíves volt még Csitó Salamon unitárius teológiai dékán Kolozsváron.
Az unitáriusoknak nem volt sem jogakadémiájuk, sem liceumuk s így e szakmák megvizsgálása itt elesik.
Állítsuk fel most már az összehasonlítást:
Szabadkőmíves volt:
1. a katolikusoknál 2 lelkész, – teológiai tanár, 1 jogakadémiai és liceumi tanár
2. reformátusoknál 67 lelkész (3 szuperintendens lett), 11 teológiai tanár, 22 jogakadémiai és liceumi tanár
3. evangélikusoknál 23 lelkész (1 szuperintendens lett), 4 teológiai tanár, 17 jogakadémiai és liceumi tanár
4. unitáriusoknál 8 lelkész (1 vikárius), 1 teológiai tanár, jogakadémiai és liceumi tanár: nem volt ilyen intézetük
A végeleges mérleg pedig a következő: szabadkőmíves volt:
katolikus 2 lelkész, – teológiai tanár, 1 jogakadémiai és liceumi tanár
protestáns 98 lelkész, 16 teológiai tanár, 39 jogakadémiai és liceumi tanár”
Mindezen súlyos tényeket nem azért hozza fel Somogyi, hogy éket verjen katolikus magyar és protestáns magyar közé. Oka egyértelmű:
„A protestánsok, különösen a reformátusok minden történelmi tény megcsúfolásával állandóan azt hangoztatják, hogy az ő vallásuk, az ő papjaik s az ő tanítóik voltak azok, akikben a magyar haza szeretete a legnagyobb fokban összpontosult, akik a magyar aspirációk, a magyar vágyak és a haza jövőjének fáradhatatlan munkásai voltak. Így a hazafiság és a hazaszeretet terén a magyar protestantizmus versenyen kívül állónak érzi magát s a katolicizmust e tekintetben nemcsak lenézi, hanem gyakorta még meg is gyanúsítja. A magyar protestantizmus azt hirdeti, hogy elsősorban ő s képviselői voltak az egyedüliek, akik mindent hajlandók voltak feláldozni a haza szent oltárán, a magyar holnapért, az új ezerévért, s ma is bennük testesül meg mindaz az önzetlenség, mindaz a törekvés, mely az integer Magyarországhoz vezet. Azt szónokolják, hogy a magyar államnak elsősorban reájuk kell támaszkodnia, ha a magyar jövőt meg akarja alapozni, mert úgy a multban, mint a jelenben ők annak a jövőnek, mint „magyar vallás”, a legmegbízhatóbb pillérei. A magyar protestantizmus mindig félti a nemzetet a katolicizmus „nemzetköziségétől”, a katolikus klérus lanyha hazafiságától s állandó gyanúval kíséri a pápa minden lépését, mint amely az ország függetlensége és önállósága ellen irányul. S íme ez a folyton hazáról, a magyarság jövőjéről szavaló protestantizmus több mint száz lelkészével, majdnem félszáz főiskolai tanárával ott sürgött-forgott, ott mozgott és dolgozott ama szabadkőmíves páholyokban, amelyeknek sötét és gonosz munkáját, haza és Isten elleni évtizedes lázadozását a magyar belügyminiszter oly lesujtó kritikával illette. A magyar protestantizmus főlelkészei, a fórumon magyar törekvésekről, magyar vágyaktól telített és magyar bánattól mártirként fellépő vezetői, éveken keresztül ott munkálkodtak abban a táborban, mely egy felelős kormányközeg hivatalos kijelentése szerint szétrombolója és sírásója volt Szent István birodalmának s megteremtője a mai országcsonknak. Az ország csaknem kétharmadát kitevő katolikusság papjaiból két megtévedt egyén akadt, az egyharmadot képező protestánsok pedig százával lelhetik fel papjaikat, papjaik és fiaik tanítóit azokban a titokzatos páholyokban, amelyektől a római pápa híveit már kétszáz évvel ezelőtt óvta és védelmezte lelkük megmentésére s amelyeket a magyar kormányzat elrémítő tapasztalatok hatása alatt a magyar haza érdekében hivatalosan eltörölt.”
Somogyi elemzésének mindmáig ható legfőbb tanulsága, hogy a szabadkőművesség elsősorban nem a protestantizmust, hanem a katolicizmust ostorozza rendületlenül. S ez az ostorozás mintha nem múlt volna el Trianon után sem. Hogy mennyire nem, mutatja egy vidéki katolikus orgánum alábbi cikke is:
„Valahányszor tudósítást, vagy beszámolót olvasunk a liberális lapokban a katolicizmus külső megnyilatkozásairól, mindenkor eszünkbe kell jutni a krisztusi kijelentésnek: a tanítványokat üldözni fogják és gúnyolják. Ha másképp nem tudják megmutatni az ellenszenvüket a katolicizmus iránt, éppen a legfontosabb kijelentéseket hallgatják el, s pár vizenyős frázissal intézik el, még az országos nevű emberek beszédét is. Ezt nem panaszként említjük. Rossz jel volna a kat. egyházra nézve, ha a hitetlenek szeretnék és tisztelnék. Annál feltűnőbb, hogy a protestánsok gyűléseiről a liberális, szabadkőműves, és közömbös lapok milyen bőséges beszámolót közölnek, s a legmesszemenőbb megértést tanúsítják. Meg is kapták az elismerést. A szabadkőmíves Magyar Hírlaphoz levelet intézett a Református Lelkész Egylet elnöke és főtitkára, melyben a legőszintébb, és leghálásabb köszönetét fejezi ki a nagykőrösi református napok iránt a lap által tanúsított nagyfokú megértésért. Nem irigyeljük ezt az ölelkezést. A múltban is úgy volt, hogy a hitetlenség mindig a protestantizmus mellé állt. A protestantizmusnak hű kísérője a szabad gondolkodás – mondja Ruville professzor – tiltakozzék bár ellene ahogy csak tud. Mind a ketten harcban állnak Krisztus Egyházával, és fejével, a pápával.
Ismert dolog, hogy a magyarországi páholyok feloszlatásakor 98 protestáns lelkész, 16 protestáns teológiai és 39 jogakadémiai tanár volt tagja a szabadkőmívességnek. tehát a szellemi vezérkar. A ma szereplő protestáns „püspökök” között jó egynéhány a páholytestvérekkel vakolt. Ami annál visszataszítóbb, mert a protestánsok minden történelmi tény megcsúfolásával állandóan azt hangoztatják, hogy az ő vallásuk, az ő papjaik s az ő tanítóik voltak azok, akikben a magyar haza szeretete a legnagyobb fokban összpontosult, akik a magyar vágyak, és a haza jövőjének áradhatatlan munkásai voltak. így a hazafiság és a hazaszeretet terén a magyar protestantizmus versenyen kívül állónak érzi magát s a katolicizmust e tekintetben nemcsak lenézi, hanem gyakorta meg is gyanúsítja. Azt szónokolják, hogy a magyar államnak elsősorban reájuk kell támaszkodnia, ha a magyar jövőt meg akarja alapozni, mert úgy a múltban, mint a jelenben ők annak a jövőnek, mint „magyar vallás” a legmegbízhatóbb pillérei.
A magyar protestantizmus mindig félti a nemzetet a katolicizmus „nemzetköziségétől” a katolikus papok lanyha hazafiságától s állandó gyanúval kíséri a pápa minden lépését, mint amely az ország függetlensége és önállósága ellen irányul. S íme ez a folyton hazáról, a magyarság jövőjéről szavaló protestantizmus több mint száz lelkészével, majdnem félszáz főiskolai tanárával ott sürgött-forgott, ott mozgott és dolgozott Jászi Oszkárékkal, Kunfiékkal azokban a szabadkőműves páholyokban, amelyeknek sötét és gonosz munkáját, haza és Isten elleni évtizedes lázadását a belügyminiszteri feloszlató rendelet olyan lesújtó kritikával illette: „a szabadkőmívességben a háború felidézésében, majd pedig a defetizmus, és az általános destrukció élesztgetésében, a forradalmak és a bolsevizmus felidézésében való tartós aknamunkája köztudomású tény!
A magyar protestantizmus főlelkészei a fórumon magyar törekvésektől, magyar vágyaktól telített és magyar bánattól mártírként fellépővezetői éveken keresztül ott munkálkodtak abban a táborban, mely egy felelős kormányközeg hivatalos kijelentése szerint szétrombolója és sírásója volt Szent István birodalmának, s megteremtője a mai csonkaországnak. Nem ismerték talán a szabadkőmívesség törekvéseit és igazi arcát?! Lehetséges! De a hivatalos, titkos iratok alapján történt leleplezés után már lehetetlen ezzel védekezniük!”
Nyilas Péter: Protestánsok és szabadkőmívesek. Pécsi Katolikus Tudósító, 1933. szeptember. 13-14. old.)
Summa summarum: félreértés ne essék, természetesen nem azt állítjuk, hogy minden protestáns szabadkőműves lett volna a múltban. Voltak olyan szabadkőműves protestánsok, akik kellően kiábrándultak a szabadkőműves szövetségből, kiváltképpen Ravasz László, aki ki is lépett aztán belőle. A „Magyar Kultúra” hasábjain pedig a protestáns Burján Károly szedte ízeire már az első világháború alatt a szövetség viselt dolgait, majd élete végén katolizált. Sőt Gyurátz Ferenc pápai evangélikus főpásztor már az 1880-as években feltette a kérdést: ha a szabadkőművesség olyan humanitárius, karitatív szövetség, mint amilyennek hirdeti önmagát, miért titkos a működése? Az viszont nagyon is elgondolkodtató bizony a fentebbi statisztikák alapján, hogy kiknek a körében is terjedt legjobban, legalábbis a keresztény táboron belül.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
