1945-ben ezen a napon adta vissza lelkét Teremtőjének Szabó Dezső, „Az elsodort falu” írója. Aligha csak a huszadik század, de minden idők egyik legvitatottabb magyar írója. Különös, mégis tény: e mondattal barát és ellenség egyaránt egyetért. Igen, a magyar irodalmi élet egyik legvitatottabb alakja volt. A baloldalinak jobboldali, a jobboldalinak baloldali volt – mondhatnók. Aki néhai tanártársai közül Pintér Jenő szerint egy valaki előtt borul csak le, és az – önmaga.

Nem kívánok vitatkozni sem vele, sem senkivel sem ez ügyben. Csak Szabó Dezsőnek egy szatírájára (Feltámadás Makucskán) hívom fel a figyelmet – ismét. Íme története.

Húsvétvasárnap Makucskán a feltámadás diadaláról prédikál Kátay tiszteletes, majd a templomból kilépve előbb csak egy gyermek, majd percek múlva az egész falu látja, hogy sűrű, tömött sorokban érkeznek feléjük a székely temetőből feltámadott holtak. A szokatlan viszontlátás első örömpercei után hiába kérik őket, menjenek vissza földi nyughelyükre, mosollyal az arcukon nem mozdulnak.

A történteket hamarosan az országgyűlés is tárgyalja, a parlamenti patkó mindkét oldala elítéli a feltámadást és az így visszatértek maradását, terveket szőve visszavonulásukra – gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter például tekintélyes összeget kínál fel egy, a Mátra csúcsára felépítendő toronyra, ahonnan figyelni fogják ezentúl a magyar falvakat, nehogy feltámadjanak –, végül meghagyják, hogy ha a feltámadottak a Makucskára kirendelt katonaság megjelenése után negyed órával sem térnek vissza a földbe, legyilkolják őket. A pattanásig feszült helyzetben a feltámadottak közül egy asszony arra kéri a tiszteletest, hogy „ne tegyük gyilkosokká azokat, akikért éltünk, ezért menjünk vissza”, az így felel:

„Atyámfiai, menjünk vissza békességgel síri ágyunkba. Az élet hívott, de az élők visszataszítottak. Vannak dolgok, melyekben hinni szükség és boldogság, de amelyeknek megvalósulása pusztítás és tragédia. Mi komolyan hittünk a feltámadásban. Tévedtünk. A mi új életünk csak bűn, nehéz felelősség és elaljasodás volna azok számára, akikért öröm volt nekünk a feltámadás. Menjünk vissza. Akiknek már nincs helyük az élők szívében, azoknak már könnyebb a temető földje. Menjünk vissza.”

Koporsójukba való visszatérésüket sohasem látott ünnepségsorozat kíséri, azonban csak egy hét múlva merészkednek ki a temetőbe, jól megtaposva a földet, majd kijövet a temetőkapu feletti feliratra – Feltámadunk – feltekintve, mondván, „ebből már elég volt, nem jó húst szagoltatni az éhes ebekkel”, a táblát leveszik, és az újra felírják: „A honi föld örök pihenőt nyújt”, megnyugodva: „A tudós német szakemberek pedig a mátrai toronyban híven vigyáznak, hogy a magyar falu fel ne támadjon.”

Korszakokon átívelő história – akárcsak, hatását tekintve teljesen más műfajban, de mégis, „A Tanú” (Bacsó Péter filmje). Szabó Dezső, halála előtt, olvassuk Csávossy Leó memoárjában, katolizálni óhajtott. 1954-ben feljegyezte (a „Hídverők” című emigráns szemlében), hogy kollégáinak egyike szerint amikor a muszkasereg 1944 telén már elérte Vecsést, arra a kérdésére, Budapesten marad-e vagy pedig a Dunántúlra költözik, kategorikusan kijelentette:

– Nem mozdulok sehová: ha az Isten azt a végzetet mérte ki rám, hogy meg kell halnom, akkor inkább pusztuljak el itt, a magyar fővárosban. Szép halott lesz belőlem, kellemes pecsenyéje leszek a keselyűknek. De nem fontos! Meg vagyon írva: „E jelben győzni fogsz!” Erre mellényzsebéből elővett egy kis feszületet s hozzátette: „– Tudod, kitől kaptam? A jezsuita rendházfőnöktől. Ez az egyetlen ékszerem, a legbecsesebb emlékem, pedig én kálvinista vagyok. De a szívem felett fogom hordani halálomig.”

Csávossy kollégája hozzátette: „Az író józsefvárosi elárvult sírhantjára helyezett egyszerű, ormótlan fejfáján a holdvilág fényében egyszer csak valami megcsillant, és amint megnézte közelről, ezt a kis ezüst feszületet pillantotta meg, kérdezve, hogy vajon ott fent a mennyekben megírja-e legújabb korszakalkotó regényét, „Az elsodort Budapest”-et?”

„Feltámadok.” Egyes szám első személyben. Ezért emlékezünk reá – függetlenül attól, hány embert hányszor bántott meg. A léc, amit mindenkinek állított, ma sem kisebb, függetlenül attól, hogy átugorta-e ő maga.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info