Bősz Anett, a Magyar Liberális Párt ügyvezetője azért harcol, hogy Magyarországon töröljék el a hivatalok az „anya” és „apa” megnevezéseket. Anyuka helyett a keresztnév használata lenne üdvös.
Mondhatnók, ez egy aktuálpolitikai bonmot, semmi egyéb, hiszen pár liberális aszfaltkoptató kocsmatölteléken kívül ki kíváncsi az ilyen nevű perszónára és fentebbi óhajára? Érdekes, bizonyos helyzetekben a név is beszédes ugyanis. Sőt szinte mindent elárul. Hiszékeny Dezső, Gőgös Zoltán. Ismerős nevek a közelmúltból, ugye? De lehetne ugyanilyen alapon valaki Para Zita, Bél Sára, Végh Béla is.
Komolyabbra fordítva azonban a szót, aligha van szebb kifejezés, mint az anya:
„Az anya láng, a gyermek a világosság: a világosságból ítéljük meg, minő erős a láng.
Az anya a szőlőtő, a gyermekek a szőlő: a szőlőről ismerjük meg, minő fajta a tő.
Az anya a tőke, a gyermekek a kamat: a kamatból következtetünk a tőke nagyságára.
Az anya élőfa, a gyermekek a gyümölcs: az Üdvözítő szerint a gyümölcsről ismerjük meg a fát.
Az anya, a gyermekek a mutatók: ezek mutatják, hogyan is jár az óra.
Az anya írótoll: a gyermekek az írás: a vonásokból ismerjük meg a szerzőt.
Az anya evező, a gyermekek a hajó: ez oda megy, ahova irányozzák.
Az anya a trombita, a gyermek a visszhang: ez mutatja a trombita jóságát.
Az anya királynő, a gyermekek az alattvalók: ezek boldogok okos anyjuk jogara alatt.
Az anya szent deszkaszál, megvédő pajzsunk: megment az élet tengerén, felfogja a támadásokat.
Az anya az élet forrása, a gyermekkor napja, tanító, papnő, az örök szeretet fáklyája, maga a hűség, Isten kertjének kertésze: út, csillag, kikötő, vigasz a halálban.”
Mindszenty József írta mindezt egyik könyvében (Az édesanya, 1942).
Vagy álljon itt az egykor oly népszerű Petőfi-epigon, Tóth Kálmán verse: (Anyám sírjánál)
Fölkerestem drága sírját,
S odaérve földre hulltam,
hideg márvány sírkövére
Csókjaim közt leborultam.
Elmondtam, hogy holta óta,
Mikor baj ér életemben,
Azt hiszem ez csak azért van,
Mert ő többé nincs mellettem.
S ha öröm ér, azt gondolom,
Hogy csak azért ér az engem:
Mert érettem ő, az áldott.
Imádkozik fönn a mennyben.
Elmondtam, hogy holta óta
Egész éltem tisztább és jobb,
Hogy árnyához amely oly szent,
Így lehessek sokkal méltóbb;
És hogy e sír, melyben fekszik,
Legdrágább nekem a földön.
S legédesebb itt az idő,
Bár ezt könnyek között töltöm.
S ím egy korán fejlett fűszál
Lengni kezdett a sír ormán:
Áldott legyen lengése, mely
Az ő köszönése volt tán!
Bár ma Anyák Napja, de ha már az „anya” betiltandó a derék liberális jogvédő (minek nevezzem: nő, asszony, netán anya?) jóvoltából, álljon itt az édesapáról is egy költemény – Koszterszitz József atya tollából (Édesapám):
Büszke vagyok édesapámra!
Nem gazdag ember. Autója nincs,
sem bankbetétje, birtoka.
Ruhája foltos, cipője foltos.
Kopott veréb a szürke porban…
Egyetlen kincse: kis családja,
két udvari sötét szobában
hét egészséges gyermeke:
három kislánya, négy fia!
Az én apám a teremtő Erő,
s anyám az Isten szántóföldje:
Belé veti az embermagokat…
Belőlünk zsendül az új magyar élet,
belőlünk indul a jövő!
Büszke vagyok édesapámra!
Nem „méltóságos”, nem nagy úr,
Újság nem írt még róla cikket:
nem szalutál a sarki rendőr,
ha villamoson arra visz útja…
De két kezében ég a munka!
De műhelyében zeng a dal:
„Kipi-kopi” a munkadal…
Milliók között szürke-egy.
De munkájukból él a nemzet!
Ők hordozzák a történelmet:
apám, s a többi robot-ember,
névtelen magyar dolgozók!
Büszke vagyok édesapámra!
Nem sárkányt verő meselovag,
nem hadvezér, nem csodahős.
De ha feltör a vérzivatar,
az ellenség jön a határon,
leteszi csendben a kalapácsot,
megcsókolja édesanyámat
s felszáll a páncélkocsira.
Ő harcol, szenved könnyben, vérben,
családért, asszonyért, gyermekért,
magyar hazáért, nemzetért,
ezeréves becsületért,
új-ezeréves életért:
az én apám az álmok hőse,
névtelen magyar katona!
Büszke vagyok édesapámra!
Nincs rajta semmi nagyszerű…
Csak egy a millió magyarból,
csak olyan ő is, mint a többi…
Gyermekszemekkel felnézek reá.
Számomra ő az ideál!
Ha este imára kulcsolom kezem,
Mindennap arra kérem Istenem:
ha felnövök majd férfivá,
olyan lehessek én is, mint apám:
gazdagnál, úrnál, hősnél igazabb:
emberebb ember, magyarabb magyar!
Egy bősz liberálistól persze hiába is várnánk ilyen fennkölt szavakat. Lételemük amúgy is a rombolás. Mindennek a megváltoztatása, ami – természetes. Csak egyre nem jönnek rá: világmegváltó ötleteik lejárt szavatosságú termékek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info