Wass Albert így tekintett az ötven évvel ezelőtt, 1968. május 20-án elment Marschalkó Lajosra, aki számos könyve – mindenekelőtt a „Világhódítók” és az „Országhódítók” – kapcsán ma már azért nem teljesen ismeretlen az olvasóközönség előtt.
Sokszor megidéztem már életművét itt – illetve „Kitagadottak. Mélyszántás 3.” című könyvemben (2016) –, ezért nem kívánok unos-untalan ismétlésekbe bocsátkozni. Nem, nem ismertetem tehát életútját. Csak eltűnődöm.
Van egy újságíró – ez Marschalkó Lajos –, aki a két világháború között cseperedik fel, teljesíti ki pályáját. Úgy tűnik, nem túl hálás feladat volt ez már akkor sem valahogyan – legalábbis, ha valaki keresztényként és magyarként képzelte el így hivatását. De ő ráadásul nem tintakuli lett. Nem huszadrangú cikkecskéket körmölt honi vigéceinkről, leginkább a hétpróbás pártmókusokról vagy humanista bankárokról. Kereste inkább az okokat, melyek 1920. június 4-éhez vezettek. Évtizedeken át marcangolta önmagát ennek során, ennek lenyomatai cikkei, könyvei.
Emlékszem, 1996-ot írtunk. Ekkor került kezembe először – persze még csak emigráns kiadásban – könyvei közül az „Országhódítók” és a „Világhódítók”, majd a pályatársával, Fiala Ferenccel közösen írt „Vádló bitófák”. Mindegyik – de különösen is az „Országhódítók”– lenyűgözött már akkor is. Huszadik századi európai és magyar történelmünk olyan tényeire és összefüggéseire mutatott rá, melyekről addig még halvány fogalmam sem volt. És – hogy, hogy nem – messze nem csak nekem nem, hanem korban, tudásban jóval előttem járóknak sem.
Megmutatta – és ez volt számomra a legfontosabb és az ma is –, hogy micsoda hazug történelemszemléletben nőttünk fel. Ami nem baloldali, hanem jobboldali, mind gyanús, sőt bűnös. Csak úgy röpködtek a jelzők fiatalságom éveiben. A sor az antiszemitával kezdődött, (mi mással is, ugye?), majd persze a nacionalistával folytatódott, s a xenofóbbal végződött.
Marschalkó minduntalan megkapta, hogy – antiszemita. Érdekes. Ha egy diák nem tudja a leckét s ezért egyest kap, tanára – kapástól ellensége? Így vagyunk – megint csak azt írom, hogy, hogy nem – ezzel is. Holott Marschalkó hányszor, de hányszor bizonygatta: őt nem az antiszemitizmus, nem a gyűlölet, hanem a felismerés vezérli. E felismerés pedig, amint egyetlen mondatban megfogalmazta: „A világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával lehet megtörnünk!”
„Micsoda, világhódítók?” – hallhatnók. Már megint micsoda összeesküvés-elmélet, sőt kódolt antiszemitizmus! Ám aki elolvassa e két könyvét, ha csak nem Karl Marx és George Soros elméletein „szocializálódott”, elgondolkodva fogja letenni. „Mindebben van azért valami. Ez az ember sok mindent tudott, amit én nem.” És egyáltalán nem szégyen ezt elismerni!
Az elmúlt két évtizedben tapasztalataim szerint értelmiségi körökben – mindkét oldalról! – bizony gyakorta felvetődött neuralgikus kérdések tárgyalása alkalmával Marschalkó neve. És lássunk csodát! Még a bal parton sem mondta azt senki, hogy bizonyítottan butaságokat írt le. A másik féltekén viszont gyakran elhangzott: „Jó, de azért Marschalkót, még ha igaza is van, ne tegyük már kirakatba! Rajta vannak a bélyegek, melyek tudjuk ugyan, hogy nem igazak, de mégis. A neve sajnos skarlátbetű!”
Ha azt akarjuk, hogy egy gyermekből felnőtt legyen, nem mindig halat adunk neki, hanem idővel megtanítjuk, hogyan kell – halat fogni. Nos, ezt tette Marschalkó is cikkeivel, könyveivel, előadásaival. Előbb gondolkodni, azután elfogadni és ítélni. (Más szavakkal, nem a gombhoz varrjuk a kabátot, hanem fordítva!) Művei közül főleg az „Országhódítók”-kal. Éppen ezért de jó is lenne, ha végre elfelejtenénk az örökös címkézéseket, ha kézbe vennénk legalább e – ma is kapható – könyvét. Miért is? Mert benne egy hivatalos történészeket megszégyenítő tudású magyar értelmiségi nyilatkozik meg magyar múltunk igazi rejtelmeiről.
Életműve végül, de nem utolsósorban kitűnő példa arra, hogy sokszor a szó is mennyire – tett. Tett, mert magatartást irányoz elő múltunk tükrében. Még ha az ilyen szerzőt ezért – már bocsánat – a „politikai inkorrektség” egyfajta szinonimájaként marslakónak nézik is.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info