Makkai János szerint a zsidóság hazai térnyerése viselkedéskultúránk megrontásában nemcsak nyelvi téren, hanem a köznapi magatartás furcsaságaiban is megnyilvánul. Elemzését olvasva bizonyára sokan megdöbbennek, mert magukra ismerhetnek belőle.

Közmondásosan a magyar ember szemérmes, visszafogott, nem tolakodó. Inkább önmagával foglalkozik, mint másokkal. Nem vájkál mások múltjában, életében, inkább arra törekszik, miként teheti önmagát még értékesebbé.

Makkai úgy látja, hogy a tizenkilencedik század második felétől mintha egyre több magyar embert kicseréltek volna – pláne az „úri középosztály” soraiban. No de milyen magatartásváltozást is eredményezett olvasatában a zsidóság hazánkban? Válaszul idézzük Makkai könyvét (166. old.):

„Megfigyelhető alaptevékenységük: a bizalmaskodás. Igyekeznek nyomban minden különbséget ledönteni, vagy kisebbíteni, ami családi állapot, életkor, társadalmi osztály és nemi adottság hozott létre az emberek között. Míg a magyar szolgalelkű és távolságérzésű, addig a zsidó bizalmaskodó és mindenkit le akar szállítani társadalmi értékszemléletének szilárd bázisáról. Míg mi öcsémezzük-bátyámozunk és léhán tegeződünk, ők a magázódás eszközével is el tudnak tüntetni minden különbséget, hogy aztán így egyenlőknek látszhassanak. Az emberek külső álarcát nagy előszeretettel vakargatják. Állandó kíváncsiságérzetüktől űzetve a társaságban – kifaggatják az embereket. Hol volt? Mit csinált? Miért volt ott? Miért nem emitt? Mi a véleménye erről és miért nem amaz? Kérdésekre kérdésekkel válaszolnak, mintha állandóan mindenkit le akarnának leplezni. Ismeretlen előttük a magánélet szentsége: ez egyik főbetegségük. Azt hiszik, hogy mindenkinek kötelessége vallani és boldogok, ha valakiről „megtudnak valamit”. Miután folyamatosan en gardeban állanak mindenkivel szemben és szeretik a csípős humort, a magyar anekdotázással szemben (amely jóindulatú, legfeljebb osztályelfogultságtól terhes) a társadalmi gúny különös fajtáját honosították meg Budapesten.”

Igen, ismeretlen előttük a magánélet szentsége. Ha egy értelmiségit, egy művészt vagy tudóst világnézete miatt ki nem állhatnak, emberileg is „kikezdik”, lejáratják, ahol csak érik: fejére olvassák minden vélt vagy valódi emberi vétkeit. Túltesznek akárhány falusi vénasszonyon, ha „ki kell beszélni” az illetőt. Nem véletlenül született tehát Reményik Sándor verse (Némely modern psychológnak – Az irodalomtörténet módszeréhez):

Ti hiénák, akiknek vágya éhes
Vetni új, olcsó prédát a tömegnek –
Mi közötök a költő életéhez?!

Én nevetlen undorral nézek rátok,
A halott óriásnak zsebeit
Akik vigyorgó kéjjel kotorjátok.

Néktek vetette aranyát-ezüstjét –
Most feltöritek lelke zárt fiókját,
Kutatva krajcárok után – ti törpék!

Láttátok, mint pusztán lángoszlopot –
De számotokra égetőbb titok nincs,
Mint kérdezgetni, mit evett, ivott?

Hogy élt? Mert néktek ez fontos: az élet!
Sivár, szegényes, szürke háttere
A halhatatlan, fényes költeménynek!

Hiénák, kik a király titkait
Nem tisztelve – s a szemfedő szemérmét –
Kiássátok, amit a sírba vitt!

Ó hiénák, akiknek vágya éhes
Vetni új, olcsó prédát a tömegnek –
Mi közötök a költő életéhez?!

Persze kérdés, hogy az efféle megszólás mennyire „zsidó monopólium”, mindenesetre, folytatja Makkai, a fentebbi magatartásjegyek a társadalmi viselkedés és illem terén is megmutatkoznak (166-167. old.):

„A háború előtt elterjedt viselkedési szabadosságok (az ásítás megengedése és kendőzetlensége, a vállveregetés, a kéz zsebre dugása stb.) jó résez az ő hatásuk alatt terjedt el középosztályunkban. Humoruk egészen más, mint a francia, a német vagy az amerikai. A pesti kabaréhumor különös produktumuk s ez a maga kétértelműségeivel szintén helyet és érvényesülést talál középső és felső rétegeinkben. A színházi világból származó viselkedési szabadosságok, a nőnek cikk-szerű megítélése, a futó divatok iránt valló nagyobb érzékenység és mindezekből származó magatartásuk szülte soraikból a „jampecet”, akit középosztálybeli ifjaink is – sajnos – tömegesen utánoznak.”

Mintha a mai közéletről olvasnánk jellemzést – holott, ismételnők, ezek sem mai sorok. Ijesztő olvasni Makkai könyvét, ugyanis kiderül belőle, hogy már ama oly sorsfordítónak tekintett 1945-ös esztendő előtt is mennyire más volt viselkedéskultúránk, mint hajdanában. Mintha társadalmunk egyre szélesebb rétegei is utánozták volna az anyagias gondolkodású zsidóság szokásait (167. old.):

„A zsidóság […] mindenütt és minden időben anyagias gondolkodású és érdeklődésű fajta volt, ami már foglalkozásából és társadalmi pozíciójának alapjaiból is következik. A kis-zsidó, aki még nem jutott föl a felső rétegekbe, speciális előfutárja ennek az érzésvilágnak és a belőle származó társadalmi viselkedésnek. Középosztályunk szintén szegény, állandóan anyagi gondokkal küzd. Ezért az anyagias életszemlélet viselkedési hibái jó talajra találtak nála. Valóban egyetlen európai országban sem lehet az illetlenség és modortalanság e téren jelentkező magyar szokásait föltalálni.”

Példát is hoz fel rá. Mintha a mából idézne (167-168. old.):

„Nálunk mindennapos dolog, hogy ha keresztény úriemberek összetalálkoznak, az egyik fél órai ismeretség után megkérdezi a másiktól:
– Ha nem haragszik, szabad-e megkérdeznem: önnek mennyi a fizetése?
Úriemberek szemrebbenés nélkül érdeklődnek egymás keresete, jövedelme és adósságai iránt. Az is előfordul, hogy nem is kérdezősködnek, hanem egyszerűen kijelentik:
– Ha jól számítom, Neked havonta 720 pengő jövedelmed van.
Ilyenkor felmérnek, megbecsülnek, összeadnak, kivonnak és a végeredményt nyugodtan a szemünkbe vágják. Az is szinte mindennapos, hogy úri családok egymáshoz látogatóba menve, végigjárják a lakást, mindent megszemlélnek leltárt készítenek s aztán később megkérdezik:
– Ha nem vagyok indiszkrét, mennyit fizetsz ezért a lakásért?
De nem csak a lakbér után tudakozódnak, hanem megkérdezik azt is, hogy a cselédnek mennyi bért fizetünk; a szobalánynak hányszor van kimenője egy hónapban és nem udvarol-e neki a rendőr? Érdeklődésük arra is kiterjed, hogy mennyi befőttet tettünk el télire és hol vásároltuk az új függönyt? Részletre vettük-e, vagy készpénzben fizettük? Miért fizettük készpénzben, mikor részletre is vehettük volna? Ugyanígy megsaccolják rokonainkat, hozzátartozóinkat és azok jövedelmét és a különböző családtagok keresetét összeadják s mindezt a legnagyobb részletességgel megbeszélik. Angliában már az is illetlen dolog, ha valaki megkérdezi a másiktól, hogy annak mi a foglalkozása. Az emberek, mint társaslények találkoznak a magánéletben és nem mint orvosok, kereskedők vagy vasutasok. Fejlett polgári országokban, ahol minden foglalkozást egyformán becsülnek, ez a probléma a magánérintkezésben föl sem vetődik.”

E magatartás különösen is kifejeződött hazánkban az 1919-es kommunizmus idején. Makkai erre így emlékszik vissza (57. old.):

„A kommunizmus forradalmi korszakában a fiatalemberek és gyermekek a nyilvánosság előtt, rögtönzött kongresszusokon tárgyalták meg egymás nemi ügyeit. Tömegszállásokon lakva, elvesztették az emberi szeméremérzést s az igényeket a ruházkodás, öltözködés, lakás, étkezés és a választékos szórakozások terén.”

Mondhatnók persze, miért olyan nagy baj a kérdezősködés, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy hátsó szándék van mögötte, s barátok között meg miért ne lehetne természetes az efféle kitárulkozás? Ám Makkai itt is a kör közepébe talált (168. old.):

„A régi magyar nemességben ez a szokás nem élt. Pontosan tudták ugyan egymásról, hogy mekkora földbirtokuk van és a termés iránt is tudakozódtak, de az anyagi érdeklődés és a részletproblémák firtatása ismeretlen volt náluk és ellenkezett az emberi méltósággal. Az epidémia erősen zsidó eredetű, de középosztályunk nyomott anyagi helyzete elősegítette kivirágzását.”

Hangsúlyozandó: Makkai ezúttal sem véleményt mond, hanem tényeket beszél el és tesz mérlegre. Teszi ezt azért, mert fáj neki, amiért magyar viselkedéskultúránk kiveszőfélben van. Nem tudom persze, ha ma élne, mi mindennel egészíthetné ki egykori értékelését.

(Folytatjuk.)

Ifj. Tompó László – Hunhír.info