Amikor Sztálin meghalt, szinte mindenki fellélegzett. Máskülönben vannak pillanatok, amikor mindenki gyászol.
Valaha a „Kelet Népe” főszerkesztőjét felkereste egy fiatalember kéziratával. A főszerkesztő hellyel, kávéval kínálta, s amint elolvasta, csupán ennyit mondott: „Hagyja itt, majd megírom!” Hogy, hogy nem, ez jutott eszembe most, amikor elment VALAKI. Egy írástudó, egy ikon. Aki még tudta, mi a különbség az interjú és a riport között. És még mennyi minden mást is tudott naprakészen! Ha volna – hangsúlyozom, ha volna! – elemi tisztesség odaát, akkor most bizony ők is kalapot emelnének előtte. Ez ugyanis, tetszik, nem tetszik, európai hagyomány. Jézus Krisztust tekintjük a Királyok Királyának, de azért Homérosz, Vergilius vagy Ciceró műveitől sem ódzkodunk.
Igen, elment egy írástudó, aki tudta azt is, miként kell bánni mindazokkal, akik elébe nemtelenül kerülnek. Történt egykoron, hogy valaki vegzálni kezdte egyik szellemi fegyverhordozóját – igaz, csak verbálisan, de mégis. Erre ő nyílt levélben fordult hozzá, melyben tudatta, hogy ha törékeny testéhez csak egy ujjal is hozzáér, felesleg nélküli százhúsz kilójával fekáliává veri. (Az illető aztán azóta el is hallgatott.)
Tavaly láttam utoljára szemtől szemben egy könyvbemutatón. Robusztus termet, nyílt tekintet, spártai jellem. Írástudó az írástudatlanok között. E szavak jutottak eszembe akkor. Hetvenhárom évet adott neki a Teremtő. Nevéből adódóan mintha lóháton járt volna a magyar rónákon, őrzőként a strázsán, amiért ellenségeitől, ha azok római karakterek lennének – ha lennének! –, is kijárna, hogy legalább most, halálakor, fejet hajtsanak előtte.
Elment. De csak a teste.
Requiescat in pace!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info