Igen, a címbeli idézet a maga abszurdságában sok mindent elmond a kommunizmusról. Sőt szinte mindent. Az elvtársvilág éppen a hit, a vallás terén mutatta ki leginkább foga fehérét. Már első hazai bemutatkozása is démonikus volt. A korabeli visszaemlékezések nem hazudnak. Ezekből lássunk most kettőt!
Az egyiket Tóth Kálmán ((1883-1966) protonotarius, kanonok, esztergomi szemináriumi rektor – aki elsősorban kitűnő biblikus műveivel hívta fel a magára a figyelmet (Pál a damaszkuszi úton (1918), Szent Pál apostoli működése (1922), Jézus példabeszédei (1926), A parabolázó Jézus nyomdokaiban (1927), A Szentföld és a Szentírás (1928), Szent Péter, az első pápa (1931), Krisztus király oltáráldozata (1932), Az evangéliumok látszólagos ellentmondásai (1934), Bibliai életképek a Szentföldön ( 1935)) – írta „Vörös világ az esztergomi szemináriumban” címmel. Íme:
»Emlékezzünk. Az emlékezés az elmult időkre, még a szomorú időkre is: in labore requies, in aestu temperies, in fletu solatium [fáradtságra nyugalom, hőség ellen oltalom, zokogásban könnyülés (Babits Mihály fordítása) – Ifj. T. L.] Természetes, hogy emlékeink nem mind csak kedvesek, nem mind csak barátságosak. Hiszen a kis madár fészkére is nemcsak a nap süt, hanem néha sötét vihar is tombol körülötte és rázza a fát, a madár otthonát. Az Isten legkedvesebb madárkáinak, a drága kispapi lelkeknek otthonára nemcsak az aranyos napsugár szokott sütni, hanem néha éjsötét viharfelhők is beárnyékolják, történelmi katasztrófák szelei is megrázzák, melyek annak különben boldog lakóiból is kicsalják az apostolok genezárettavi vészkiáltását: Könyörülj rajtunk Uram, mert elveszünk.
Egy ilyen sötét történelmi vihar lélekzetet elállító és lelkünket megremegtető emlékét szeretném jelen soraimmal felidézni, hogy akik azt Isten kegyelméből szerencsésen átvészeltük, örök Tedeum laudamust zengedezzünk a jó Istennek.
1919. március 20-án bombaként csapott be az elmult világháború négyéves katonai megszállásától úgyis sokat szenvedett szemináriumba a rémhír, hogy kiütött a proletárdiktatúra. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, azt eleinte legfeljebb csak a Szovjetoroszországból érkező kósza hírekből sejtettük, de igazi mivoltából még nem ismertük. De csakhamar megismertük gyakorlatilag si, bár – hála istennek – nem a maga egész borzalmasságában és förtelmességében. Ízelítőt kaptunk a kommunizmus áldásaiból akkor, mikor bőrkabátos, kézibombás vörös katonák százai telepedtek be a szemináriumba s ott ütötték fel főhadiszállásukat a csehek elleni hadi vállalkozásaik idejére. S még ez volt a szerencsénk. Ennek a katonai megszállásnak köszönhettük, hogy Apáthy „elvtárs” egyideig minket is megtűrt a házban és csak a párkányi ütközet lezajlása utáni hetekben kommunizálta el intézetünket proletár árvaház céljaira. Néha így is szorult helyzetbe kerültünk. Egy szép napon például a lépcsőházban dinamitládák kezdtek tornyosulni, melyek egy ütődéstől is felrobbanhattak és romba dönthették volna Szemináriumunkat. Szerencsére azonban hamar elvitték őket a frontra. Maguk a katonák azonban maradtak. S míg mi az auditoriumokban a szent hittudományok magaslatain jártunk, a vörös katonák nem egyszer trombitaharsogás, dobpergés és az intézet folyosóin rendezett katonai felvonulások pokoli zenéjével kísérték előadásainkat.
Miután Apáthy elvtárs hivatalosan is megszüntette az intézet papnevelő jellegét, nekiláttak az elvtársak kalapácsaikkal az intézet homlokzatát díszítő felírásnak (Pietati et scientiis), hogy leverjék. De csodák csodája: nem bírtak vele. A vörös kalapács sebeket ütött ugyan, de nem tudott eredményesen megbirkózni sem a kispapi jámborsággal, sem a papi tudományossággal. Örök tanuságul szolgálhat a vörösök kudarca, mely őket a felirat kalapácsazásakor érte, hogy a pokol legvészesebb hatalmainak ostromát is szilárdul kiállja a lélekben szilárdan élő pietas és scientia. Nemcsak a ház homlokzatán kőbevésett és megaranyozott pietas és scientia állták a vörös kalapácsok ostromát, hanem a Krisztus levitáinak lelkében élő jámborság és tudományosság is keményen dacolt az alvilág ostromaival. Mert ezekben sem volt hiány. Báránybőrbe bújtatott álapostolokról is gondoskodtak a vörösök Krisztus apostoljelöltjeinek megtévesztésére. Legbuzgóbban térítgette a kispapokat az új paradicsomi világrendre a konyhába beosztott vörös szakács a kommunizmus áldásairól tartott mézes-mázos előadásaival, melyekre a folyosókon fogta le a kispapokat. A krisztusi jámborság és a szent hittudományok mézét bárcsak gyorsforraló kurzusokon megízlelő teológusok azonban egyáltalán nem vették be a vörös szakács szellemi főztjét, mert teológiailag kipallérozott eszükkel rögtön látták, hogy az veszedelmesen hasonlít a szőröskezű Ezsau lencséjéhez.
Sajnálattal kell azonban a történelem számára leszögeznem, hogy a jámborságban és egyházi tudományosságban valamiképpen mégiscsak hátramaradottabb gimnazista kispapok közül négy gimplimadár ráment a lépre. Beállottak vörös katonának. Egyikük aztán (P. L: nevű) hamarosan annyira beleélte és belegyakorolta magát a kommunizmus világmegváltó eszmekörébe, hogy az új világeszmék megörökítésére tervezett Emlékoszlopokat így korrigálta ki a maga előnyére: Elmék-oszt lopok. Ellopta egy kispaptársa pénzeserszényét. Asz enyém és tied közötti határvonalat elmosó kommunista „pillanatfelvétel”-re azonban rájöttek a társai, mert egy óvatatlan percben kihullott a lopott erszény a zsebéből. Erre maguk a kispapok kiebrudalták a szemináriumból kommunista szakértővé vedlett megtévedt társukat.
A teológusok lelkében a vészes idők sötétségében is világoskodó lelket az elöljárók közül elsősorban Marczell Mihály spirituális úr tartotta katakombai környezetben (egy sötét múzeumban) és katakombai hangulatban előadott elmélkedéseivel és nem utolsó sorban szeretetre méltó egyéniségének vonzó kedvességével, közvetlenségével és lelki bátorságával. Az eucharisztikus Jézuson kívül, akihez vezette és példájával vonzotta az ifjú levitákat, ő volt a háznak igazi lelke, aki ébren őrködött a fölött, hogy a kis apostoljelöltek a vészes idők vérzivatarában el ne veszítsék a fejüket és főképpen a hivatásukat. Nem is veszett el senki lelki fiai közül. Mindössze ketten mentek ideiglenesen más pályára, de ezek csak akkor, mikor már a szemináriumi papnevelés ügye már végleg elveszettnek látszott. Mihelyt azonban elvonult a közel félévig tartó vörösvilág vérzivatarára, ezek is visszatértek szent hivatásukhoz.
Hogy minő romantikus keretben szórta Marczell atya az evangélium drága magvait, arról tanúskodik egy kezeim között levő fénykép, mely inkább árnyképnek volna nevezhető, mintsem fényképnek, ha a külső keret volna az értékmérő. A képen a tábori lelkészi ruhájába visszabújt Marczell atyát csupa ágrólszakadt ruhájú ifjú szellemi munkásoknak látszólag szedett-vedett koszorúja veszi körül. Egyik-másik katonaviselt levita levitézlett katonazubbonyábna hallgatja a mestert, másik pedig olyan zsibvásári civilruhába bújva simul a mester oldalához, hogy a legutolsó vándorló mesterlegény megirigyelhette volna őket ruhájukért. Hjah! többre nem tellett nekik, reverendát hordaniok pedig azokban a vészes időkben nem volt igen tanácsos. Mert könnyen „gajdesz”-ba is keveredhetett volna benne és vele az ember. A vörös téboly fanatikusainak jóvoltából úgy gubbasztottak a drága jó lelkek lelkiatyjuk körül, mint ahogy a telegráfdrótokon guggoló ázott verebek a szél zúgását hallgatják. Ámde e „rongyos gárda” lelkében a Szentlélek tüze világolt és a szent reménység vágya izzott, hogy Krisztus evangéliuma által újrateremtsék majd ezt az árokbafordult, félrecsúszott embervilágot.
A drámai idők miatt csak gyorstalpaló stílusban lefolytatott tanévet ugyanilyen okok miatt már május első felében gyors ütemben kellett lezárnunk a hasonló stílusban tartott vizsgákkal. A kispapok szétmentek családi otthonaikba, teljes bizonytalanságban aziránt, megkezdhetik-e szeptemberben ujra teológiai tanulmányaikat. Május utolsó napjaiban zajlott le a párkányi ütközetek második szakasza, mely a vörösök visszavonulásával végződött az Ententtől kapott visszavonulási parancs következtében. Mi az ütközeteket a szemináriumi helyoldalból és a bazilika mögötti kilátóból néztük. A szeminárium északi és nyugati fekvésű ablakait nagyrészben átlyukgatták az ellenséges srapnell- és puska-, sőt ágyúgolyók, melyek egymásután csapkodtak le körülöttünk. A kápolna főoltára fölötti Szent István felajánlási képet is egyhelyen átütötte az ellenség golyója.
De nagyobb sebet kapott az Úr Jézus a szeminárium hajlékában. És pedig erkölcsi sebet. A magyar kommunizmus „fénykorában” a bolsevista világboldogítástól túlfűtött agyú vörös katonák egyike azt írta a szemináriumunk lépcsőházában szelíd fönséggel uralkodó Krisztus-szobor lábaihoz: „Krisztus elvtárs”. E káromló címzéstől megriadt lelkünk elképedve kérdezte: Vajjon miben volt elvtárs Krisztus a vörösökkel? Talán a vörös pestis terjesztésére szükséges „értéktelen” kékpénzek összerablásában-e? Talán az éhenhalasztásig menő tömegterrorral fejlesztett „proletáröntudat”-ban-e? Talán a hatalomért országunk integrit6ását könnyelműen feladó, országhatárokat blazírt kézlegyintéssel tologató hazaárulásban volt-e elvtárs a hazáját, nemzetét, Jeruzsálem városát megsirató Krisztus? Avagy talán a más gondolkozásúak felakasztásában, rohamkésekkel és kézibombákkal buzgólkodó osztályharcban? A hazugság pocsolyás vizében kéjelgő „proletárerkölcs”-ben? Az általános nyomor dacára szemérmetlenül dőzsölő cinizmusban?
A kegyes Jézus bizonyára ezt a durva sértést megbocsátotta nekik, mert nem tudták, mit beszélnek.
Én is megbocsátom, de soha el nem felejtem nekik, amit velem cselekedtek. Derékig száj demagóg szónokaik folyton azt hirdették, hogy csak annak van joga élni, aki fizikai munkát végez. Én komolyan vettem tehát a fizikai munkát is és napról-napra lejártam a szeminárium kertjébe kapálni, ásni és egyéb testi munkát végezni. Egyszer vörös elvtársa kíséretében egy vörös elvtársnő botlott be a kertünkbe virágokat „kommunizálni”, melyet a vörös május elsejei felvonulásra gyűjtöttek, természetesen idegen kertekből, nem pedig a magukéból. Mikor engem megláttak kerti munkám közben, olyan homerosi kacajra fakadtak, hogy még talán ma is kacagnak, ha ugyan élnek, a derék elvtársak azon, hogy van valaki, aki az általuk tele szájjal hirdetett munka jogát és kötelességét komolyan veszi. Mert ők maguk ugyancsak nem vették komolyan. A mások kertjeiből összekommunizált virágokkal feldíszített városunk utcáin rendezett felvonuláson természetesen jelen voltak az iskolák kivezényelt növendékei is, tehát a mi gimnazista kispapjaink is. A Szentháromság-téren hatalmas nagy gipszszobrok állottak Marx, Lasalle és más nagy kommunista vezérek tiszteletére, óriási nagy betűkkel aláírva a nevük. Mikor egy esztergomi elvtárs, aki megelőzőleg Marx nevű öreg esztergomi fogorvossal kezeltette fogait, olvasta az egyik szobor aláírását: Marx, ránézett a szoborra és megdöbbenve konstatálta: Hogy a fene egye meg ezt a Marxot! Már három fogamat kihúzta, még sem ismerek rá. Így festett a gyakorlatban az öntudatos proletárok tudománya még a maguk legosztályharcosabb ügyeiben is.
Nem csoda, hogy úgy elfújta őket az augusztusi szél, mint a tollpihéket. Mi pedig az ősszel, ha egy kis késéssel is, Isten kegyelméből újra megkezdhettük tanulmányainkat in pietate et scientiis.
Ezek a szomorú emlékek is legyenek jók, hogy felidézésük következményeképpen annál jobban szeressük a mi vörösök által megbántott Alma Materünket.«
(Esztergom Ősrégi Szemináriuma. Felelős szerkesztő és kiadó: Dr. Boér Miklós. Szerkeszti és kiadja: Esztergomi Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája. Kézirat gyanánt. Az esztergomi főegyházmegyei hatóság 10.14/1942. sz. engedélyével. I. évfolyam 1. szám (1942. december hó). „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. 2-4. old.)
A második visszaemlékezés a békési Kevermes egykori plébánosa, Bodor József tollából maradt fenn. Ebben beszámol arról, hogy a Károlyi Mihály-forradalom alatt létesült „Nemzeti Tanács” az ő községében is megalakult 1918. novemberében, s nyomában „[…] később már vörösebb színezettel kibővítve, napirenden voltak a „népgyűlések”, agitációk jöttek-mentek, gyalázva a történeti multat, egyházat, tekintélyt és terelgetvén be mindenkit az egyedül üdvözítő (?) szervezetekbe”.
(Dr. Bodor József: A 100 esztendős kevermesi r. k. plébánia és templom története. Kevermes, 1935. Szerző kiadása-Kapisztrán Nyomda (Vác). A Főtiszt. Csanádegyházmegyei Hatóság 2299-1935. sz. engedélyével. 20. old.)
Kevermesen sem maradt el aztán ama százharminchárom nap alatt a „kommunizálás” (20. old.):
„Következett 1919 tavaszán a „proletár diktatúra” kikiáltása; a hazafias sajtó teljesen elnémult, csak egyféle: vörös hírszolgálat volt lehetséges. De a vörös hadseregben való csalogatás nem sok eredménnyel járt. A megalkuvás, behódolás azonban Kevermesen sem volt ismeretlen… A directorium (kevermesi népies elnevezés szerint: „porgatórium”…) egy budapesti vasmunkás vezetése mellett rekvirálni kezdett: összeírták a földbirtokokat, de csak a plébániai javadalmi föld és a jegyzőföld (amelyet annak idején tiszteletből adott a község a főjegyzőnek!) került kiosztás alá 100-200 négyszögölenkint.”
Mégsem tudták a híveket megtörni, sőt még az ellenség táborából is akadtak „jobbérzésű”-ek (20-21. old.):
„A forradalom és főképen a „proletárdiktatúra” idején elevenebb volt a hitélet. A hitoktatás végig zavartalanul folyt az iskolákban, amit kevés község mondhatott el magáról! Szentmisére járók, gyónók-áldozók száma megnövekedett. A jobbérzésűek késznek mutatkoztak a templom megvédelmezésére, amennyiben arra szükség lenne. A községházán igaz, a Pestről jött vezető a feszületet eltávolította, de ezt általános felzúdulás követte. Jellemző tény, hogy a nagypénteki úrkoporsó-szolgálatot és mennyezetvitelt, amelyet addig a községi elöljárók végeztek, a direktórium helybeli tagjai is vállalták, még pedig látható készséggel és örömmel!”
A Diós István és Viczián János által szerkesztett Magyar Katolikus Lexikonból a kommunizmus további kevermesi térnyeréséről tanulságos adatokat találunk. Eszerint Farsang László (1907-1968) plébánost, miután 1946. május 1-én nem volt hajlandó részt venni a felvonuláson és fölszólalni az ünnepségen, a helyi kommunisták közül egyesek a községbíró vezetésével a lakásán megverték, augusztus 14-én pedig Tóth István (1920-1975) káplánnal együtt fegyverrejtegetés és köztársaság-ellenes összeesküvésre bujtogatás vádjával letartóztatták. A népbíróság fölmentette ugyan, de hivatásuk gyakorlásától eltiltotta őket. A kevermesi kommunisták aztán három mariavita lelkészt hoztak a községbe, akik Farsang Lászlót súlyosan bántalmazták, elevenen való eltemetését csak a rendőrök akadályozták meg. A politikai rendőrség internálta a katolikus papokat, mire a csanádi megyéspüspök bezáratta a kevermesii templomot. Mivel a papok meghurcolásával a világsajtó is foglalkozott, a belügyi hatóságok hamarosan megszüntették a lelkipásztorok internálását, akik visszatérhettek falujukba.
Azért térjünk csak vissza egy pillanatra az esztergomi memoárra! „Krisztus elvtárs”. Nem voltak egyediek az efféle „megszólítás”-ok később sem. Bizonyos Káldy Zoltán (1919-1987) evangélikus főpásztor egyáltalán nem idegenkedett, ha „Püspök elvtárs”-nak szólították. A Magyar Rádió „Arcok a közéletből” című műsorában Krassó György 1981. március 7-én vele készített és az „Evangélikus Élet” 1981. március 22-i számában közzétett interjújából kiderül , hogy a protestáns főpásztort Budapest tizenhetedik kerületi országgyűlési képviselőjeként „bizonyos emberek” egyenesen „Püspök elvtárs!”-nak vagy „Káldy elvtárs!”-nak szólították:
„Hát itt bizonyos emberek még zavarban is vannak. Van, aki „Főtisztelendő Püspök Úrnak” szólít. De hallottam már ilyen megszólítást is, hogy Püspök elvtárs! Káldy elvtárs! És itt meg kell mondanom, hogy az én számomra ez nem idegen, mert úgy érzem, hogy ezek a kommunista emberek meg akarnak tisztelni engem ezzel a megszólítással. A maguk megszólítása alapján szinte rangot akarnak adni nekem.”
Ismételhetnők: könyvtárakat tesznek ki a fentebbi memoárok, éspedig egy olyan korszakból, melyben a szó szoros értelmében feje tetejére akarták állítani a világot.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info