De szép is lenne, ha közéleti személyiségek vallanának erről. Mindenekelőtt édesanyák. Kik, ha nem – ők? Folyathatnók még ezernyi, hasonlóan hiteles citátummal, egy azonban így is biztos, éspedig az, amit Novák Katalin mondott: az anyaság a nő lényegi hivatása. A többi, ha van, ezen felül jön. Nem kötelező ezzel egyetérteni, mondhatnók persze, de attól még ez így van. A Teremtő akarta így és – jól.
„Büszkén vállalom, hogy nekem az anyaság egy olyan dimenzió, mely nem mérhető a szakmai előmenetelhez, az élet többi területén kitűzött célokhoz és eredményekhez. A gyerekeinkkel otthon töltött hat évet semmiért nem adnám.”
Novák Katalin család- és ifjúságügyekért felelős államtitkár nyilatkozta ezt (Magyar Idők, 2018. május 5. 11. old.).
Hasonlóképpen nyilatkozott a Horthy-érában Schütz Antal piarista teológus professzor: lehet a nő értelmiségi, de csak addig, amíg nem megy ez eredendő hivatása – az anyaság – rovására. Persze lehetnek kivételek, olyan nők, akik önhibájukon kívül nem vállalhatnak gyermeket, s mégis gyarapítják az értelmiségi társadalmat – tehetnők hozzá.
Azonban tetszik, nem tetszik, leszögezendő. a két fenti nyilatkozat fején találta ama bizonyosat. S aki ráadásul teológiával is foglalatoskodik – vagyis a tudományok tudományával –, nem feledheti, szemben a hamis feminizmussal, a női hivatásról a művelői által képviselt meglátásokat.
Íme néhány példa.
Zborovszky Ferenc jezsuita atya egyik könyvében ezeket írta e tárgyban:
„Nagyon helyesen adta meg az antik világ józan értékelése a nő legszebb dicséretét, amikor az elhunyt matróna sírkövére e magasztaló sorokat véste: „domum servavit et lanam fecit, házat őrizte és font”. Ez volt a római női ideál abban a korban, amikor a rómaiakat a hősies erények a világ uraivá tették. És ez annyi évszázad után ma is a keresztény női ideál.”
(SJ: Isten országa mibennünk. Lelkigyakorlatos előadások a művelt katolikus közönség részére háromnapos lelkigyakorlatra. Budapest, 1940. Korda Rt. 174. old.)
„Sokat írtak arról a háládatlan témáról, vajon ki értékesebb, a férfi-e vagy a nő? Ez a kérdés azonban célt tévesztett, mert a természet isteni rendje örök érvényű munkabeosztással más munkakört szabott a férfinak és mást a nőnek. Az életnek két oldala van, az egyik a közélet, a másik a családi élet. Az előbbi a férfi, az utóbbi a női élet keresete. A férfi a közélet terén és a kultúra előmozdításán fáradozik, ő szerzi meg munkájával a család mindennapi kenyerét. Ezzel szemben a családi otthon ápolása és a jövő nemzedék felnevelése a nő feladata. S ezért természetes, hogy a történelem folyamán a nők valahogy kiszorultak a közélet, a tudomány és a kultúra fejlesztésének munkájából, ellenben a családi otthonban alkották meg az ő örök időkre szóló alkotásaikat.” (U. ott, 174. old.)
„Nem a nőnek a hivatása, hogy az emberiséget a tudás kincseivel gazdagítsa. A reneszánsz korban az okos nő volt az eszménykép és mégis abban a korban sem billent a mérleg az ő javukra. Egészen bizonyos, hogy az elvont és komoly munkát kívánó tanulmányokban, mint aminő a jog, az orvostudomány, a bölcselet, a matematika és a technikai tudományok, a nő átlagban nem veszi fel a versenyt a férfival. Sőt még a szépművészetekben is, ahol a nő már sok diadalt aratott, több érzékkel bír a finom és az előkelő, mint a fenséges és a nagyszerű iránt, s azért itt is az örök időkre szóló alkotások nem a nő, hanem a férfi nevéhez fűződnek.” (U. ott, 174. old.)
„A nőnek nem az a hivatása, hogy a politika vagy a közélet terén érvényesüljön. A népek történetének tanúsága szerint mindenütt a férfit illette meg a politika és a közélet. Kétségtelenül a politikai élet szennyes hullámain könnyen szétfoszlik az a dicsfény, amelyet a nő alakja köré fonnak a családi tűzhely géniuszai. Ha azonban a törvényhozás ma már megadja a nőnek a választó jogot, éljen vele a köz javára, de ne higgye, hogy az ő hivatása a közügyek vezetése, mert ez a természet bölcs berendezése folytán nem a nő, hanem a férfi életkerete.” (U. ott, 175. old.)
„A kereszténység a női hivatást a Hitvesben és az Anyában látja. A nő életkerete a család. Ő ott a férfi életének ereje, ő a gyermekek anyja és az ő ölén bontakozik ki a jövendő nemzedék testi és lelki jóléte. A nő itt alkotja meg az ő nagyszerű alkotásait, amelyekért hálás lesz neki az emberiség. Ha a nők nem is építettek századokra szóló Szent Péter-templomot, nem faragtak mózesi szobrot, nem festettek raffaeli képeket, nem írtak wagneri operát és nem fedezték fel a modern technika csodáit, de megvan az az elégtételük, övék az a soha el nem múló dicsőség, hogy e nagy mesterek: Bramante, Michelangelo, Raffael, Wagner, Edison és az emberiség többi nagy képviselői mind az ő gyermekeik révén, tőlük kapták testi és lelki adományaikat és ők nevelték fel őket. És ha a nő nemcsak a családban, hanem ezenkívül még a karitatív társadalmi téren is teljesíti kötelességét, akkor ő építi fel az új világ boltíveit, amelyeknek árnyékában boldogabban él a jövő nemzedék.” (U. ott, 175. old.)
„A nő az emberiség szívében mint Hitves és mint Anya áll a tisztelet legmagasabb fokán. Ez így volt mindig és ez így is lesz még akkor is, ha a nő idővel a társadalmi élet minden vonalán is érvényesülne. Mert ez a fenséges hivatás, amelyet a természet Alkotója szánt általánosságban a női nemnek. S ezért érthető is, hogy az emberiség miért fon lelkének sugaraiból dicsfényt a Hitves és az Anya alakja köré, és miért szenteli neki minden esztendőben az „Anyák napját”. Ő van hivatva arra, hogy ebben a züllésnek indult világban a romlástól megmentse társadalom utolsó életegységét, a családot és ezért illő, hogy ez a nap ünnep legyen nemcsak a férfi és a gyermek, hanem a társadalom lelkében is.
Az itt mondottak azonban csak a női nem átlagára vonatkoznak, mert az önálló életet élő nőnek is van életcélja. Az életcél elsősorban egyéni és csak másodsorban áll a faj géniuszának szolgálatában. Sőt az ilyenek nem egyszer a társadalom igazi jótevői, akiknek lába nyomán csak áldás fakad, amikor a keresztény karitász virágait széthintik a szegények körében.” (U. ott, 175-176. old.)
Persze nyilván akadnak – ráadásul önmagukat nagyon is nemzetinek-kereszténynek mondók között is! – akik, megsértődnek mindezek olvastán. Holott ez balgaság. Kétféle nő létezik ugyanis. Az emancipált és az emancipálatlan. Mi a különbség kettejük között? Egy kiváló (viszont sajnos kevésbé ismert) magyar szociológus könyvének alábbi részlete válasz erre:
„Nagyon tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a nőkérdés csak az európai újkori ember problémája. Ez a kérdés a társadalmi fejlődés egy bizonyos szakában időre és helyre való tekintet nélkül mindenütt megjelenik. Foglalkoztatta Arisztotelészt és a római jogászokat, problémája kezd lenni Keletnek és komoly fejtörést fog adni egy esetleg eljövendő színes kultúrának. A lényeg ugyanaz, legfeljebb a társadalmi perspektívák lehetnek mások, melyekre ezek reagálnak.
A nőkérdés társadalmilag véve állapotjelenség és mindenütt megjelenik, ahol és amikor a nő természettörvényszerű hivatásának betöltése körül zavarok támadnak, vagy a nőnek erre irányuló és ezzel kapcsolatos igényjelentkezései nem találkoznak kora társadalmának megértő felfogásával. Az összeütközés lehet különféle természetű és dinamikájú az adott helyi viszonyok eredményeképpen. Az európai nőkérdés […] általános kulturális jelentőségű, melynek vezérgondolata a szellemi egyenjogúság volt.
A kulturális és közéleti igényjelentkezések a szellemi élet egy bizonyos fejlődött szakát feltételezik. Primitív koroknak és az abban élő népességnek nincsenek szellemi kívánalmai. Az egyre differenciálódó társadalmi élet azonban a fejlődés magvát rejti magában, és amikor egy-egy társadalmi osztály vagy csoport ide érkezik, igényt tart arra, hogy a kultúra áldásai számára is hozzáférhetők legyenek. Mivel pedig a már beérkezettek az újabb jövevényeket a kultúra kapujában fel akarják tartóztatni, társadalmi konfliktus keletkezik, melynek leghozzáférhetőbb eszköze a politikai harc. Az alsóbb társadalmi osztályok felemelkedésének is ez volt a történeti eszköze és a feminizmus is felismerte a politikában rejlő nagy expanziós lehetőségeket.
Mikor a női társadalom kulturális igényjelentkezései visszaszoríttattak, ösztönösen nyúlt a politika segédeszközéhez. Az Egyesült Államok első elnökének felesége az új alkotmány előkészítő kongresszusra utazott férjének 1776-ban ezt írja:
»Ha a jövendő alkotmány nem lesz kellő figyelemmel a nők iránt, az esetben forradalomra is el vagyunk szánva, és nem fogjuk kötelességünket elismerni, hogy alávessük magunkat oly törvényeknek, melyek megvonják tőlünk a szót és nem biztosítanak érdekeinknek képviseletet.« [1]
Sokkal nőiesebb hangot ütnek meg a magyar asszonyok, mikor az országgyűlésbe való bebocsátásukat kérik:
»Amint az anglus dámák jelen lehetnek az angol parlamentben, úgy a magyar férfiak is, kik szeretik alkotmányukat az angolhoz hasonlítani, szabjanak ki a Haza boldogságának templomában egy helyet, de csak eléggé polcosan a magyar asszonyok számára. Mert hogyha a nők többet fognak érteni az ország dolgához, akkor bennük több gyönyörűséget fognak találni a férfiak. Ha egyebet nem, szívből kacaghatnak majd az asszonyoknak az ország dolgában tett helytelen ítéletein… Értsenek az asszonyok a magasabb kérdésekhez is: könnyebb az éles, kicsinosított elméjű asszony gyermekéből a nevelés által nagy embert faragni, mint a csupa botból Merkuriuszt.« [2]
Szívhez szóló érvek, jól eltalált hang, de azért még egy kissé várniok kell a beteljesülésig. A legnagyobb szenvedéllyel a francia nők vetették a kérdésre maguk és már-már úgy látszott, hogy a forradalom beteljesülést hoz, mert az amerikai kudarc után a francia nők nyíltan is a politika szolgálatába szegődtek. Azonban hiába tarkállottak a barikádok színes asszonycsoportoktól, a »Code Napoleon« mégis kiábrándulást hozott.
Csak később, mikor a humanizmus jobban átjárta a társadalmakat és a szociális eszmék is érni kezdettek, fordult kedvezőbbre a nők politikai helyzete. A meginduló demokratikus fejlődés is erősen támogatta a női követeléseket. A feminizmus barátai buzgón gyűjtögették az érveket, melyekkel azt vélték bizonyítani, hogy a nők politikai érvényesülése nemcsak jog, hanem társadalmi szükségesség is. A társadalom életbe vágó érdekem, hogy a nők bejuthassanak a politikai élet küzdőterére, és ott az uralkodó erkölcsök megjavítására nemesítőleg hassanak. A nők politikai befolyásától a közéleti durvaság megszűnését és a nőiesség eluralkodását várták, és a politikai erkölcs nívójának emelkedését remélték. Mások a világbéke és a pacifizmus megteremtésére számítottak a női nem politikai térfoglalása következtében. Viszont maguk a nők nemzeti érdekeket hangoztattak. Különösen a magyar nők gondolták magukat a politikai bekapcsolódás révén a nemzeti gondolathoz erősíteni, mely szükségképpen együtt járt volna a nemzeti viselet felvételével, a »neumodi« elvetésével és a magyar nyelv tökéletes elsajátításával. Hangoztatták, hogy a »törvénytevés házába« való bebocsátásuk komoly tartalmat és kitöltöttséget fog adni szellemi életünknek és a hiábavalóságokkal és léhaságokkal nem okoznak gondot a férfi nemnek. Mindenesetre ezek olyan hatásos érvek voltak, hogy komoly gondolkodásra késztették az akkori társadalmat.
Az az epikai beállítottság, mellyel a feminizmus politikai igényeket támasztott, új várakozással töltötte el a nőt és társadalmat egyaránt. Az emancipált nő kollektív érzése tekintet nélkül arra, hogy céljai ideálisak, vagy anarchikusak voltak-e, az emberiség új pályafutására irányult. A társadalomnak a férfi szempontjából való elrendezése a rossz, melyet gyökeresen meg kell változtatni. A nő helyzete ne csak mint társadalmi egyeddé változzon meg, hanem a megváltozott társadalmi környezetben azoknak az elgondolásoknak is kell érvényesülniök, melyeket a feminizmus hozott magával. És ha tárgyilagosak akarunk lenni, meg kell állapítanunk azt, hogy a feminizmus társadalmi hatáskifejtésének meg voltak és meg vannak a maga letagadhatatlan hasznos gyümölcsei: a női munkaviszonyok megjavítása, a leánykereskedelem elleni küzdelem társadalmi és nemzetközi megszervezése, a patronage stb. Tehát azokon a területeken, melyek női hivatáskifejtést kívánnak meg a probléma megszületésénél, föltárásánál és megfejtésénél egyaránt. A társadalmi munkaterületek a modern társadalmakban föltétlenül megkívánják a női közreműködést és ezek egy szociális lehetetlenülés felé haladó korban nagy jelentőségűek lesznek. De nem így az általános politikai szereplés, amely rövid pár évtized alatt szinte teljes kiábrándulást hozott a civilizált társadalmaknak.
Mindenesetre végzetes jelenség volt a politikai feminizmus történetében az, hogy a konzervatív feminizmus propagandája által szimpatikusnak tűnő érvényesülés nagymértékben bal felé tolódott el és egészen más törekvések szolgálatába szegődött, mint amikkel a társadalmak engedékenységét a jobbszárny megszerezte. Nem sokkal az első bemutatkozások után hamarosan meghazudtolták az összes társadalmi reményeket, és teljes kiábrándulást hoztak. Lehet, hogy ennek nagy részét a szocializmus számlájára kell írnunk, amely a szenvedélyesség végső határáig fokozta a nyilvános politikai életben megszólaló női hangot, mert tény az, hogy a nyilvánosan szereplő nők nagy része az összes államokban szocialista zászlók alatt vonult be a parlamentekbe és a legújabb időkig innen hallatta a tévedések mind mélyebb dzsungelébe hatoló kívánságait.
A politikai feminizmus hangja, szelleme, ha kissé tompítva is, a mai napig baloldali színezetű maradt. És ma már teljes tárgyilagossággal állapíthatjuk mg, hogy a nők politikai térfoglalása egyáltalán nem kedvezett azoknak a reményeknek, melyek ettől a politikai erkölcsök megjavítását várták. A destrukció talán éppen azokban az államokban süllyedt legmélyebbre, ahol a feminizmus legnagyobb közéleti sikereit aratta. (Amerika) Keserű gúny csap ki Mencken könyvének [3] soraiból, amikor az ez irányú amerikai viszonyokat veszi megfigyelés alá. Ebből megtudjuk, hogy például Amerikában a politikai feminizmus mellett a legnyomósabb érv volt a prohibíció gondolata. Azt remélték, hogy a nők politikai befolyásának segítségével végképp meg lehet oldani a prohibíció kérdését. És mi történt? Kaliforniában, ahol 1911-ben kaptak választójogot a nők, 1914-ben visszavetették a prohibíciós törvényjavaslatot. Hasonló sorsa volt a gondolatnak Amerika egyéb államaiban is. Eleven, szatirikus aláfestéssel utal aztán Mencken a tényre, hogy a prohibíciós törvényt a háború alatt a nők szavazatai nélkül hozták meg maguk a férfiak.
A pacifizmus gondolata sem részesült a női nem részéről abban a megértésben, amire pedig első sorban számítottak. Egy világháborúnak kellett jönni, hogy vele szemben a világ összes asszonyai állásfoglalásukat kimutathassák. A nők nem tudták föltartóztatni a világháborút és ma már tisztán állhat előttünk, hogy nem fogják föltartóztatni a következőt sem, nemcsak azért, mert a nacionalizmus még sokkal fiatalabb ahhoz, hogy az esetleges női erőket könnyen át tudja gázolni, hanem azért sem, mert a nacionalista agitációban éppen a női nem bizonyult és bizonyul ma is a leghasználhatóbbnak. Ez a letagadhatatlan tény döntő tanúbizonyságát adja annak, hogy a pacifizmus gondolata a női nemtől teljesen idegen. Neki hősök kellenek, akik imponálnak és a nacionalizmustól fölszított női érzésvilág most is csak azt tudja mondani, amit ókori elődje mondott: »vagy ezzel, vagy ezen«!
Ha ezen fenti, szimptómáknak tűnő megállapítások mellé felsorakoztatjuk csak a szellemtörténet eszközeivel mérlegelhető azon társadalmi jelenségeket, melyek a politikai feminizmus története alatt napvilágra kerültek, könnyen meggyőződhetünk arról, hogy az eszme nem töltötte be a hozzá fűzött reményeket. Az eredeti elgondolás megtöretett és a politikai aspirációk ma már sajnálatos mellékvágányokon futnak. Első harcosain ideális célok szolgálatának akarták szentelni, de utódaik már ürügynek tekintik, hogy az otthontól és őseredeti hivatásterületeiktől szabaduljanak.
A közszereplésre vágyó és törő nők nem mindig leküzdhetetlen altruizmusból jelennek meg a fórumon. Jozephine Widmar veti fel a kérdést, hogy nem-e kevesebb értékűek azon nők, akik nyilvános szereplésre vállalkoznak, hogy megfuthassanak az anyaság elől. Ez a jelenség azonban nemcsak idegrendszerbeli elfajulás, hanem sokkal inkább egy rossz értékítéletű kor beteges kinövése, mely improduktívnak és alacsonyabb rendűnek bélyegzi az anyaságot. Ma már szinte divat lesz a közszereplő nő. És ezekről szólva Mencken megállapítja, hogy »legpazarabbul az Egyesült Államokban burjánzanak, ahol a felületesség már nemzeti betegséggé fejlődik. Ennek népszerűségét az amerikai nép aránylag több szabadidejének lehet tulajdonítani, mely kevesebbet dolgozik, mint bármely más népe a világnak. És mindenek felett a nők aránylagosan több szabadidejének. A nők ezrei mentesíttettek mindennemű kényszer alól, hogy termelő munkát végezzenek, anélkül, hogy bármiféle társadalmi működéssel kártalanítanának érte. Az eredmény az, hogy a nők klubokba özönlenek és elpazarolják idejüket. Minden gyakorlati munkát, különösen a házimunkát, úgy tekintenek, mint méltóságukon alulit s így elviselhetetlent. Ebből a felfogásból aztán számos sajnálatos jelenség fakad. Egyfelől nagyszámú egészséges nőnk van, aki nyilvános szereplésre kötette le magát, melyek kilenc esetben tíz közül értelmetlenek, tévesek és ártalmasak, másfelől a házi teendők művészetében oly hanyatlást látunk, hogy az elmúlt háború első zűrzavarában a nemzeti kormánynak külföldi szakértőket kellett importálnia, hogy az ország háziasszonyait a takarékosság legkezdetlegesebb elemeire megtanítsák.« [4]
De nemcsak a gazdasági vonatkozások lehetnek szembeszökők, hanem a nő természetes hivatásával járó egyéb teljesítmények visszaesése is. A tévutakra sikló emancipáció következménye az is, hogy a nők húzódoznak az anyaság hivatásának megfelelni. Az észak-amerikai Wellesley College végzett nőhallgatói közül 1896 és 1913 között négyezren kötöttek házasságot s ebből háromezer gyermek született, holott nyolcezerre lett volna legalább szükség, hogy a kidűlő szülőket pótolja, nem számítva azok tekintélyes számát, akik házasságot nem is kötöttek. Úgy gondoljuk, hogy ezen túlmenőleg abban sem tévedünk, ha a házasság általános válságát is kapcsolatba hozzuk a női »felvilágosultsággal«.
Az emancipáció megváltozott célkörében élő nő már nem eszményeket keres, és nem is akar eszményeket szolgálni. Nem érzi, illetve mesterségesen elhalkította magában hivatása és természetes struktúrája nagyszerű vonásait. Föllázad, ha otthonról kezdenek előtte beszélni, mert ebben »az emberi jogok szabad és független kiélésével« ellenkező megkötöttséget lát. »Telítve van új eszmékkel jogait illetőleg és erősen vonakodik magát férje felsőbbségének alávetni, vagy vállalkozni, hogy becsületesen otthona rendben tartására szentelje magát, vagy lehetőleg tökéletes gyermekeket neveljen.« [5] Kora divatja szerint csak a hangulatok érdeklik, amivel mindenki foglalkozik, amit kézbe vesz, átlapoz és hamar elfelejt. Nem tud magával mit kezdeni: kötetlen csónak a társadalmak hullámverésében, nincs bázis, nincs a kötelességteljesítésből származó lelki megnyugvás sehol. Csupa Bashkirtseff Máriáktól tarkállik az élet, akik a »szabadon lebegő szellem áldozatai. Még ha mindent megadnának is nekem: nem tudnék úgy örülni, mint azelőtt. Semmi sem adja vissza az elveszett bizalmat, és mint minden visszavonhatatlan tény: ez is kétségbe ejt. Csalódott és szomorú vagyok, senki és semmi sem érdekel. Arcom gondterhes és ezáltal veszít csinosságából, mert a gyerekek bizalomteli kifejezés – amely jellemezte eddig – elmosódott, eltűnt. Nincsen mondanivalóm, barátaim csodálkozva néznek reám, azután magamra hagynak. Akkor túlzott elevenségre törekszem, mindenáron szórakoztatni akarok, különcködő, merész és ostoba leszek!« [6]
És most kérdezzük: nem-e az emancipált nő lelki rajza ez?…”
Jegyzetek: [1] Wirker I.: A feminizmus. (Munkája egyébként a mesterséges torzítások példaképe.) 41-42. old. [2] Bobula Ida: Nők az 1790-es közéletben. Társadalomtudomány. 1932. 283. és köv. old. [3] H. L. Mencken: A nők védelmében! [4] Mencken i. m. 216-17. old. [5] Mencken i. m. 145-46. old. [6] Bashkirtseff Mária Naplója. Genius-kiadás. 195. o.
(Dr. Rusznyák Gyula: A nő a modern társadalomban. Budapest, 1936. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. 25-32. old.)
Melcher Alajos atya azonban jóval korábban megkongatta e témában a harangokat:
„Ha egy leányzó hitét és erényét elvesztette, rosszabb, vakmerőbb, istentelenebb lesz, mint bármely férfi; a legutálatosabb szörnyeteggé válik. Egy ifjú igen mélyen süllyedhet; de bukását többnyire beismeri, megbánja s felettök keserű könnyeket hullat. De ismered-e azt a hideg, czinikus szemtelenséget, mellyel egy romlott leány fellép? Mit mondok, fellép? Szemtelen magaviselete szakadatlan… A bűnt megengedettnek, egészen természetesnek tartja s szánakozva kinevet mindenkit, ki mint ő, nem fetreng a pocsolyában. Az ilyen eltévedt, folyton csábító leányok ma oly számmal vannak, mint a könnyelmű, csábító férfiak.”
(Levelek egy fiatal lelkészhez. Fordította: Dr. Kiss János. Szeged, 1891. Bába Sándor Könyvnyomdája. 1. köt. 156-157. old.)
Ám ha ugyanakkor mégis magyar példa kell, Kornis Gyula piarista atya, filozófusprofesszor, szintén a két világháború között, meglátta a lényeget ezen a téren is. Részletek egyik tanulmányából:
„Az orosz nők [az 1860-as években – Ifj. T. L.] oly nagy tömegben lepték el az egyetemet és sokan közülük a forradalmi, többször nihilista eszméknek annyira veszedelmes terjesztőivé váltak, hogy az orosz kormány a főiskolákra való lépésüket hosszú ideig megtiltotta. Ekkor árasztották el az orosz nők a svájci (főképp zürichi) egyetemeket. Svájc 1873-ban ezért kénytelen volt a külföldi nőknek az egyetemekre való fölvételét megszigorítani. Legtovább állott ellen a nők akadémikus pályájának Poroszország, a férfias katonaállam. A 80-as évektől kezdve hiába ostromolta az Allgemeiner Frauenverein petícióival a porosz tanügyi kormányzatot és az országgyűlést. Végre a 90-es években megengedték, hogy a nők az egyetemet mint „vendéghallgatók” látogassák a professzorok engedélye alapján. A professzorok, főképp az orvosok, az engedélyt gyakran megtagadták. Volt olyan tanár, aki mikor először látott nőt hallgatói között, odament Minerva buzgó lányához, udvariasan karját nyújtotta neki s a teremből kivezette. Az egyes német államok azonban fokozatosan megengedték a nőknek a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti tanulmányokat. 1906-ban Poroszország is véglegesen hozzájárult a nők immatrikulációjához.”
(Kornis Gyula: Nők az egyetemen. Budapest, 1925. Eggenberger-féle Könyvkereskedés. (Különlenyomat a „Napkelet” 1925. évfolyamából.) 5. old.)
„A férfiak biztos és határozott célkitűzésével szemben a nőhallgatók akadémiai pályamotívuma ingadozó és bizonytalan. A nő legszívesebben férjhez menne, de addig is, míg ez esetleg sikerül, egyetemre megy: innen van egyetemi tanulmányának felemás karaktere, az egyetemi studium nem olyan föladat előtte, melyet minden áron végig kell teljesítenie: ez a föladat életének nem centrumában, hanem csak perifériáján van.” (U. ott, 24-25. old.)
„A nők gondolkodása ösztönszerűen arra hajlik, hogy a konkrét esetek, a példák, a szemléletesség körében mozogjon. Azok a nők, akik filozófia iránt érdeklődnek, a legkevésbé absztrakt filozófusokat: Schopenhauert, Platont, Marcus Aureliust, Epiktétoszt, Renant szokták olvasni. Nem véletlen, hogy a művelt nőknek ma legkedvesebb filozófusuk Bergson, ki intuícióval filozofál, de olvasójától is intuíciót követel, olyan élménymódot, amely éppen a női lélek tipikus vonása. Az absztrakció, a fogalmi analízis a nőnek belsőleg ellenére van, érzelmi szükségleteinek nem nyújt kielégülést; ha mégis az absztrakció hűvös légkörébe téved, mindjárt siet a neki otthonos, életmeleg, konkrét gondolatvilágba visszatérni. Ha a nő valakit szeret, s megkérdezik tőle, vajon milyen tulajdonságai miatt szereti az illető egyént, akárhányszor maga is kijelenti, hogy ilyen szeretetreméltó vonások nincsenek ugyan szeretetének tárgyában, de a szeretett férfit „magát” szereti, nem pedig tulajdonságait, s akkor is éppígy szeretné, ha kívül és belül minden porcikájában más volna. Ugyanígy állnak a nők a tudományos analízissel szemben is: valaminek tulajdonságaira, elemeire, feltételeire való szétbontása, a meleg, friss szemléleteknek mintegy fogalmi behűtése nem rokonszenves előttük, idegenkednek tőle: az egészhez a maga szemléletes konkrét teljességében vonzódnak, mert ez érzelmeiket jobban leköti, az analízist profanációnak érzik, melyen többet vesztenek, mint nyernek. A tudomány igazi lényege, egyszersmind fáradtságos oldala az elme analizáló és absztraháló tevékenysége. „Az átlagos nő pedig – mondja Heymans – éppen ehhez a munkához nem talál fogódzópontokat megszokott szellemi tevékenységében; e téren magát dezorientálva, természetes köréből eltávolítva érzi. Ezért oly ritkán öncél előtte a tudományos stúdium. Sok minden kikényszeríthető, csak a szeretet nem; s éppen a tudomány szeretete az, ami az akadémikus nőknél túlnyomóan hiányzik. Számukra a tudománnyal való foglalkozás a kötelesség dolga, nem szabad, élvezetes, természetes tevékenység. Valójában sohasem jutnak intim viszonyba a tudománnyal, igazában kívüle maradnak, rajta és nem benne dolgoznak.” (U. ott, 27-28. old.)
„Mi az oka annak, hogy a nők a festő vagy a képfaragó művészetben, a költészetben, a zenében nem tudtak a férfi-klasszikusok magaslatára emelkedni, jóllehet e téren semmi sem korlátozta őket? A művészi tevékenység legfőbb rugója az érzelem; azonban ez egymagában nem elegendő. Ha csak az érzelem egyedül uralkodik a lelken, műalkotás még nem jön létre. Ehhez az a törekvés is szükséges, hogy az érzelem magát külsőleg objektiválni is akarja. Ennek pedig az a föltétele, hogy az én a maga érzelmeit s ezektől hajtott fantáziaképeit bizonyos távolságban magával szembe tudja állítani s így magát meg tudja osztani, mintegy megkettőzni: érzelmeit a legmélyebben átéli, de azért el is tud szakadni tőlük, érzéki, tehát tárgyi formába is tudja önteni, objektiválni őket. A nők ezen kettős működés közül a másodikra a férfiaknál jóval nagyobb emocionalitásuk miatt kevésbé képesek. Énjük szubjektív állapotai, az érzelmek, annyira igénybe veszik tudatuk energiáit, annyira betöltik egész lelki valójukat s megszűkítik tudatuk körét, hogy az objektivációra, a valósággá alakításra már nincsen hajlandóságuk. Az utóbbi a figyelem hosszabb és fáradtságos önkényes szegzését és megfeszítését is követeli, ami a nőknek általában nem könnyű dolog.” (U. ott, 28-29. old.)
„Kétségkívül vannak nők, akik tanulmányaikat megerőltetés nélkül végzik. Ezek azonban férfias nők, úgy, ahogy vannak nőies férfiak is. A legtöbb nő az intenzív tanulást kényszernek érzi, mert természetes hajlamai más irányúak. A megerőltető szellemi munka kedvezőtlen a testi fejlődésre (figyeljük csak meg egy leánygimnáziumi érettségi vizsgálaton a ványadt-sápadt, fejletlen testű, ideggyönge hajadonokat!), aminek a szervezet egész életén keresztül kárát vallja. Ez a testi elsilányulás legkárosabban éppen a szorgalmas és derék egyetemi nőhallgatóknál folytatódik, a vége: korai elhervadás, liliomhullás. „Minél nőiesebb egy leány természete, annál felületesebb és belsőleg kevésbé feldolgozott marad nála a tanult ismeretanyag” (Bumm).” (U. ott, 45. old.)
„Az amerikai társadalom elfeminalizálódására jellemző, hogy 391 153 tanító(tanár)nője van 108 300 férfival szemben. A tanítás háromnegyed része a nőkre esik: a középiskolákban (tehát 18 éves fiúk tanításában is) 57, 7 %-a a nőtanár: a tanítóképzőkben 71, 3 %. Így nő fel az amerikai ifjúság túlnyomóan női felügyelet alatt. A nőknek a szellemi pályákon való vezető szerepe a közélet arculatán is mindjobban meglátszik. Kezd hiányozni belőle az erő és következetesség, ami a férfi vezetésben inkább megvan. Sehol nincs annyi babona, teozófia, szektariánus szellem és spiritiszta játék, de egyben hisztérikus nő, mint Amerikában.” (U. ott, 47. old.)
Folyathatnók még ezernyi, hasonlóan hiteles citátummal, egy azonban így is biztos, éspedig az, amit Novák Katalin mondott: az anyaság a nő lényegi hivatása. A többi, ha van, ezen felül jön. Nem kötelező ezzel egyetérteni, mondhatnók persze, de attól még ez így van. A Teremtő akarta így és – jól.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info