Az Egyház a föld sója. Tagjai klerikusok és laikusok. S bizony vannak idők, amikor az utóbbiak mintha fáradhatatlanabbak lennének az előbbieknél Isten országa földi elterjesztésében. Gondoljunk csak a nagypénteki történetnek egyik fontos mozzanatára, arra, hogy a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz, az Úr Jézus Édesanyja mennyire szorult helyzetben volt Fia, Jézus halálakor! Teteméhez hozzá sem érhetett.
Miként is gondoskodhatott volna méltó eltemetéséről? Tépelődése során Jézus barátja, Arimateai József, elkérte a helytartótól az Üdvözítő tetemét, hogy gondoskodjon a temetésről (Mt 27, 57-60, Mk 15, 42-47, Lk 23, 50-56, Jn 19, 38-42).
Igen, az evangéliumi történetből kiindulva hányszor, de hányszor figyelhetjük meg a világtörténelemben, hogy sokszor olyanok kelnek Isten védelmére, akik nem szolgái, vagy éppen olyanok, akiktől talán nem is várnánk. És fordítva is igaz ez: hányan, de hányan fordítanak hátat Neki övéi közül! Arimateai József példája nyomán írta egy jezsuita atya:
„Megható ezeknek az eddig szürkeség homályában rejtőzködő világi embereknek buzgólkodása Jézus teste felől. Mennyire megszégyenítenek sok egyházit és szerzetest, akiknek elsősorban kellene Jézus testéről, az Egyházról, a hívek lelkéről és az Eucharisztiáról gondoskodniok. Mikor az Egyházat üldözik, elnyomják, Isten többnyire nagystílű világi férfiakat állít sorompóba az ő országának védelmére.”
(Müller Lajos SJ: A kereszt iskolája. Budapest, 1937. Korda Rt. 233. old.)
Lehetne hivatkozni itt – sőt nem lehetne, hanem kell is! – csak a magyar történelemből egy Zichy Nándorra, egy Apponyi Albertre, egy Teleki Pálra és csak a Jóisten tudja, még kikre. Akik Isten ügyéért gyakran csendesen, de fáradhatatlanul küzdenek – laikusokként, nem klerikusokként.
Birtokomban van egy dedikált Bangha Béla-kötet. Idemásolom a dedikációt:
„A katolikus ujjászületés irodalmának vannak hangos kürtösei, ünnepi reprezentánsai, sőt haszonélvezői is; de vannak csendes, szerény, dolgos és elvonuló munkásai is. Dolgos méhek, akik csendben és türelemben építik a jövőt. Hűséges elszegődöttei az Isten országának, akiket az idő próbál ki. Egyik ilyen csendes és hűséges dolgozótársának ajánlja ezt a könyvet sok szeretettel és hálával a szerző.”
Vagy a fentebbi szerény, de illusztris névsorból vegyük csak Teleki Pált, aki a 34. (Budapesten tartott) Eucharisztikus Világkongresszus (1938) előtt így vallott:
„A végtelen megérzése az emberibb vágya Isten felé vezet, a végtelen s nekünk örökkön újuló Oltáriszentség, a felénk jövő, felénk nyujtott Isten felé. Megfigyelem, amint autóbuszon, templom előtt elhaladva, sok férfi, sokkal több, mint régen – néha a katolikusok arányszámának megfelelő száma – megemeli a kalapját. A mélyebben vallásosokon kívül ennyieknél ebben nemcsak hitvallás nyilvánul materializmussal, kommunizmussal, szabadkőművességgel, német vallásüldözésekkel és korunk egyéb megpróbáltatásaival szemben, de a végtelen és az emberibb Istenéhez való vonzódás, simulás, megtérés.”
(Napkelet és Napnyugat. Élő szellemek hódolata az Oltáriszentség előtt. Összeállította Bangha Béla SJ. Budapest, 1938. Pázmány-kiadás-Stephaneum Nyomda Rt. 149. old.)
Igen, nagypénteki üzenet, hogy az emberi nem megváltására érettünk megfeszíttetett és feltámadott Jézus Krisztus mindenkit munkásnak hív szőlőjébe – papot és nem papot egyaránt. Lehet, hogy érte idelent csak kereszt jár, de enélkül viszont nincsen feltámadás.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
