Megannyi „parlagi örökség” terheli magyar mivoltunkat, sóhajt fel szinte minden bekezdés után Makkai János. Ezek közé tartozik a telefonálás indiszkréciója is.
„Magyarországon kívül sehol sincs külön személyzet [a vendéglátóhelyeken – Ifj. T. L.]a telefon kezelésére és a telefonhívások rendben tartására, ami egyébként a zsidó befolyás következménye is, mert a zsidók előszeretettel intézik üzleti és társas ügyeiket nyilvános helyeken és innen is állandó érintkezésben vannak a külvilággal.”
(Id. mű, 136. old.)
Még súlyosabb, vallja Makkai, hogy a magánélet rendszerint nem a megfelelő helyre kerül az emberi kapcsolatokban. A „magánélet szentségének elve” sokszor mintha egyáltalán nem is létezne (179-181. old.):
„A politikában a férfi csak egyik énjével vesz részt, azzal, amelyet a köz számára alakított ki, de a másikat otthon hagyja a családi házban, általában magánéletében. Ezért a közéletben a tisztességes férfinak, az úriembernek csak a fórumokon mutatott arcával, egyéniségével, csak itt használt gesztusaival, csak a nyilvánosság előtt zajló szereplésével szabad foglalkozni, őt csak ezen az alapon szabad bírálni, értékeit és hibáit csak így szabad mérni. A politikus férfi magánélete nem tartozik a nyilvánosságra: ez a közéleti illem egyik legfontosabb törvénye.
Politikusaink házasodásával, válásával, szerelmi ügyeivel közéleti harcosnak nem szabad foglalkoznia. Amíg egy társadalomban a közéleti illemrendszer szilárd, ilyen irányú támadások, vagy észrevételek annak a fejére hullanak vissza, aki az ilyesmikkel előhozakodik. Az alaptalan, vagy alantas támadás mindig a támadót ítéli el, mert az illemrendszer fenntartói nyomban a megtámadott fél oldalára állanak. Nem tartoznak a köz megbírálása elé a gyermekkori élmények és egyéb hasonló dolgok, de nem ítélkezhetik a köz az egyén fölött akkor sem, ha rokonai követtek el törvénytelen vagy illetlen dolgot. Csupán azt követelhetjük meg, hogy az ilyen rokonnal, házastárssal vagy más hozzátartozóval a közéleti férfi szakítsa meg a kapcsolatot. Egy kleptomániás unokaöccs nem vihet a politikai túlvilágra értékes, komoly közéleti harcost. A barátainkat magunk választjuk, de a rokonainkat nem. Azokat a természet adja. Barátainkért így sokkal inkább felelősek vagyunk a közéletben, mint a rokonainkért.
A magánélet szentsége kiterjed a közzel foglalkozó ember háza tájára és az egyéni élet összes hétköznapi jelenségeire. Egy régi közéleti férfiú mondotta, hogy összes vagyontárgyai keletkezéséről senki sem tud beszámolni, senki sem tudja megmondani, hogy zongoráját mikor és miből vette, föltéve, ha e zongora birtoklása általános anyagi helyzetével arányban áll. A kicsinyes purifikátorkodás nem azt ítéli el, aki ellen irányul, hanem azt, aki csinálja. Más dolog természetszerűen az az eset, ha egy politikus, akinek tíz évvel ezelőtt még semmije sem volt, most váratlanul bérházakat vagy földbirtokokat vásárol s nem tudja megmondani, hogy a pénzt honnan vette hozzá.
A magánélet szentsége szintén csak ideál, sohasem százszázalékos gyakorlat. Miután vannak intézmények (például egyházak), amelyek nem politikailag gondolkoznak és erejüket mégis, a közéletben is érvényesíteni tudják, a magánélet szentségét már ezért sem lehet teljesen tiszteletben tartani. Katolikus politikus számára mindig hátrány lesz, ha feleségétől elvált. A köz is csak addig a határig köteles e szentség előtt megtorpanni, amíg a közéleti ember viselkedése és hirdetett elvei között nem fedez föl áthidalhatatlan szakadékot az életérzés szempontjából. Ha egy földosztó vezér maga latifundiumgyűjtés mániájába esik, proletárok jogaiért szónokló közéleti ember saját gazdasági cselédeivel állatmódra bánik, ha a békében kuruc vezér elfogadta a császártól és királytól az osztrák eredetű kitüntetést – ez mind olyan magatartás, ami ellentétben áll a politikus hirdetett elveivel, tehát szakadást mutat az életérzésben. Ilyen esetben nem lehet a magánélet szentségének leple alá bújni, mert nyilvánvaló, hogy emberünk becsapja híveit és csupán hazudja elveit, de azokat maga nem követi, mások félrevezetésével egyéni érvényesülésre tör.”
Hiteles politikát hiteles ember képviseljen – mondhatnók Makkai nyomán.
(Folytatjuk.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
