Olyan korban élünk, amelyben az igazság válik szélsőségességgé. Amikor megy a tömegbohózat, s egyszer csak bekiabál a gyermek: „De hiszen a király meztelen!” A király végigmegy a tömegen, mindenki dicséri a ruháját, és egy kisgyermek nagy hirtelen azt mondja: „De hiszen a király meztelen!” Tekintetében benne van a felismerés: „Nehogy már bebeszéljék nekem, hogy szép ruhája van, amikor nincs is ruha rajta.”
Valahogy ez jut az eszembe akkor, amikor a hazai baloldal amolyan „jobbszárnyá”-nak tekintett szociáldemokráciáról olvasok. A kommunizmus, az igen, elvetendő, de a szociáldemokrácia nem. Csak az elmúlt negyedszázadban is mennyit lehetett olvasni ilyen szellemben! A „népi balos”-ok táborában élesen megkülönböztetik mindmáig a kommunistát a szociáldemokratától. De vajon miért?
Ilyenkor mondom, irigylem a Horthy-korszakot, mármint azért, hogy akkor még voltak tisztán látók e kérdésben is. Akik nagyon is jól tudták, hogy a ténylegesen fennálló szociális bajokat könnyű kipellengérezni, ám annál nehezebb – pláne gyökeresen – orvosolni. Akik tudták, hogy a baloldal olyan, mint amilyennek Maurice Dekobra kalandregényének moszkvai perszónája mondta: „A szovjetnek két exportcikke van: a kaviár és az ígéretek.”
Maradjunk csak az utóbbiaknál! Aki csak egy kicsit is ismeri a szociáldemokrácia európai történetét, tudja, milyen ideológiáról és milyen mögötte álló mozgalomról van szó. Ugyanis olyan a szociáldemokrácia ab ovo, mint a mai európai zöldek: akárcsak a görögdinnye, kívül zöld, belül piros.
Jó tudni mindenesetre, hogy azért voltak még múlt századunk harmincas éveiben hazánkban is látók, akik ezt hajszálpontosan tudták. Íme egy akkori – kissé hosszadalmas, ámde már csak ezért is tanulságos – elemezés erről:
„A szociáldemokrácia, csakúgy mint a liberalizmus, kapitalizmus idegen termék. Külső országokból hozott import. Voltak más lehozott eszmék és törekvések is, mindezek azonban hozzáhasonultak a nemzethez. Alkalmazkodtak a magyar nemzeti lélek sajátságaihoz, magyarrá lettek. Első nagy külföldről hozott eszmeáramlat a kereszténység volt. Áthasonult a magyar nemzethez s a magyar nemzet áthasonult hozzá. Sehol annyira, mint nálunk, nemzeti kereszténység lett a kereszténység s ez a kettős forrásból, a magyar és keresztény lélekből táplálkozó kereszténység nagy erőt adott a nemzetnek s ez a nemzeti kereszténység nagy szolgálatot tett az egész kereszténységnek. Minél nagyobb keresztények voltunk, annál nagyobb magyarok lettünk s viszont.
A liberalizmus nálunk rombolóbb volt, mint más országokban. Egyrészt azért, mert a nemzeti önállóság aranyos köpenyében jelentkezett s másrészt mert annak gazdasági és politikai vonatkozásait a magyar nemzet szellemétől és lelkétől idegenek használták ki, a magyar nemzeti és népérdeknek sokban ellenére. A liberalizmus alatt megosztódott a nemzet szellemi, lelki és gazdasági egysége és ennek fejlődményeiből nem kevés kára lett a nemzet ősi rétegeinek, kereszténységének és a népérdekeknek. 50-70 esztendő alatt felcserélődött a nemzet vagyoni, szellemi ereje, vezetése s meglazultak a régi biztos alapok. A nemzet szellemétől és érdekeitől legidegenebb eszmeáramlat a szociáldemokrácia volt.
Külföldről, német-francia földről hozta a 70-es években Frankel Leo, nem magyar ember, csak magyar állampolgár. Szórványosan, de egyre terjedt. Természetesen elsősorban Budapesten, mely mindjobban gyárváros lett. A gyárak s azok munkássága nem magyar képződmény. 48-ban még alig volt összesen 21 ezer úgynevezett gyárdolgos 14 milliónyi nép között. (Most 8 millió között körülbelül 300 ezer gyári munkás van.) A gyárak, vasutak nagy részét idegenek alapították. Csehek, morvák, osztrákok, németek, zsidók. Munkásaik is ugyanezek voltak. Ez természetes is, mert százados viszonyaink miatt nem fejlődhetett az ipar s ami volt, az nem alapja a gyáriparnak. Az új ipar új emberekkel dolgozott. Ezeknek az idegen embereknek lelkében (akik származásukban is nemzetköziek voltak) könnyen talajt fogott a szociáldemokrácia. Ezek az idegenek természetesen sokat érintkeztek a külfölddel. A magyar föld embereinek szorult helyzetbe jutása, városba özönlése és a gyáripar által elproletarizálódott kisipar szintén adott gyökértelen embereket a gyáriparnak és – a szociáldemokráciának.
A mozgalom élén többé-kevésbé, de inkább többé, mint kevésbé, főképpen a zsidóság állott. A spekulatív fajta, szervezésre hajlamos, a nagyban előretörő, érvényesülni akaró zsidóság, melynek egyik része a magyarországi kapitalizmusban szerepelt, másrésze és szegényebbje, de ugyanannyira törekvő rétege, a szocializmusban.
A magyarországi szociáldemokrácia, nem úgy, mint a német, angol, francia, idegenebb volt a nemzettől fajban, ideológiában, alakulásban, azért veszedelmesebb és kártékonyabb is. Számarány szerint nem tudott úgy kifejlődni, mint amazok, de erőszakosabb, forradalmibb, elszántabb volt. Felelőtlenebb a nemzettel szemben, mint bármely nemzetben szerepet vivő szociáldemokrácia. Idegen származása, idegen lelkisége először is a magyar munkásság idegen alapjaiból származik, meg annak a fajtának vezérletéből, melynek egyrésze nem tud összeforradni a nemzettel. Idegen volt a nemzettel szemben s meglehetősen idegen, üres, sekélyes és komolytalan céljainak szociális szolgálatában, magában a szocializmus tartalmában is. Agitációja nem annyira az antiszociális kapitalizmus ellen fordult, hanem a magyar agráriusok, a magyar történelmi osztályok, papság és vallás ellen lángolt magasra csapó és füstös lángnyelvekkel. Nem építeni, de bontani akart s megcsalva magát a munkásságot, munkájának szociális tartalma helyett a nyelvelés, a nemzetbontás, a munkásság tudatlanságával és hitével visszaélés nemzetietlen, vallástalan, komolytalan paprikajancsi szerepét vitte. A német vagy osztrák, olasz szociáldemokrácia nem tudta volna megtenni ugyanazt, de nem is akarta mint a magyarországi. Másutt is volt forradalom s ahol volt, mindenütt a szociáldemokrácia szerepelt a pikéten, de ezek a forradalmak nem szórták szét annyira a nemzetet, mint a szociáldemokrácia által nálunk örvénylő forradalom. A magyarországi szociáldemokrácia forradalmi szereplése azért is megbocsáthatatlan, mert a háborúvesztés által leginkább lesujtott és megsanyargatott magyar nemzetet szórta szét, akkor vesztette el erejét és ellenállóképességét, mikor arra legnagyobb szükség lett volna.
Hazánk csonkasága s a csonka élet megkuszáltsága miatt a magyar történelem és a késő utódok a szociáldemokráciára fognak elsősorban követ vetni. Hogy az ellenségek oly nagyot kanyaríthattak a nemzet ezeréves testéből, annak nemcsak az a magyarázata, hogy a szociáldemokrácia a forradalomban szétporlasztotta a nemzet erejét, de az is, hogy a magyarországi szociáldemokrácia lelki ürességétől és nemzetietlen felfogásától űzetve, ripsz-ropsz átcsapott a kommunizmusba, vállalkozott a moszkvai üszök továbbdobálására. A győztes nyugati népek pedig saját biztonságuk megóvására el akarták fojtani a kommun továbbterjedését s szörnyen megcsonkították az országot, hogy moccanni se tudjon.
Az ország csonkasága, ha szegről-végről mindent összeszámítunk, az újrarendezkedés költségeit, az aránylagosan nagy állami apparátust, a vámokat, az ország gazdasági életének csonkaságát, többe kerül az ország népének, mint az összes adók, sőt az adók súlyossága is jórészben ebből származik. Magát a munkásságot is elsősorban ez az állapot verte földhöz.
A magyarországi szociáldemokrácia először – bűnének tudatában – meglapult, elszéledt, homlokegyenesen más politikai irányba olvadt. Jöttek azonban a nehézségek, melyek alapokai persze az ő lelkiismeretlen és tudatlan politikájából származnak s lelki ürességéhez és felelősségérzetének silányságához mérten újra ő ugrott elő mint vádló, bíráló, kritizáló. Mintha olyan ártatlan lenne, mint a ma született bárány, vitriollal öntözi az ország vezetését s rókaravaszsággal közeledik ahhoz a néphez, amely alól kirúgta a boldogulás alapjait. Lármáz és szervezkedik. Mára falusi földmívesekre is kivetette a hálót s a csalfa igék és rókapolitika minden fegyverzetét előszedi, hogy meggyujtsa a viszonyok által kiszárított harasztot, a földmves nép lelkét.
Tudatlanságra és keserűségre alapít s azt a fegyvert használja fel, mellyel ilyenkor legkönnyebb csatát nyerni: a lármát, a lódítást, az igéretet, a földosztást s ha a vízbe fúlónak nem is tud nyujtani szalmaszálat (melybe mégis csak valamennyire lehet kapaszkodni), két marokkal nyujtja neki a remény szivárványszíneit (már azoknak a sükebóka, tose embereknek, akik beléje tudják vetni reményüket) és a paradicsomi boldogság drága álomképeit.
A magyarországi szociáldemokrácia megmutatta már egyszer a foga fehérét. Madarat tolláról, embert barátjáról, pártot, törekvést annak teljesítményeiről lehet megismerni. Jobban kell vele szemben résen lennünk, mint azelőtt, de nemcsak vele kell szembeszállnunk, hanem tanítani, felvilágosítani kell a tudatlanokat, könnyenhívőket, vakhitűeket is, akiket hálóba akar keríteni.”
(Borián Ferenc: A magyarországi szociáldemokrácia és a magyar nemzet. A Katholikus Népszövetség Naptára az 1933-iki közönséges évre. Kiadja a Katholikus Népszövetség. Budapest, 1932. Stephaneum Nyomda Részvénytársaság. 38-39. old.)
Ha 1933-ban ilyen tisztán látták a helyzetet egyesek, hogy lehet, hogy oly sokan mégsem, legalábbis 1945 után? A máról már nem is beszélve.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info