Makkai János nemcsak az előző részünkben részletesen felsorolt zsidó argó, hanem a hazai zsidóság vezető körei egyéb szokásainak köznapi viselkedésünkben való kritikátlan átvétele miatt is felemelte szavát.Ezek pedig a „kabbalisztikus szokás”-ok. Sokszor hivatkozunk is e szóra: kabbala vagy kabbalah. Mit is jelent?
? A Bangha Béla jezsuita atya által szerkesztett Katolikus Lexikonban (Budapest, 1931. Magyar Kultúra-Pallas Rt. nyomdája, II. köt. 473. old.) Erdey Ferenc meg is adja erre a feleletet:
„Kabbalah, a zsidó misztikusok tanítása, melyben a zsidóság hagyományos titkos tanait foglalták össze irodalmilag. A kabbalisták szerint az ószövetségi iratoknak a közönséges, betű szerinti értelmén kívül van még titkos értelme is és csak ez foglalja magában az egész igazságot. E titkos értelmet Isten kinyilatkoztatta, de nem volt szabad írásba foglalni, csak szájról-szájra terjedt s szállt az utókorra, mely végül is könyvekbe jegyezte fel. A kabbala eredete tudományosan még nincsen véglegesen felkutatva. A zsidó hagyomány mózesi eredetűnek tartja. A kabbalához hasonló magyarázat a vallási iratoknál megtalálhatón az egyiptomi vallásban már a Krisztus előtti második ezredben. A platonizáló Philo maga is nem egy kabbalás tételt tanított. A legtekintélyesebb kabbala-könyvek eredetét a Krisztus utáni II. századra teszik. Bizonyos azonban, hogy a kabbala csak a középkorban fejlődött rendszerré. Elméletének forrásai közt elsősorban a thórát, a zsidók szent könyveit kell tartanunk. Azonban monotheizmusát eredeti tisztaságában nem tartotta meg, sok perzsa, egyiptomi s görög vallási eszmét vegyített belé s végső formája félreismerhetetlenül pantheisztikus. Spinoza pantheizmusa is e forrásból táplálkozott. Sokféle vallásos gondolat, de sok babonaság keveréke nyert a kabbalában emanációs alapon újplatói veretet. A kabbala elméletét főleg két könyv, a Jesirali és Zohar foglalja össze. Előbbi szerzőjének Akiba rabbit tartják (135 körül Krisztus után), az utóbbiénak Bon Jochai Simeont, Akiba tanítványát. A kritika azonban e hagyományt még nem erősítette meg; valószínűbb, hogy mindkét könyv csak a középkorban keletkezett.”
Amint tehát e szakszócikkből is kitűnik, nem az ószövetségi tiszta egyistenhit (monoteizmus), hanem bizonyos babonás elemek keveredése (szinkretizmusa) határozta meg tartalmát. Ám miként jelent ez meg magyar viselkedéskultúránk megrontásában? Makkai felelete (Urambátyám országa, 163. old.):
„Úri hölgyek és úriemberek is megteszik, hogy ha valakinek kívánnak valamit, vagy jóról számolnak be: megkopogtatják az asztalt, nehogy a kérdéses dolog vagy állapot elromoljon. Ehhez némelyek még hozzá is teszik: „na, én lekopogom”. Még csúnyább, ha ezt német-jiddis alapon úgy fejezik ki: „unberufen”. Ugyancsak zsidó szokás és az inkvizíció korából ered katolikus papot látva gombot fogni. A zsidók egy időben féltek a papi személyektől, innen ered eme kabbalájuk. Hasonló kabbalisztikus szokások (például mutató- és középujj összefonása együttérzés, „drukkolás” esetén: a németeknél sportesemények, autótúrák és repülőút előtt Hals und Beinbruch kívánása stb.) nem zsidó eredetűek, ami azt mutatja, hogy babonáik, kabbaláik másoknak is vannak.”
Vannak azonban még ennél is mélyebben gyökerező problémák (163-164. old.):
„Zsidó hatás középosztályunkban a néha fel-felbukkanó hangos és izgatott beszédmodor, amely főleg nőknél szedi áldozatait. Az izgatottság általában zsidó betegség, a magyar fajban ismeretlen. Mi majdnem sohasem vagyunk izgatottak, míg a zsidók majdnem mindig azok. Mégis, az izgatott hangulat fertőzete oly erős – különösen a sportok és a társasjátékok területén –, hogy ez másra, mint zsidó hatásra alig vezethető vissza. Legszebb példa erre a bridzsjáték. A bridzs angol találmány és egész rendszere a hideg észre, semmi érzelmet el nem áruló angol jellemre és viselkedésmódra épült. Budapest egyes társadalmi köreiben a bridzs mégis izgatott, vásári játékká fajult és – a szakértők ezt tudják – irreális elemeket öltött magára, azaz: hazárddá változott. Miután licitálás van benne s akciója alkuval kezdődik, olyanok, akik mindenáron nyerni akarnak és nem ismerik a lemondás érzését, vagy a szépen vesztés művészetét, könnyen belevihették a blöfföt, a mások becsapásának divatját; a hideg logika helyébe a trükköt, s a nemes vetélkedés helyébe a megérdemeletlen győzelemre való aspirációt.”
Ugyanez a szellem sportjainkban is föllelhető és megfigyelhető. Így elsősorban a futballnál, ahol egy időben divatos volt a cseles játékmód: a tenisznél a pingpong reminiszcenciáit mutató labdaszerváltás és így tovább. Ha az olvasó elgondolkozik mindezeken, sok hasonló dologra fog rábukkanni, én a felsorolást nem folytathatom tovább. Az élet egyes területeit az emberek sohasem szokták búvárolni s ezért sok hasonló dolgot soha senki sem vesz észre. Pedig mindennapi életünkben, percenkint és óránkint megújuló cselekedeteinkben, a körülöttünk zajló világban legalább olyan érdekes jelenségek tobzódnak, mint ama dolgokban, amelyekről azt hisszük, hogy azok a nagyok és sorsdöntőek. Nem, az élet érdekes törvényei a legkisebb porszemben is éppúgy jelen vannak, mint a legbonyolultabb összefüggésekben.”
Tehát az üzleties, egoista, velejéig materialista létszemlélet még a sport világába is befészkelte magát. Ám lépjünk tovább! Makkaiu ezután arról értekezik, hogy a zsidóság hazai térnyerése révén a magyar úri középosztályt egyfajta „társadalmi formarombolás” kísértette meg (164-166. old.)
„A zsidóság az őt befogadó társadalomban sohasem tudja elfelejteni gettó-származását, sosem tudja levetni bizonytalanság-érzetét és sosem tud megszabadulni viselkedésének gyermekes naivságától. A zsidó egyén, ha magas kultúrájú és civilizációjú, e betegségektől megszabadulhat, de a másokkal való érintkezés mindmegannyi alkalmat teremt számára, hogy az epidémiába visszazuhanjon. Itt mindenekelőtt meg kell állapítanunk azt a nagy jelentőségű tényt, hogy a zsidók zsidókkal, saját fajtabeliekkel általában, az esetek kilencven százalékában másként beszélgetnek, társalognak, vitatkoznak, jórészt egészen különbözően viselkednek, mint ha nem egyes zsidókkal kerülnek össze. Nem tudom, hogy ezt a tényt mások észrevették-e már, én a zsidó életérzés és viselkedés egyik legfontosabb alaptörvényének tekintem. A zsidók egymás között kevésbé szertartásosak. A színvonal-süllyedés a magatartásban sokkal könnyebb és csábítóbb számukra ilyenkor és ezért egymás között sokkal neveletlenebbek és illemtelenebbek, mint keresztény magyar urakkal szemben. Mi ennek az oka? Kétségtelenül: a mimikri, amely az idegen népek társadalmában való szétszóródás óta mint történelmi következmény fejlődött ki a zsidóság emberi viselkedésében. Hogy megélhessenek és érvényesülhessenek, állandóan alkalmazkodniok kell. Ezért látjuk főúri és előkelő körökben a legarisztokratikusabban viselkedő zsidót, aki a gentlemanségben mindenkin túltesz. Ugyanakkor megismerhetjük a középosztályban a dzsentri zsidót, aki mindnyájunknál dzsentribb és a falut járó kereskedelmi utazót, aki a magyar parasztot „apámnak” szólítja s tájszólással közelíti meg. Ha viszont egymás között vannak, hamarosan viselkedési homogenitás fejlődik ki közöttük. Ha tíz zsidó azonos társaságba kerül és ezek közül egyik bankár, a másik földbirtokos-báró, a harmadik középbirtokos dzsentriskedő, a negyedik telekügynök, az ötödik szénkiskereskedő és így tovább – egy órai társalgás után már alig lehet megkülönböztetni, hogy közülük melyik a báró és melyik a szegény, faragatlan falusi rőfös. Viselkedésben alig marad köztük különbség.
Ez a tény és tapasztalati megfigyelés a legvilágosabban mutatja, hogy a zsidó a társadalomban mindig kissé idegennek érzi magát. A művelt, vagyonos és választékos életmódot folytató egyén számára azért nincs nagyobb tragédia, mintha fajtestvéreivel kerül össze és azok világából nem szabadulhat. Egyéniségük csak idegenek között tud kifejlődni, saját körükben hanyatlik. Az idegen társaságba ezért kínos buzgalommal kapaszkodnak, szerencsétlenekké válnak, ha a társaséletben mellőzik őket és mindent elkövetnek, hogy az adott társaság hasznos tagjai lehessenek. Ugyanakkor azonban gyermekes és naiv, kisebbségérzetben szenvedő és bizonytalanság-komplexumoktól űzött egyéniségükkel állandóan rombolják a fennálló társadalmi formákat.”
Mondhatnók, nem minden egyes zsidóra vonatkozik Makkai analízise, ám ott van ugyebár a nagy számok törvénye. Hangsúlyozandó, mindezeket nem egy – gúnymosollyal – „nyilas bugris”-nak mondott magyar írta. S e fentebbi analízishez vajon kell-e kommentár ma?
(Folytatjuk.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info