„Boldog Új Évet Kívánok!” – hangzik ilyenkor. De amint Karácsony ünnepén, úgy ezúttal is mintha kimaradna a lényeg. Az ünnepelt. Maga az Úr Jézus Krisztus.
Január elsején, Karácsony nyolcadában, Kiskarácsony ünnepének szentleckéje ugyanaz, mint ami volt az éjféli misében (Tit 2, 11-15). Ebben Szent Pál apostol arra int, hogy tagadjuk meg az istentelenséget, a világi vágyakat, éljünk józanul. Éjünk, tehetnők hozzá, az Istenembertől kapott legjobb képességeink szerint.
Ám vajon ezt tesszük-e mindnyájan? Maradjunk csak most magunknál, magyaroknál. Pszichológiai kutatások sokasága szerint a magyar depressziós. Nem azt nézi, hogy egy problémát miként lehet orvosolni. „Hagyd, úgysem sikerül, bárhogyan is erőlködsz!” Vajon hányszor hangzik ez el emberek, de különösen is magyar emberek ajkáról?
Böjte Csaba ferences atya írja a Görögkatolikus Szemle 2018-as Kalendáriumában:
„Egy kedves vállalkozó itt Székelyföldön tizenöt év alatt egy kis csodát teremtett: van panziója, sípályája és főleg sok-sok vendége. Egy nap felhívott szomorúan, hogy nagyra nőtt fia összepakolt és elment Amerikába. Leültünk beszélgetni, és én megkérdeztem őszintén: „Mit gondolsz, ezt, amit itt tizenöt év alatt megálmodtál, felépítettél, más országban el tudtad volna érni? Saját szájával mondta ki, hogy nem. Hát akkor miért kell nap mint nap azt mondani, hogy itt Erdélyben nem lehet eredményesen dolgozni, meg nem is érdemes, mert úgyis minden hiába, meg stb., stb. Ha a gyerekeid nap mint nap csak azt hallják, hogy nehéz, hogy nem éri meg, akkor miért ne mennének el a mi „rossz” világunkból? Barátom némán hallgatott, láttam, hogy érti, amiről beszélünk. Végül is ő űzte el a problémák folyamatos felemlegetésével magától, szépen fejlődő vállalkozásától a gyermekét. Így igaz, de gond egy szál sincs – mondtam neki – most te kell vissza is édesgessed a fiadat! Ha felhívod, ha írsz neki, mindig mondd el, hogy mennyi vendég volt, hogy ma hányan lovagoltak, és hogy mennyi állatot tudtál értékesíteni a saját tehéncsordádból. Nem kell bölcselkedni, valótlan dolgokkal hencegni, csak az igazat mondd, de azt újból és újból örömmel mondd el, mert a te örömödnek, bizakodásodnak teremtő ereje van! Használt a gyógymód, a fiatalember mint szakács hazajött, és vezeti apja konyháját.”
Igen, aki életét folyton Krisztusra bízza, vezetővé válik. Élete, munkája irányítójává. Hol vagyunk mi ettől, kérdezhetnők. Sajnos sokszor úgy tűnik, hogy tényleg jogosan. Mert ha nem követjük az isteni Kisdedet, a Megváltót, nincs örömünk. Belesavanyodunk életünkbe, minden személyes felelősségünket automatikusan a másikra hárítjuk. Minden és mindenki oka akkor tragédiánknak, legfőképpen persze maga a rendszer, a kormány, a munkahely, a szomszéd, netán még a rokonok, családtagok is. Igaz, vannak fékek és súlyok, kényszerítő körülmények, de mindig ezekre hivatkozni igazságos eljárás? Vajon ha a megtestesült Igéhez, a Második Isteni Személyhez csak egy kicsit is vonzódnánk, nem lenne rend, béke, harmónia földi létünkben is, függetlenül környezetünk állapotától?
Gázai Szent Dórotheosz, egy Krisztus születési utáni hatodik században élt szentföldi szerzetes vallotta:
„Képzeljetek el egy kört, azaz a középpont köré körző segítségével húzott görbe vonalat, amit a földre rajzolunk. Képzeljük el, hogy ez a kör a világ, a kör közepe Isten, a kör pontjaitól a középpontba menő sugarak pedig az emberek életútjai, amit életvitelük határoz meg. Amilyen mértékben a szentek az Istenhez való közeledés vágyától vezérelve befelé haladnak a kör közepe felé, ugyanolyan mértékben nemcsak Istenhez, hanem egymáshoz is közelebb kerülnek. Tehát amennyire közelednek Istenhez, annyira közelednek egymáshoz, és amennyire közelednek egymáshoz, annyira közelednek Istenhez is. Íme, ilyen a szeretet természete.”
Bizony, amennyire közeledünk egymáshoz, annyira közeledünk Istenhez is. De ehhez az kell, hogy folyton-folyvást bízzuk életünket a Megfeszítettre, és akkor mindenhol béke lesz. BÚÉK? Igen! De mindezek fényében csak így: „Bízzuk Újra Életünket Krisztusra!”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info