Bocsánat, tudom, tegnap illett volna emlékeznem a nagy centenáriumra, de hogy mégis ma teszem, annak oka van. Pont ma került kezembe ugyanis egy kiadvány, amit, ha nem lennék historikus, nem hogy nem vettem volna meg, hanem eltüzeltem volna.

„Urak, papok dölyfét, im, eleget tűrtük…” Antológia a magyar irodalom antiklerikális hagyományaiból. Ez a címe. Szerkesztette Réz Pál. Kiadta a Szépirodalmi Könyvkiadó 1952-ben (csak egy évvel a Generalisszimusz halála előtt) tízezer példányban, 532 oldalon.

Rosszullét kerülget, ha csak kinyitom is bárhol, de komolyan. Hót egyszerű a história, feleim. Amíg fel nem tűnt 1917. november 7-én az Auróra cirkáló ama gaz cárok székhelyén, vaksötétbe fordult Oroszország. Urak, papok dölyfét nyögte. De jött Vlagyimir Iljics Uljanov, hogy világosságot gyújtson. Magyarországra viszont nem kellett jönnie, akadt (magyar) tanítványa, Szamuely Tibor elvtárs, hogy „rendet rakjon”.

E kötetet lapozgatva azonnal szembeötlenek bizonyos mai folyamatok. Az országunkat szó szerint feljelentgetők most azon siránkoznak, hogy komoly kormánytámogatásban részesülnek szerzetesrendek. Mintha Szamuelyt hallanánk. De nem, nem idézem most töviről hegyire e kötetet – mindennek van határa. Viszont, hogy mégis lássuk valamelyest, hova vezetett 1917. november 7-e, pár szemelvényt idemásolok belőle.

„Népdalok és népmesék” címmel például az alábbi „népi rigmus”-t közli – természetesen forráshivatkozás nélkül (491. old.):

A panyiti halas-tóba
Fürdik a fehér csóka.
Hiába fürdik a csóka,
Mert nem lesz fehér a tolla.

Már Panyiton csuda esett,
Mert a pap is kocsmáros lett:
Délig az Istent dicséri,
Délután a jó bort méri.

Ám vannak itt még további rímcsokrok is (491-492. old.):

Egyik szőlőtüke fehér,
Másik fekete –
Dicsértessék az úr Jézus
Drága szent neve,

Boldogságos szűzanyánk
Légy mindig patrónánk,
Uram Jézus segél meg –
Ezt a kis bort igyuk meg!

Mint a szép híves patakra –
Lelkem úgy óhajt a borra
Tehozzád, én kulacsom,
Szomjúhozik én torkom.
Vajjon színed elejébe –
Mikor jutok a pincébe?

Megverte az isten a mi kis falunkat!
Nincs itten jó módja, csak a mi papunknak!
Tele a pincéje, tele a kamrája,
Pirosarcú menyecske visel gondot rája!

Falu végén a vasvella,
Mégis bejött a kolera.
Nem urakra, nem papokra,
Csak a szegény parasztokra.

Láttam papot, láttam papot Egerbe,
Ki a leányt meggyóntatta sötétbe
Hagyott neki olyan penitenciát,
Most is pólyába ringatja a fiát.

És a valóság? Mi bajuk volt bizonyos elemeknek a papokkal? Voltak közöttük hivatásukról megfeledkezettek? Azért, mert vannak alkoholisták, vágjuk ki a szőlőtőkéket?

Két évvel az Auróra cirkáló feltűnése után jelent meg az alábbi beszédes történet:

„Épülő ház előtt ment el a falu plébánosa. Az egyik kőmíves hangos megjegyzést tett rá: – Na ilyen pap én is szeretnék lenni. Egész nap semmit sem csinál, csak gyömöszöli be a sok pénzt a zsebébe. – A plébános, hallván ezt, megállott s mosolyogva így szólt: Kedves barátom, nem vagyok gazdag ember, de szívesen megfizetem magának egy heti munkabérét, ha mindenüvé velem jön, ahová engem a kötelesség vezet. A többi munkás biztatására most már kénytelen volt az ajánlatot elfogadni. Letette a szerszámot és elindult a plébánossal. Egy kis ideig mendegélnek szótlanul, végre a kőmíves megkérdezi a plébánost, hogy mi is hát az úti programm? – Most egyelőre ide megyünk a Kossuth-utca 8.szám alá, ott az öreg Fekete Jánosné fekszik himlőben. Azt fogjuk meglátogatni. Onnan a harmadik házban a Kovács János gyerekeit látogatjuk meg, mert azok sarlachban vannak. Ha itt végeztünk, akkor még egy utunk lesz délelőtt. Egy tífuszos beteget fogok a haldoklók szentségével ellátni. – A kőmíves megállott és tétovázva nézett a plébánosra.
– Nohát gyerünk! Miért áll?
– Hisz a betegségek valamelyikét megkaphatom ezektől.
– Az bizony megtörténhetik – felelte a plébános –, én már keresztül is estem egyszer himlőn, egyszer tífuszon, amit betegektől kaptam. – Plébános úr! Mást gondoltam. Megyek vissza a munkámhoz, de azt megígérem, hogy soha az életben nem fogok többé gúnyolódni a plébános úr munkája fölött.”

(A Katholikus Népszövetség Naptára 1919-re. Budapest, 1918. Stephaneum Nyomda R. T. 39. old.)

Ugyanezen évkönyvben jelentek meg aztán e sorok is:

„A forradalom nem az orosz népmilliókban született, hanem néhány száz jóhiszemű idealista, szövetkezve néhány mindent kockáztató kalandorral, borított halomra trónt, államot, hadsereget, kultúrát, jólétet; és a százmilliók meglepetve nézték a felfordulást, amelynek méreteit és következményeit nem tudták megítélni. És miután a felülről csinált forradalom a közigazgatás és a hadsereg kereteit szétmorzsolta, az öntudatra én önuralomra még nem ébredt nép milliói az anarchia martalékai lettek.

Sok százezer hadifogoly muszka volt minálunk. Megismertük azokat a csendes, barátságos, mélabús énekű vallásos embereket és alig tudjuk elhinni, hogy ott Oroszországban az ő testvérei fosztogató, gyilkos rablóbandákba verődtek össze. Hát azoknak nincs szívük, nincs keresztény életelvük? De van! Bizonyosan énekelnek ők ma is Mária-énekeket s elmormolják esti imájukat és mégis az ellenséges világnézet, az anarchia és forradalom szolgálatába szegődtek, mert hitük egy puszta érzés tudás nélkül, vallásuk külsőség, amely tettüket nem kormányozza.

Az orosz nemzet romlásának az oka az, hogy kereszténysége és honszeretete nem lett öntudatos, átélt és átérzett világnézet.”

(Dr. Mikes János gróf, szombathelyi püspök: A jövő munkája, 26. old.)

Hát ezért tarolt ama címbeli száz éve, és tarol ma is – még ha már nem is ott, ahol akkor.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info